Nem, ezúttal nem a Limp Bizkit egyik félelmetesen nagy slágeréről lesz szó, hanem egy VHS-korszakban készült családi sci-firől, de itt egy pillanatra meg is állok. CSALÁDI SCI-FI, értitek?! Pontosan, mintha az E.T. c. klasszikust forgatták volna újra le, csak éppen kevesebb pénzből, még több infantilis baromsággal, szóval ha engedtek a csábításnak, azt már most megmondom, hogy nem lesz köszönet benne…

A sztoriról röviden annyit érdemes tudni, hogy egyidejűleg két idegen űrhajó zuhan le a földön. Az egyikben utazó majomszerű lény (Miko) az USA űrkutatóinak vendégségét élvezi, míg a másik példány (Nukie) valahol Afrika szívében landol. A telepatikus képességekkel rendelkező Nukie tehát elindul megkeresi bebörtönzött testvérét, ami egyenlő saját nevének félpercenként történő, rohadt irritáló kiabálásával, valamint a körülötte élő állatok megkérdezésével. Miután elég sok marhaságot beszélt magában ahhoz, hogy elegünk legyen egy időre belőle, néha visszakapcsolnak a kutatóbázisra, ahol mindenféle praktikusnak tűnő kísérletnek vetik alá Miko-t.

Nukie idővel egy őslakosok lakta településre bukkan, de nem sokáig marad ott, inkább két bennszülött fiúval csatangol a pusztában, amíg le nem nyilazzák a többiek. Persze nem hal meg, csak fogságba esik. Miko addig meghackeli az űrkutató-bázis rendszerét, és üzeneteket küld testvére megtalálására, sőt empatikus gesztusként még egy női munkatárs is megszökteti. Később pedig – ha hagymát pucolunk – esetleg még könny is szökhet szemünkbe, ahogy a végén a két E.T. klón összeölelkezve megtalálja egymást.

Az E.T. 1982-es univerzális(nak hitt) sikere után egyre-másra kezdték el gyártogatni a hasonló tematikájú szörnyűségeket, így készülhetett el a Purple People Eater (magyar fordításban: Emberevő Bíborka, 1988) mellett ez a borzalom is. Mintha csak az Istenek fejükre estek viccesnek gondolt szavannai kalandozását keverték volna össze az E.T. magányos és szívszorító dramaturgiájával, mindezt pedig rendkívül költséghatékony és persze gyermeteg megvalósítással spékelve. Ha szavaimból eddig még derült volna ki, a film egy igazi, élvezhetetlen rettenet. Egy semmirekellő sutyerák borzalom. Azonkívül, hogy a majomszerű Nukie egész végig rohadt irritáló módon próbálja belopni magát az agonizáló nézők szívébe, néha fénycsóvává változva repked, ha úgy tartja kedve, de olyan is akad, hogy jókedvében szintipop kezd táncolni az éjszakában. De társa se semmi, aki csak úgy mellékesen eluralja egy komoly referenciákkal rendelkező űrkutató bázis teljes rendszerét, hogy majomkodjon rajta.

Aki ezek után is érez magában annyi bátorságot, hogy nekiüljön, annak kitartás, mert nem más az egész, mint egy díj nélküli 95 perces türelemjáték.

Értékelés: 3/10

eyescream