A cím alapján hirtelen olybá tűnt, hogy Tőke Péter Hanyistók-ján kívül egy újabb regénnyel bővül hazánk igencsak szűknek mondható kriptid-irodalma, de miután elkezdtem olvasni a helyenként elég szatirikusan bemutatott magyar valóságban játszódó – hol humoros, hol pedig drámai eseményekkel kecsegetető – meglehetősen komplex, krimiszerű történetet, kezdett megváltozni bennem az előre felvázolt kép. De, hogy konkrétan mire gondolok?! Olvassatok tovább!

Az észak-magyarországi település megszokott alkoholmámoros, korrupt világát egy különös rém megjelenése bolygatja meg. A mondákból, bányászlegendákból ismert „magyar jeti”, a Fanyűvő fosztja ki vagy éppen rémiszti halálra a lakosokat. Ki-ki vérmérséklete szerint dolgozza fel a jelenséget: állást foglalnak az ügyben a vallási közösségek, a helyi UFO-klub tagjai, a kriptozoológia szerelmesei, sőt a politikusok is.

Mészáros Edvárd újságíró magánélete romokban hever: válni készül, ráadásul plátói szerelem fűzi feleségének fiatal unokahúgához. Munkaterápia gyanánt ered a Fanyűvő rejtélyének nyomába. A helyzet pikantériája, hogy (volt) apósa, akinek döntő része volt házassága tönkremenetelében, a rém iránti országos érdeklődésre alapozva szállodát nyit a környéken. Edvárd – bár csupán egy majomember utáni kutatásra vállalkozott – különös erők jelenlétét tapasztalja maga körül, melyek az ő s a vele kapcsolatban állók életére törnek.

Magával a történettel nem volt különösebb bajom, hiszen az alig több mint 200 oldalas regény fordulatokban gazdag cselekményes szövése eléggé olvastatja magát. Humorban sem szűkölködő, ámde valós  motivációkkal rendelkező, hús-vér szereplőink mintha csak a mai magyar valóságból léptek volna ki, de a bemutatott helyzetek és különféle szituációk többségét is könnyen magunk elé tudjuk képzelni; ismerősek lehetnek a hétköznapi életünkből vagy éppen a hazai sorozatokból. Ezért aztán a szatirikus hangvétel is megengedett – mi több, egészen jól áll neki -, viszont néha meglehetősen nehézkes volt visszaállni a komolyabb hangvételre.

Merthogy az író (a néhol kissé szürreális események mellett) azt is ugyanolyan hangsúllyal képviseltetni szeretné, ami nem egy könnyű dolog – lévén, hogy műfaja sem egyértelműen meghatározott. Domináns elemként található meg benne a romantikus szál, akad benne egy nagy adag dráma, de túlélő kalandozás és pörgős akciók is, én mégis valahol a már-már természetfölöttibe bele-belegabalyodó krimi zsánerét érzem legközelebb. A brutálisan elkövetett gyilkosságok kivételével horrort én a legnagyobb sajnálatomra sem találtam benne.

Ami viszont többé-kevésbé, de az egész cselekményen keresztül zavart az olvasásban, az a regény technikai oldalának köszönhető. Richárd az első kötetes írókra oly jellemző „most a világra török” módon hirtelen mindent meg akart mutatni, ebből eredeztethető a sok, érthetetlenül túlírt szerkezet, és sokszor nem is igazán magyarnak ható leírás, de a négy-öt mondatonként felbukkanó, indokolatlan idézőjel-használat is eléggé rontotta számomra az összképet. Nem vészes, de jócskán amatőr hibák.

Mint említettem volt, maga a koncepció (ha bár nem is teljesen letisztult) meglehetősen egyedi képet mutat – különösen az újságírói világból beemelt apróbb trükkök, működési mechanizmusok tetszettek -, így hogyha Richárd stílusa kissé jobban kiforrja majd magát, szívesen olvasnám a következő, remélhetőleg hasonlóan ötletes könyvét!

Értékelés: 7/10

eyescream