James Herbert embereket élve felkoncoló mutáns óriáspatkányos története folytatódik. Az angol író a Patkányok című világhírű regénye után játszódó cselekményt London utcáiról egy ismeretlen kisvárosi erdőbe teszi át, ahol az elkorcsosult rágcsálók közel egy fészekaljnyi túlélője továbbra sem tagadja meg magától a vadászatot. Előbb csak kisebb, majd egyre nagyobb állatok kerülnek a menüre, majd eljön az a bizonyos pont, hogy újra emberi hússal tömjék meg bendőjüket!

Lucas Pender a rágcsálóirtásra szakosodott RatKill egyik buzgó alkalmazottja az egyik külső munkája során a brutális londoni mészárlást okozó fekete óriáspatkányokra hasonlító lényeket fedez fel a főváros mellett gyéren lakott erdőben (Epping Forest). Egy szemrevaló tanárnő is az incidens szemtanúja volt, de senki nem hisz nekik. A szakember elővigyázatosságból területlezárást javasol, és egy kollektív átvizsgálást, persze a fejesek ügyet sem vetnek rá egészen addig, amíg hősünk sejtése be nem igazolódik, és a vérszomjas rágcsálók egy újabb generációja a környékbeli emberekre nem támad…

Az Új Vénusz kiadó által megjelent kötet sokkolónak szánt borítója kétséget sem hagy afelől, hogy itt nem mást fogunk kapni, mint egy vérgőzös állatos horrort. Egészen pontosan az 1991-ben megjelent első rész egyenesági folytatását, aminek nyugtalanító lezárása szinte előrevetítette egy újabb szörnyűséges epizód létrejöttét…

Míg az előd egy sokkal könnyebben fogyasztható, egyszerűbb vonalvezetésű és a cselekményt jórészt horrorszerű és/vagy szex-jelenetekkel teletömött bűnös élvezetként funkcionált, a folytatás arányaiban kevesebb ilyen jellegű dolgot tartalmaz. Persze most is akadnak azért hasonló adalékok: házastársát az erdőben megcsaló főnök és titkárnő üzekedési kísérlete vagy rendszerint a fák mögül kukkoló szatír, de néhány környékbeli falusi gazda és egy szerencsétlen pap haláltusáján kívül nincs annyira túlzottan sok hatásvadász részlet. Két, nem különösebben szimpatikus főszereplőnk, Lucas és Jenny szerelmi szála szintén csak az oldalszámot gazdagítja, mivel baromi lassan csordogál, hogy aztán egy részletgazdag szexjelenetben oldódjon fel. A hangsúly ezúttal az (üresjáratokat is bőséggel tartalmazó) központi események láncolatán van, részletesebben kibontva egyes szituációkat, technikai módszereket, és döntéseket – néha bizony kicsit unalmasan.

A horror szempontjából a csúcspont természetesen a lakótelepi vérengzés, ahol a rossz emberi döntés következtében hirtelen betörő patkányhordák nem kíméltek senkit és semmit: „hatvanhárom lakos és negyvennyolc rendőr, illetve rendőriskolás hallgató vesztette életét” – olvashatjuk. Illetve a regény legvégén található patkányodúba való magányos kommandózás, amely elképesztő jeleneteivel akár egy mostanság készült állatos horrorfilm légből kapott akcióval is simán felvehetné a versenyt. Meg ki ne hagyjuk a kétfejű, mutáns, rózsaszín óriáspatkány-királyt, akinek a mindenkori felsőbbrendűséget sugalló bemutatásai szintén elég maradandóra sikerültek, azt hiszem.

Az ODÚ lényegesen hosszabbra duzzadt mű, mint a Patkányok, és James Herbert több szempontból is komolyabbra vette, elővillantva többek között olyan kellékeket, amelyek eddig kimaradtak, ám ugyanúgy megtalálhatóak benne azok a zsigeri és vériszamos részek, amelyeket már az előd is magáénak mondhatott. Ha a Patkányok egy semmiből a fejre mért ütés mondjuk ököllel, amitől jó sokáig csillagokat látsz, akkor az ODÚ inkább egy szimpla hasba rúgás, amitől bár elég szarul van az illető, az előző után annyira nem lepődik meg.

Értékelés: 6/10

eyescream