A 2005-ös Wolf Creek, és annak folytatása, a 2013-as Wolf Creek 2 a 21. század legjobb, legnépszerűbb slasher horrorjai között foglalnak helyet. A különleges atmoszférát biztosító ausztrál vidék, a tény, hogy igaz történetet alapul véve készültek a filmek, és a kötelező ikonikus „főgonosz” biztosították, hogy emlékezetes és élvezetes darabokká váljanak. További filmek készülte helyett sorozatos formában próbálták meg továbbszőni a történetet…

A magyar fordításban Farkas-patakként futó Wolf Creek sorozat nagyon sokat átörökít a filmek hangulatából, de mint az már a sorozatos formátumból is sejthető, jóval gazdagabb, mélyebb történetet szántak neki.

A cselekménybe ott kapcsolódunk be, hogy egy tipikusan kedves – bár nem túl ideális – amerikai család nyaralását követhetjük, akik Ausztráliába érkeztek. A filmekben történtekhez hasonlóan összefutnak egy Mick Taylor nevű helyi fickóval, aki kezdetben nagyon barátságos hozzájuk, később azonban megkezdődik a valódi horror: Mick egyenként mészárolja le a család tagjait, csak az egyébként versenyszerűen futó Eve menekül meg a karmai közül. Hiába, hogy a rendőrség látókörébe kerül a lány, nem hallgat rájuk, és ahelyett, hogy hazautazna Amerikába, illegálisan Ausztráliában marad, és mindent elkövet, hogy bosszút állhasson családja gyilkosán.

Eve kalandos útja egyszerre teszi a sorozatot egy érdekes, bár nem annyira erős „coming of age” történetté, és egy kiváló női bosszúfilmmé (-sorozattá). A téma a kedvenceim közé tartozik a zsáneren belül, hiszen a recept adott: a védtelen főhősnő áldozattá válását követő karakterfejlődés és a néző számára is megelégedettséget hozó bosszú számos formában sikeres lehet. A hangsúlyt, hogy pszichothrillert (mint pl. The Brave One), kegyetlen horrort (The Last House on the Left) vagy véres gore-t (I spit on your grave) készítünk a receptből, csupán ízlés dolga határozza meg. A Farkas-patak leginkább krimis elemekkel operál, véressége jócskán elmarad a Wolf Creek-filmekben látottaktól, így el is veszíti slasher-jellegét.

A készítők egyik remek húzása volt, hogy a negatív főhős, Mick szerepében a filmekből már ismerős John Jarrattot láthatjuk, akire valósággal ráöntötték a szerepet. A sorozatban mintha ő is valamivel visszafogottabb volna, és a múltjával foglalkozó jelenetek is mintha kissé erőltetettek volnának, mégis öröm nézni és hallgatni őt (miközben természetesen viszolygunk tőle).

A főszerepben látható Lucy Fry alakítása igen meggyőző, és a kisebb mellékszereplőkre sem lehet panaszunk, Dustin Clare a zsaru szerepében külön dicséretet is érdemel. A sorozat igazi erőssége mégsem az egyébként elengedhetetlen színészi játék, hanem az atmoszférateremtő képessége. A zenéket nagyon eltalálták, az ausztrál táj fényképezése pedig magával ragadóan szép.

A történetszövés igen lassú, így aki pörgős cselekményt vár, csalódni fog. Mick nem is sokat szerepel, elsősorban Eve-re koncentrálunk, és az ő Ausztrália-szerte átélt kalandjait követjük. Számos karaktert és eseményt nyugodtan ki lehetett volna gyomlálni, hogy egy kicsit adrenalindúsabb legyen az élmény, de engem annyira elvarázsolt a sorozat, hogy így sem untam egy percig sem. Ha jobban belegondolunk, valójában a Wolf Creek-filmek is igen lassúak voltak, csak ott nem volt ennyire feltűnő, mert feltöltötte a gore. Ettől eltekintve is kimondható, hogy ha a Farkas-patakot megvágták volna a felére, többen szeretnék.

A második évad ismét egy új történetet mutat be – természetesen továbbra is Mick Taylor gazságairól -, és ezúttal a készítők visszatértek a kezdetekhez. Míg Eve sztorija az első évadban egy egyéni karakterfejlődést mutatott be, a második évadban a filmekhez hasonlóan egy turistacsoport kerül a középpontba. A világ különböző pontjairól érkezett kirándulók buszos túrán vesznek részt, amikor Taylor lecsap rájuk.

Ez az évad sok szempontból izgalmasabb, amit már csak az is indokol, hogy jóval több szereplővel dolgozik, akikért aggódhatunk. Bár túl sok erőszak továbbra sem jelenik meg – elsősorban a turisták vergődését követhetjük nyomon -, elmondható, hogy ebbe az évadba több kegyetlenség és szenvedés jutott, sokkal jobban érvényesül a slasher-jelleg; aminek oltárán a karakterek mélységét áldozta be a sorozat. Bár a szereplők mind érdekes figurák, ez alatt a 6 x 50-60 perc alatt nem változnak semmit, semmiféle fejlődésen nem mennek keresztül, hanem megmaradnak abban a skatulyában, ahová eredetileg az írók helyezték őket.

Az évad első részeinek során úgy éreztem, egy ilyen jó első évadot követően kár volt elrontani a hatást a folytatással, de a végére megváltozott a véleményem. Éppolyan erős ez a második történet is, és hasonlóan jó kivitelezésben valósul meg.

Taylor megformálója, John Jarratt is többször tett olyan nyilatkozatokat, hogy még rejlenek további lehetőségek a franchise-ban: állítása szerint a sorozat harmadik évada, és egy harmadik film is készülőfélben van, csak a Covid-19 járvány miatt a munkálatoknak szünetelniük kellett.

Részemről alig várom.

Kinek ajánljuk: Ezt a sorozatot azok is megnézhetik, akik ízlésének a film „túlságosan slasher” volt, és a filmek ismerete nélkül is teljes értékű, élvezhető darab. Az első évad esetében zavaró lehet a cselekmény lassúsága, de a második évad esetében már erre sem lehet panasz.

Értékelés: 9/10

Blissenobiarella