Nehezen vitatható tény, hogy a Sundance filmfesztivál évről évre egyre nagyobb ismertségre tesz szert. A mainstream irányvonalán kívül eső alkotások felhozatalából az utóbbi időkben mindig fel lehetett fedezni valamilyen horror szempontból is érdekesnek tűnő darabot. Tavaly a The VVitch – A New-England Folktale (A boszorkány, 2015) borzolta fel a kedélyeket és aratott komoly győzelmet drámai kategóriában, míg a 2016-os mezőnyből a The Eyes of My Mother tűnt kifejezetten rendhagyónak.

A premier a NEXT szekció keretein belül volt január végén, Nicolas Pesce munkáját később a Magnolia Pictures karolta fel, így december elejétől már nem csak a szerencsés fesztivál-látogatók abszolválhattak ezt a bizarr családi dráma/horror egyveleget. A szemtelenül fiatal elsőfilmes író/rendező már a fekete-fehér képkockákkal rendhagyó utat választott magának, de dramaturgiai szempontból tökéletes döntésnek bizonyult a színek hiánya. Így utólag el sem tudnám képzelni, milyen lenne ez a film színesben. A 76 perces játékidő gyakorlatilag három 25 perces epizódot takar, de a film történései nagyjából egy évtizedet ölelnek fel. A három rész alcímei: Anya, Apa és család önmagukért beszélnek, mindegyik szegmens a főszereplőnő, Francisca (Kika Magalhaes) átlagosnak nem nevezhető kapcsolatát mutatja be édesanyjával, édesapjával és a család intézményével.

A film kétnyelvű, mivel a család anyai ágon portugál származású, így azon a nyelven hallható a párbeszédek egy része. Mivel az anyuka szemsebészként tevékenykedett Portugáliában nagyon korán beavatja lányát az anatómia rejtelmeibe, ami kulcsfontosságú a film későbbi szakaszaiban. Életük lassú mederben folyik a semmi közepén lévő farmon, egészen egy rejtélyes idegen felbukkanásáig. A hirtelen jött tragédia az egész családot megváltoztatja, Francisca pedig kénytelen lesz hamar felnőni és megpróbál beilleszkedni egy anya nélküli világba.

A teljes elszigetelődés, az egészséges emberi kapcsolatok hiánya, valamint az alternatív neveltetés következményeként a halállal való furcsa kapcsolat olyan események sorát indítja be, aminek nem lehet más a vége, csak tragédia. Nem könnyű látnivaló a The Eyes of My Mother, a végén kifejezetten hálás voltam a relatíve rövid játékidőért. Amolyan furcsa slasher-ként lehet értelmezni a látottakat, de senkit sem akarok megtéveszteni: ez egy igazi művész-horror, ahol leginkább a drámai elemek vannak a középpontban. A fekete-fehér színvilág eleve elveszi a gore-jelenetek élét, ráadásul a legtöbb esetben ezeket nem is láthatjuk. Felkavaró családi történetnek lehetünk a szemtanúi, ami gyakorlatilag bármikor játszódhatna az utóbbi fél évszázadban, hiszen a magányról és szeretteink elvesztésének feldolgozásáról szól.

Az őrületnek mindenkinél más jelei vannak, Francisca pedig nagyon érdekes módot talált az édesanyja elvesztésével járó űr betöltésére. Az egyedüllétből való kitörésnek, az új barátok szerzésének furcsa módjáról pedig édesapja sem próbálta meg lebeszélni. A történet több helyen lyukas, de előbb-utóbb minden hiányzó darab a helyére kerül, így összességében egy szépen felépített, kifejezetten egyedi sztorinak lehetünk a szemtanúi, ami kellően bizarr és sokkoló. Habár egy erős koncepcióval rendelkező, nagy műgonddal összerakott dráma/horror alkotásról van szó, mégsem ajánlom mindenkinek, mivel minden olyan populáris elem hiányzik belőle, amivel a XXI. században megpróbálják eladni nekünk kedvenc zsánerünket. Viszont, aki nyitott egy lassan kibontakozó, családi drámával tarkított, sötét tónusú, igazán egyedi megvalósítású történetre, az teljesen jó helyen jár. Részemről inkább ez, mint a magyar mozikban landoló tucathorrorok többsége.

10/8

afiaf