Az öko-horror alműfajában készült horrorfilmek már több évtizede manifesztálják audiovizuális rémtörténetekbe az emberiség egyik legmélyebben gyökerező félelmét, amely a természettel kapcsolatos. A nagyszerű téma a XXI. században a koronavírus kitöréséig tetszhalott állapotban volt, így nem véletlen, ha az öko-horror kifejezés megemlítésekor leginkább olyan klasszikus alkotások jutnak eszünkbe, mint pl.: a Madarak (1963), a Cápa (1975), a Piranha (1978) vagy a Long Weekend (1978).

Az utóbbi időszak legmaradandóbb alműfaji képviselője egy amerikai found footage darab (The Bay, 2012) volt, a gyér kínálat azonban a világjárvány 2020-as kezdetével megszűnt. Kedvenc műfajunk mindig kíméletlenül reagált az adott korszakra jellemző, a lakosságot leginkább foglalkoztató általános félelemforrásokra, legyen ez az atomsugárzás, a hidegháború vagy különböző egzisztenciális fenyegetések.

Mindezt figyelembe véve nem volt nagy meglepetés, hogy az alkotók a forgatások újraindulásakor egyre több esetben reflektáltak az aktuális járványhelyzetre. Az egyszerűbb utat választó filmek szimplán átvették a betegséget, és megfejelték némi brutalitással (pl.: The Sadness), de akadtak olyan filmek is, amelyek a természet bosszújára helyezték a hangsúlyt.

Aktuális összeállításomban következzen négy 2021-ben bemutatott öko-horror, amelyek remekül bizonyítják, hogy nem érdemes újat húzni a bolygónkkal!

Gaia (2021)

Kezdésnek egy igazán egzotikus alkotást hoztam, hiszen nem mindenap fut bele az ember dél-afrikai horrorfilmbe. Két parkőr az erdőben végzett megfigyelési küldetés során elveszít egy drónt. A kutatás során összefutnak egy apa-fiú párossal, akik a társadalomtól elvonulva élnek az erdő mélyén. A furcsa duó saját vallást gyakorol, és titokzatos kapcsolatot ápol a természettel. A kunyhójukat egy éjszaka különös, emberszerű lények támadják meg, Gabi pedig rájön, hogy hatalmas veszély leselkedik rá a vadonban. Gyönyörűen fényképezett darabról van szó, a misztikus történet viszont idővel unalomba fullad. A testhorror elemek elég bizarr képsorokat tartogatnak a film utolsó harmadára, de összességében engem hidegen hagyott a végeredmény.      5/10

In The Earth (2021)

A legnagyobb csalódás a kvartettből, mivel Ben Wheatley (Free Fire, Sightseers, A Field In England) 2011-es alkotása ( Kill List) óriási kedvencem. A brit direktor jelenleg a Meg – Őscápa folytatásán tevénykedik, de a koronavírus árnyékában leforgatta ezt a néhány szereplős darabot, amelynek túlnyomó részében a főszereplők egy erdőben kóvályognak. Az aktualitása nyilvánvalóan megkérdőjelezhetetlen, illetve technikailag is ritkaságszámba megy a produkció, hiszen mindössze tizenöt napot vett igénybe az elkészítése egészen az ötlettől a végső csapó elhangzásáig.

A sztori középpontjában egy világméretű járvány áll, egy tudós és egy parkőr az erdő mélyére merészkedik a vírus ellenszerének megtalálása érdekében. A misztikus felütés egy darabig érdekesnek bizonyul, de a forgatókönyv nem kezeli koherensen az eseményeket. Van itt vallási szekta, gyanús kő, sötét erdő, sok köd és áldozathozatal, de a szokatlan összetevők nem igazán állnak össze egésszé. A közel kétórás darab képtelen fenntartani a figyelmet, ráadásul nagyon nehezemre esett szimpatizálni a főszereplőkkel.     4/10

The Feast (2021)

Roppant türelmesnek kell lennünk, de Lee Haven Jones első egészestés alkotása meghálálja a bizalmat. Walesi horrorfilmekkel sincs tele a padlás, így már csak a nyelv miatt is érdemes próbát tenni vele, ráadásul a végső csavar szép betekintést nyújt a helyi folklórba. Egy este egy gazdag család vacsorára gyűlik össze a hegyvidéki tanyájukon. A vacsora rejtett célja a szomszéd farmer meggyőzése, aki nagyon nem szeretné, ha lyukakat fúrnának a földjébe. Az események gyújtópontja az estére segítségként érkező fiatal nő, akinek csendes, mégis idegesítő jelenlétének hatására a család hite és értékrendje alaposan megkérdőjeleződik. A The Feast nagyon lassan építkezik, de kifogástalan betekintést nyújt egy olyan világba, amelyről legtöbben csak álmodunk. Az osztálykülönbség tökéletes érzékeltetése mellett remekül bemutatja a társadalmi felsőbbrendűség okozta pusztítást, amely végső soron elnyeri méltó büntetését.     7/10

Unearth (2020)

Az öko-horror összefoglalóm utolsó alkotása ugyan 2020-as évszámot kapott, de néhány fesztivált leszámítva tavaly tavasszal került bemutatásra. A kissé teleregényesre sikerült szinopszis ellenére abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem, az Unearth a legrealisztikusabb darab ebből a négyesből. A film középpontjában a rétegrepesztésen alapuló földfúrások állnak, amely két szomszédos farmcsaládot fordít végleg egymás ellen. A régóta fasírtban lévő famíliák kapcsolata teljesen megromlik, amikor a pénzügyi nehézségek miatt a Lomack-család úgy dönt, hogy bérbe adja a földjét egy olaj- és gázipari vállalatnak.

A növekvő feszültség közepette a földfelszín mélyében rejlő, régóta szunnyadó, félelmetes dolog szabadul fel. Az Unearth az elhamarkodott elhatározások borzalmas következményeiről szól, és arról, hogy a gyerekek mit örökölnek szüleik felelőtlen, meggondolatlan döntései után. Tény, hogy az alkotás döntő része mentes a meglepetésektől, de az első pillanattól szörnyű látni, ahogy a pénz nyomasztó árnyékában mérgezik magukat a főszereplők. A feszültség végig kézzel fogható, egészen a sokkoló testhorror jeleneteket tartogató befejezésig. Bőr alá kúszó, kellemetlen látnivaló az Unearth, és bár nyugodt szívvel tudnám mondani, hogy ez csak fikció.     6.5/10

afiaf