Nem titkolt tény, hogy szerkesztőségünk zenei ízléséhez igen közel áll a metál színes és változatos világa. Az Adult Swim Metalocalypse sorozatának pont ezért sikerült megpengetnie a szívemhez közel álló húrokat – a témája ugyanis a metál, a zenészek és a rajongók, egy végletekig eltúlzott, néha epikus, néha fárasztó, vérben és levágott testrészekben gazdag történetben.

Főhőseink a Dethklok zenekar tagjai – ők a világ legnagyobb, leghíresebb metálbandája, egyben a világ hetedik legnagyobb gazdasága is, akiknek lakhelye egy démonokkal dekorált hatalmas középkori kastély (Mordhouse), kívánságaikat egy egész hadseregnyi roadie lesi, a közönségük pedig brutálisan kivégez mindenkit, aki az útjukba állna, miközben már-már a pápaválasztáshoz hasonló áhítattal várják a fellépéseket és az új albumokat. A bandatagok mindemellett egyfajta Midas-érintéssel is rendelkeznek: bármilyen projektbe kezdenek, az azonnal kirobbanó, a konkurenciát kiirtó sikerrel végződik – még akkor is, ha a dolog több sebből vérzik. A Dethklok tagjai ugyanis félisteni kultuszuk ellenére egyszerű, átlagos (sőt több téren átlagon aluli) emberek, egyúttal a rocker-metál sztereotípiák megtestesítői, akik a leghétköznapibb dolgokban is képesek irgalmatlanul mellényúlni a randizástól a főzésig, az pedig már csak a hab a tortán, hogy überbrutális és epikus koncertjeik általában valamilyen apró, bagatell hibának (meghibásodott elektronika, zenétől megvaduló állatok, helikopterről a nézőtér közepébe ledobott színpad) köszönhetően több ezer rajongó gore-dús, brutális halálával végződnek.

Ez persze hőseinket hidegen hagyja, ahogy a történet során tudtukon kívül egyre erősebbé váló világmegváltó státuszuk is, amelyet az Illuminatit parodizáló, hatalmas erejű szervezet, a Tribunal lépten-nyomon próbál megakadályozni. Az öt tag – Nathan Explosion, az énekes, aki a hétköznapi beszélgetéseket is metálhörgéssel bonyolítja, Skwisgaar Skwigelf, a szőke, power metal borítókat idéző észak-európai gitáristen, Toki Wartooth, a banda gyermeklelkű második gitárosa, Pickles, az emberfeletti alkohol – és drogadagokat fogyasztó dobos, és William Murderface, az enyhén túlsúlyos, komoly önértékelési komplexusoktól szenvedő basszusgitáros – gyakorlatilag elkényeztetett gyerekek hozzáértésével kezelik mind a világ sorsára gyakorolt szerepüket, mind az általuk okozott halált és szenvedést. Az epizódok néhány kivétellel egy teljesen hétköznapi, egyszerű problémával, vagy nagyobb zenekarok számára kötelezőnek tekinthető feladattal szembesítik a bandát (új album írása, divatlánc indítása, családi problémák kezelése, fogyókúra) amelyet minimális hozzáértéssel, brutális félreértelmezéssel és ártatlan áldozatok százaival oldanak meg.

Az évadok során később egyre fontosabb szerephez jut a Tribunal, és annak misztikus vezetője, Mr. Salacia (Mark Hamill) – a banda azonban sem a fenyegetésből, sem profétikus erejükből nem fog fel semmit. A pihent, fárasztó humor néha már-már rossz irányba billentené a mérleget, viszont a zene, illetve a rajongóknak célzott burkoltabb poénok akkora súllyal nehezednek rá, hogy a teljes borulás soha nem következik be. A rengeteg utalás mellett (Gojira Autóiskola, Dimmu Burgers hamburgerező) számtalan együttes tagjai vendégszerepelnek egy-egy megmosolyogtató cameo erejéig – hol James Hetfield oktatja ki a bandát a stand up comedy titkairól, hol King Diamond bukkan fel egy gyorsétterem menedzsereként (George “Corpsegrinder” Fisher pedig elégedetlenkedő vásárlóként), hol az Arch Enemy ex-énekesnője, Angela Gossow, mint szexőrült rajongó.

A készítők pedig egy dolgot nem humorizáltak el – a zenét. Brendon Small, Tommy Blacha és társaik olyan ütős soundtracket írtak a szériához, hogy az anyagból nem csak három albumot hoztak ki (Dethalbum széria), de meg is turnéztatták őket néhány igen nagynevű fesztiválon. Az anyag olyan jól megállja a helyét a sorozaton kívül, hogy annak ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető – ráadásul olyan poénos videókhoz is felhasználták aláfestésként, mint a Batmetal sorozat. Ha valakinek a felsorolt elemek esetleg még nem nyerték volna el a tetszését, annak egy szóban összegzem – a széria egy remekmű. Még ha az epizódok története néha hagy is maga után némi kívánnivalót, a zene, a poénok, a remek animáció bőven elviszik a hátukon az egészet, ráadásul minél jobban kiigazodik valaki a rock és a metál világában, annál több poént és kikacsintást tartogatnak számára az évadok. A minőségi, felnőttebb rajzfilmeket kedvelő korosztálynak gyakorlatilag kötelező – és talán pont ezért elszomorító az Adul Swim csatorna hozzáállása.

A csatorna ugyanis nem engedélyezte a befejező, ötödik évadot, ami a Doomstar Requiem “különkiadást” követően pontott tett volna a banda történetére. A készítők a rajongókkal az oldalukon küzdenek annak érdekében, hogy legalább egy mozifilmmel méltó lezárást kerekíthessenek – az ügyük azonban úgy tűnik, süket fülekre talál, ami végtelenül elszomorító, ha figyelembe vesszük, mennyi tehetséget és milyen minőséget képvisel a sorozat. Ha valaki csatlakozna hozzájuk, az megteheti Twitteren és Facebookon, a szériának pedig mindenképp adjatok egy esélyt, garantálom, hogy ha a pihent humor, a fekete humor, a metál és a brutalitás négyesnek csak egy tagját szeretitek, már el fogja nyerni a tetszéseteket, és ahogy nálam, úgy nálatok is instant kedvenc lesz.

értékelés: 10/10

Zoo_Lee