Vérfagyasztó? Hátborzongató? Az utóbbi évek legőrültebb horrorja? Az idei év legrémisztőbb filmje? Sikoltozó nézők? Kezdem azt hinni, én egy másik filmet láttam, nem azt az Örökséget, amiről mindenki beszél.

 

 

Ari Aster elsőfilmes író-rendező alkotása kétségkívül nagy várakozások közepette 2018. június 7-én startol a magyar és nemzetközi filmvásznakon. A januári Sundance Filmfesztiválon történt bemutatót követően sorra jelentek meg a lelkes kritikák.  Szerintem pedig tipikus példáját szolgáltatja annak, hogyan lehet egy film marketingjét tökéletesen elbaltázni.

Emlékeztek még Shyamalan 2004-es filmjére, A falura? Hasonló betegségben szenvedett az a film is, ugyanis óriási marketinghadjárat övezte, és ennek legnagyobb hibája az volt, hogy horrorként akarták eladni. Ugyanígy érzek az Örökséggel kapcsolatban is, mert a néző, amikor beül a moziba, egyáltalán nem azt kapja, amit joggal várhat ilyen beharangozót követően. Erre a trailerek is ráerősítettek, azok ugyanis gyakorlatilag a film szinte összes horrorelemét tartalmazzák. A fontosabb filmes adatbázisokban jelenleg mindenhol jól teljesít – kíváncsi vagyok, hogy a nagyközönséghez való eljutás hogyan fogja befolyásolni a film pontszámait. Tartok tőle, hogy az elvárások kissé megtévesztő táplálása miatt sok néző csalódottan fog távozni a mozikból.

 

Az Örökség nem vérfagyasztó, nem hátborzongató, nem ijesztő film. (ahogyan A falu sem volt az, vagy említhetném még az egyik személyes kedvencemet, a 2016-os The VVitch-et, amivel egyéb szempontból sem volna elvetendő az összehasonlítás – és nem csak Lars Knudsen producerelése miatt.) Ezt nem a műfajbéli „edzettségem” mondatja velem. Sokkal inkább nevezném ezt a művet egy rendkívül súlyos drámának, aminek az utolsó – nagyjából – 30-40 perce tartalmaz horrorisztikus elemeket. De még azok sem különösebben rémisztőek. Elismerem, hogy volt egy-két óriási pillanat, amikor tátott szájjal meredtem a vászonra és külön öröm, hogy a készítők tartózkodtak a jumpscare-jellegű ijesztgetéstől (bár egy-kettő azért előfordul). A félelmetes részek kidolgozottak, felépítettek, és jelentőségük inkább a bennük foglalt fordulatoknak köszönhető.

Egy erőteljesen történet-központú horrorral van dolgunk (ha már annak tekintjük…). Főszereplőink a Graham-család, papa-mama-gyerekek, és egy nemrégiben eltávozott nagymama. Már a film nyitójeleneteiben kiderül, hogy nem egy átlagos családdal, és főként nem egy átlagos nagymamával van dolgunk. Az anya, a Toni Collette által megformált Annie egy csöppet sem hagyományos gyászbeszédet tart édesanyja temetésén, amiből kiderül, hogy bár Ellen életének utolsó szakaszában együtt éltek, viszonyuk meglehetősen zavaros volt. A film során fokozatosan derül rá fény, hogy megannyi súlyos titkot takargatnak Grahamék. Pedig már elsőre sem tűnnek átlagosnak: Annie miniatűröket készítő művész, Peter egy meglehetősen antiszociális kamaszfiú, húga, Charlie pedig OCD és talán enyhe autizmus jeleit mutatja. Egyedül a férj, Steve (Gabriel Byrne) tűnik viszonylag „normálisnak”, szerepe fájóan el is van hanyagolva a történet során. Ahogyan fokozatosan megismerjük a családot és előéletüket, rádöbbenünk, hogy itt azért nagy a baj. Fantasztikusan viszi magával a nézőt Toni Collette játéka, roppant sikeresen formálja meg a szépen, lassan becsavarodó Annie-t, akit családi múltja, „öröksége” sem predesztinál másra. A Charlie-t játszó Milly Shapiro nyújtotta színészi teljesítményt még nehéz mihez mérni, hiszen első filmje a Hereditary, de engem kíváncsivá tett, szívesen látnám további filmekben is őt. Alex Wolff, vagyis Peter pedig a My Friend, Dahmerből lehet ismerős számunkra – de az alig húszéves fiú nem csak színészként bizonyít; a jövőben még igazi filmes multi talentum válhat belőle.

A lassúság. Az Örökség több, mint két órás és ebből legalább másfél órában csak építkezik. Nem véletlenül hasonlítják a Rosemary gyermekéhez: a film nagyon ügyesen játszik Annie elmeállapotának kérdésével. Csakúgy, mint annak idején Rosemary esetében, itt sem tudjuk, hogy mi zajlik a valóságban, és mi csupán a nő képzeletében. Ahogyan Rosemary szomszédai is negédességükkel, segíteni akarásukkal váltak gyanússá, úgy Annie életében is megjelenik Joan – akit a mostanában talán leginkább Lydia néniként beazonosítható Ann Dowd testesít meg -, hogy megkönnyítse a gyászoló nő életét, a néző pedig sokkal hamarabb gyanút fog, mint maga Annie.

Nehéz egyértelműen megítélni, hogy ez a lassúság a film javára válik-e. Annyiban mindenképpen, hogy az arra érzékeny néző egyre mélyebbre tud süllyedni a család borzasztó történetében. Az otthonosság és a nyomasztás ambivalenciája tökéletesen jelenik meg a díszletekben is. Grahamék otthona elsőre irigylésre méltóan szépnek és melegnek tűnik; ahogyan azonban haladunk a történetben, a nehéz, tömörfa bútorok, sötét színű falak egyre inkább összenyomják a házban élőket és bennünket, nézőket is. Kevésbé látványos, és éppen ezért zseniális pontja ez a filmnek. Itt emelném ki a zenét is, ami főként feszültségfokozó lüktetésben merül ki, de engem nagyon magával ragadott.

Részleteiben nézve kizárólag szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni erről az alkotásról. A nagy egészet tekintve azonban nem tudok elmenni amellett, hogy a filmnek igenis vannak gyengeségei még akkor is, ha nem horrort várva ülünk le elé. Az egyik legnagyobb probléma az vele, hogy hiába adott a mély történet, a fantasztikus színészi teljesítmény, az elsöprő látvány- és zenei világ – tehát jóformán minden szükséges feltétel -, mégsem tudja a nézőt teljesen magába szippantani. Ennek oka az, hogy időközönként egy-egy jelenet egyszerűen túl van feszítve. Lehet ennek az oka Annie hisztériája, egy-egy rossz mondat, egy blőd effekt vagy vágás, illetve a több alkalommal is látványosan szerencsétlenkedő statiszták – vagy éppen hiányuk, ami sterilizál, elidegenít. Emiatt, és mert a mozi közönsége legalább 6-8 alkalommal kínjában felnevetett, ebben a több, mint két órában egyetlen pillanatra sem tudtam megfeledkezni arról, hogy egy filmet nézek. Ezen nem sokat javított a végtelenül didaktikus befejezés sem, amikor egy monológ formájában (majdnem) minden felmerülő kérdésre választ kapunk.

Az Örökség tagadhatatlanul erős film, mindenképpen helye van az évtized legjobbjait felvonultató listák élén. Nem kétlem, hogy van benne potenciál arra, hogy a „drámába hajló thrillerek egy csipetnyi horrorral”-szubzsáner kiemelkedő darabja legyen, mert annyi bizonyos, hogy említésre érdemes, emlékezetes alkotás. De nem az év horrorja. Tedd félre a kritikákat, az elvárásokat, ne hallgass a hype-ra, hanem élvezd a filmet önmagáért, azért, ami.

8/10

Blissenobiarella