A szirének a görög mitológia szerint olyan csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák, akik énekükkel előbb elcsábítják, majd megölik az óvatlan tengerészeket – Odüsszeiában is csak egy csellel sikerült megúszniuk a velük való végzetes találkozást. Bár legutóbbi, mitikus női karakterrel tett próbálkozásom (Thale) ugyan csúfos kudarcba fulladt, de fanatikusként csak nem hagyhattam ki egy vérszomjas hableánnyal foglalkozó történetet. Főleg, mivel szerb produkció, abban pedig ugye nem dúskálhatunk.  

Két amerikai csajszi, Kelly és Lucy Montenegróba utazik vakációra. Pont kapóra jön nekik az ott lakó Alex – akinek régebben viszonya volt Kelly-vel -, de most már teljesen hűséges a Yasmin nevű menyasszonyához. (Persze az még belefér, hogy az első este részegen összejöjjön Lucy-val.) Egy csónakozás során összetalálkoznak a vicces kedvű Boban-nal, az így kialakult társaság pedig a fejébe veszi, hogy ellátogatnak a közeli Mamula szigetére. Ám mielőtt ez megtörténne, a csavargó külsejű Niko figyelmezteti őket, hogy nem kéne, mert ezen a náci börtönként szolgáló szigeten embereket öltek meg és így tovább. (OFF: utána lehet nézni, ugyanis ez a sziget tényleg létezik, és valóban megtörténtek ezek a világháborús dolgok.)

A sziget közepén lévő feneketlen kútban felfedeznek egy lányt, majd nem sokkal később már egy ismeretlen tag elől kell menekülniük, aki a figyelmetlenebb szereplőket rendkívül laza módon kedvenc horgonyával gyűjti be. Végül ráakadnak a lányt rejtő szobára, majd kiderül, hogy a keresett személy nem is annyira ember, mintsem egy titokzatos szirén, aki énekével bűvöli meg áldozatait. A közben látszólag kinyírt horgonyos bácsi újra feléled, és a szirénnel együtt próbálják elkapni a fiatalokat, akiket a hirtelen ott termő Niko megment. Már majdnem partot érnek a mentőcsónakkal, amikor a rosszabbik énjét mutató halleány ismét rájuk támad, de végül egy szentimentális zárással kénytelenek búcsút mondani neki.

Alapvetően szeretem a misztikus hangvételű (horror)filmeket, de mivel ez már eleve egy hatalmas baromságnak ígérkezett, így muszáj volt vele próbát tennem. A produkció majdhogynem utolsó órájában előkerülő, több mint bután átváltozó címszereplő alig pár percet tölt csak a képernyőn, de a partra való eszméletlenül rafinált (ki)ugrálása a mai napig kísért.

Eme színvonalat a stáblistán található, rengeteg –vic utónevű szerb között markánsan elkülönülő (és egykoron jobb napokat megélt) Franco Nero neve sem tudja feldobni, akinek az öreg halász és a tenger című melodramatikus Nico karaktere jutott, de kb. el tudom képzelni, hogy felért neki akkora érvágással, mint Árpád vezér szerepe a Honfoglalásban, maximum ott nem kellett ennyire besavanyodottan néznie. Egyedül a szirén zenei motívuma maradt meg bennem pozitívumként. Egyszeri szórakozásnak elmegy, de ha már rögtön az elején fájni kezd, hagyjátok a fenébe!

Értékelés: 6/10

eyescream