Eredetileg úgy volt, hogy a Dinosaur Hotel című förmedvényről fogok beszámolni, mert gondoljunk csak bele: mennyire eredeti és menő ötlet már, hogy egy valóságshow keretein belül kihalt őslények vállalhatatlan CGI-klónjaival zabáltatják fel szerencsétlen, pénzre ácsingózó versenyzőinket! De mivel közben kiderült, hogy a nemrég horgomra akadt (szintén csak magasztos kifejezésekkel körülírható) Monsters of War is ugyanannak a kimagasló szerzőpárosnak a terméke, ráadásul ugyanazon szereplőkkel forgatták, így inkább ez utóbbira esett a választás. Mert itt legalább nemcsak igénytelen dinókat láthatunk.

Anyuka és gyermekei egy heveny kameramozgatás földrengés után hamar autóba pattannak, amikor egy kihalt tájon megállva a kocsi tetejét valami fura csápos rémkedés támadja be. Szégyen a futás, de hasznos. Útközben összetalálkoznak két szerencsétlen flótással, akik közül az elsőt szinte percek alatt bekajálja egy tyrex, a másikat pedig a barlangban való bolyongás közben egy sáskaszerű lény trancsíroz halálra. A földalatti járatból egy világbajnok vágásnak köszönhetően egy vidéki kúriába kerülünk, ahol hőseink egy csomó másik emberrel együtt bújnak meg a világot fenyegető ősi fenevadak elől, akiket a film elején mutatott földrengés ébreszthetett fel. (Akad köztük anyuci és fia, husimusi gót lányka és borzasztó akcentussal bíró apáca, aki szentül meg van győződve, hogy eljött az Ítélet napja, és mindezeket a gigászi jószágokat Isten szabadította rájuk. Szinte kivétel nélkül mindegyik karakter rémséges mimikai érzékkel bír, így hamar befogadják az ugyancsak ocsmányul színészkedő jövevényeket.)

Míg szereplőink szinte minden pillanatban hihetetlen arcokat mímelve rettegnek, és elképesztő reménytelenségüket próbálják meg dilettáns módon a nézők számára átadni, addig az egyik gyerek megszökik, ők pedig utána. Szépen lassan fogyatkozik a társaság, néha pedig szörnyeket is láthatunk, ami amúgy nem jellemző ebben a majdnem másfél órás hígfosban. Egy amolyan Stephen King A köd-féle félmegoldással zárul a műsor, mi pedig fellélegezhetünk.

Ahogy a bevezetőbe említettem, igazából teljesen mindegy, hogy a Dinosaur Hotelt vagy aktuális cikkem alanyát képező másik igénytelen mocskot nézzük meg – én biztosra mentem, és mindkettőt letoltam -, mert garantáltan szörnyülködés lesz osztályrészünk. Na nem azért, mert olyan jól néznének ki a CGI-monszterek, bár a gigantikus szöcskeszerű lényben lett volna potenciál, de sajnos éppen hogy csak rövid időre pillanthatjuk meg. Akárcsak a miniatűr szöcskeszerű bizbazt, az autót tetejével párosodni készülő csápos izémizét vagy a lecövekelt sárkányt, aki szárnyakkal és karmokkal megáldva is csak egy helyben áll, mintha oda lenne ragasztva. Bezzeg azokat a kurva tyrexeket állandóan bevágják – gondolom a Dinosaur Hotel után maradtak a raktáron, és pofátlanság lett volna nem felhasználni ebben is.

Egyébként pedig döbbenetesen ergya szereplők versengenek a ki tud ocsmányabb és/vagy hiteltelenebb fejet vágni versenyben, miközben az indokolatlanul ostoba emberi döntések legjavából kapunk egy szép bemutatót. Amiben a standard, hogy szerencsétlen karakterek még véletlenül sem szaladnak el, ha meglátják a szörnyeket, inkább megvárják, míg komótosan föléjük hajolnak és elcsámcsognak rajtuk. A cselekménynek nyilván se füle, se farka, teljesen logikátlan úgy, ahogy van, de a játékidő nagy részében is alibi-jelenetek láthatóak, hogy mégis valami történjen az amúgy teljesen jellegtelenül konstruált szituációkban.

Jack Peter Mundy rendező és Shannon Holiday forgatókönyvíró, ha netán olvassátok az oldalunkat – köszönjük nektek ezt, illetve ezeket a felejthetetlen élményt nyújtó pazar alkotásokat. Agyamnak meg gyorsan nyomok egy Ctrl+Alt+Del-t, mielőtt végleg lefagy és úgy marad.

Értékelés: 2/10

eyescream