Örömhírt hoztunk, kedves olvasóink! A mai naptól kezdve elindítjuk új sorozatunkat, amelynek címe Hétköznapi Horror. Olyan tárgyakat vagy életmódhoz kapcsolódó dolgokat fogunk bemutatni, amelyek használata a régmúltban általános volt, azonban a tudomány és technológia fejletlensége miatt rengeteg veszélyt rejtettek magukban és számos áldozatot szedtek. Első témánkat az 1800-as évekből hoztuk, a főszereplő pedig egy aprócska, de igen jelentős használati tárgy. Mielőtt azonban elkezdenénk, adjunk hálát a modern kor vívmányainak, valahányszor meggyújtunk egy szál gyufát!

Rövid gyufatörténelem

Amióta az ember megszelídítette a tüzet, nagyjából azóta van igény egy olyan eszköz előállítására, amellyel bárhol, bármikor tudunk tüzet gyújtani, ha éppen nem ég valahol a közelben. Gondoljunk csak az ősember kovakövére, vagy az ókori kínai kénes gyújtósra. A mai értelemben vett gyufát is egy kovakőből, acélból és egy daradbka taplógomba-féleségből készült tűzszerszám előzte meg, amelynek nehézkes használata sarkallta a feltalálókat valami újdonság kikísérletezésére.

1805-ben egy francia vegyész, Louis Jacques Thénard asszisztense, Jean Chancel rukkolt elő az első, mai gyufára hasonlító szerkezettel, az úgynevezett mártógyufával. Egy gyufaszálat vegyi anyagokkal vont be, amit aztán egy üvegben lötyögő, gyúlékony anyagba kellett mártani, s a két anyag heves találkozása miatt kapott lángra. Mindezt igen drágán lehetett előállítani és tűzveszélyes volt, tárolását még csak-csak, de hordozhatóságát képtelenség volt megoldani, így soha nem sikerült szabadalmaztatni. Kicsit több, mint húsz esztendővel később, 1827-ben az angol vegyész, John Walker Robert Boyle XVII. századi kísérleteit alapul véve megalkotta az első dörzsgyufát. Ez is gyúlékony anyaggal bevont fa-szálat jelentett, azonban nem folyadékba kellett mártani, hanem egy érdes felülethez hozzádörzsölni. Sajnos még így sem volt tökéletes a találmány: nehezen kapott lángra, meggyulladáskor pedig nagyot robbant és kibírhatatlanul büdös volt. 1831-ben egy francia feltaláló, Charles Sauria fehér foszfort is kevert a gyufaszál végén található elegybe, így az jóval könnyebben meggyulladt és a módszer csökkentette az erős szagokat is. A szabadalmat Samuel Jones vette meg és Lucifers néven dobta piacra. Ekkor még senki nem sejtette, mekkora veszély leselkedik a lakosságra (és természetesen a gyufát előállító munkásokra) a fehér foszfor miatt! Erre a későbbiekben visszatérek.

A gyufákkal való kísérletezésnek természetesen hazai vonatkozása is van. Maga a “gyufa” név eredete a német Zündholz, azaz gyújtófácska tükörfordításának rövidített alakja. 1836-ban Irinyi János szabadalmaztatta még vegyészhallgató korában az első zajtalan és robbanásmentes dörzsgyufát. Professzorának, Meissner Pálnak egyik sikertelen kísérlete után kicsit variált az összetevőkkel, így tudta megalkotni találmányát. Szerencsétlenségére a szabadalmi jogot eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki meggazdagodott belőle, Irinyi pedig szegényen halt meg, akár a templom egere. Egyébiránt 1834-ben már Magyarországon is gyártottak nagy mennyiségben dörzsgyufákat, először Zucker László üzemében, később pedig országszerte: 1852-től Győrben, 1856-tól Eszéken, 1858-tól Szegeden, 1859-től Baján, 1869-től Szombathelyen, 1877-től Kiskunfélegyházán, 1894-től Budafokon, 1909-től pedig Kecskeméten. Kezdetben kézi, később gépi erővel folyt a munka.

Fehér foszfor, te csendes gyilkos!

A fehér foszfor, vagy más néven sárga foszfor tehát a gyufafej könnyebb meggyulladását eredményezte. Sajnos azonban a kísérlet átesett a ló túloldalára, ugyanis gyakran magától lángra kapott az egész gyufás skatulya, meg annak környezete. Arról nem is beszélve, hogy az anyag rendkívül gyorsan oldódik zsírban, így az emberi bőrrel érintkezve is hamar bejut a szervezetbe. Ott pedig mérgezést okoz, nem is akármilyet! A tünetek az alábbiak:

Nagy dózisú foszformérgezés esetén a páciens gyomorfájásra panaszkodik, amit hányás követ. A hányadék foszforeszkál a sötétben, ezért a mérgezésnek e formája jól meghatározható. Ezután felszökik az illető láza, előfordulhat belső vérzés vagy kiütések a bőrön. Az utolsó stációban aluszékonnyá válik és nagyjából egy hét után távozik is az élők soraiból.

Mivel ennyire könnyedén meg lehetett halni tőle, gyakran követtek el öngyilkosságot a segítségével, például fiatal cselédlányok szerelmi csalódás miatt. Ekkor jelent meg a közbeszédben a “gyufát ivott” kifejezés, ami annyit jelent, hogy a meghalni vágyó levagdosta a gyufák vegyszeres fejét, amit aztán valamilyen folyadékban feloldva ivott meg. Már nagyjából 10-20 gyufafej is elegendő volt a garantált “sikerhez”. Érdekesség, hogy a szeszes italok nem oldották fel kellő mértékben a fejeket, így a például pálinkába áztatott fehér foszfor nem okozott halált. És hát nem csak öngyilkosságokat követtek el vele, hanem könnyűszerrel attól a személytől is meg lehetett szabadulni, aki nem volt annyira szimpatikus… Az 1800-as évek közepén, végén még nem állt az orvostudomány rendelkezésére megfelelő ellenszer, így a fehér foszfor békésen szedhette áldozatait.

A gyári munkások esete kicsit más volt: az ő szervezetükbe kis mennyiség került, hosszú idő alatt, így náluk csak alacsony esetszámban vezetett halálhoz a mérgezés. Ők egészen más aspektusból estek áldozatul e vegyi anyagnak, a külsejük nyomorodott meg: egy idő után gennyes sebekkel, tályogokkal tarkított élőhalottaknak néztek ki. A fehérfoszfor-túladagolás többnyire erős fogfájással kezdődött. Az anyag úgynevezett foszforállkapcsot (“phossy jaw”) okozott, ez azt jelenti, hogy az arc, a száj, a fogíny szövetei elhalnak, annyira, hogy kilátszanak a csontok, amik – hasonlóan a fent említett hányáshoz – szintén világítottak a sötétben. A sebek egészen addig nem gyógyultak be, amíg az ember ki volt téve a foszfor-bevitelnek, amennyiben kikerült a munkahelyéről, többé-kevésbé helyre jöhetett, de a foszfornekrózis általánosságban visszafordíthatatlan folyamat.

Leghamarabb a svédek szerettek volna véget vetni az egészségkárosítás ilyetén módjának, ezért az országban már az 1870-es években betiltották a fehér foszfort és áttértek a drágább, de biztonságosabb vörös foszfor használatára gyufagyáraikban. Európa többi részén erre még igen sokat kellett várni, hazánkban (amit akkor még Osztrák-Magyar Monarchiának neveztek) például egészen 1912-ig, annak ellenére, hogy már 1906-ban megjelent az a rendelet, ami a fehér foszforos gyufák tilalmáról szólt. Ázsiában egészen az 1920-as évekig alkalmazták a gyufagyártás ezen elavult formáját.

Sztrájk Londonban

A második ipari forradalom idején a gyufagyárakban semmiféle védőöltözetet nem viseltek a dolgozók, legfeljebb egy-egy vödör vizet tartottak az asztaluk alatt arra az esetre, ha hirtelen lángra kapna valami a munkaterületen. Nem volt ez másképp a londoni Bryant & May gyufagyárban sem. Ezeket a kizsákmányolt munkásokat csak néhány hajszál választotta el az éhhaláltól, így kénytelenek voltak bármit elvállalni és eltűrni.

Napi tíz-tizennégy órát robotoltak állva, csak a reggeli és az ebéd alkalmával ülhettek le. Ebédjüket munkaasztaluknál kellett elfogyasztaniuk, tehát az étellel együtt nyelték szépen a foszfort is. Tilos volt munka közben beszélgetni, hangoskodni, nevetni, minden apró kihágásért levontak a bérükből. Mint azt már korábban említettem, a fehér foszfor gyúlékonysága miatt gyakoriak voltak a tűzesetek, természetesen ezért is pénzlevonás járt. Nem nagyon volt korhatári szabályozás, így tizenéves gyerekek is dolgoztak az üzemben. A gyár vezetősége tisztában volt a foszformérgezés gyakoriságával, ám eszük ágában sem volt orvosolni a problémát: a panaszos munkásnak vagy foghúzást vagy azonnali elbocsájtást javasoltak.

Az 1800-as évek végére a gyár közel ötezer dolgozót alkalmazott, kb. 90%-ban nőket. 1888-ban aztán ezek a munkásnők azt mondták: elég!, és sztrájkot szerveztek. A sztrájkot több, kisebb tüntetés előzte meg, nem sok sikerrel. 1888. júniusában néhány gyári dolgozó elmesélte egy újságírónak, Herbert Burrows-nak, milyen rossz körülmények között kénytelenek végezni napi tevékenységüket, őket a vezetőség erre azonnal elbocsájtotta. Ám ahelyett, hogy beletörődtek volna sorsukba, engedetlenséget robbantottak ki. A munkabeszüntetéshez csatlakoztak a még állományban lévő dolgozók is, az első nap végére nagyjából 1400-ra taksált a számuk. Az ügy élére egy korabeli emberi jogi aktivista, Annie Beasant állt, aki bár nem volt a Bryant & May dolgozója, jó barátságot ápolt Burrows-szal. Segített röpiratokat gyártani, az üzem vezetőségével tárgyalni, igyekezett minél hangosabb sajtóvisszhangot generálni, és védenceivel még a Parlamentbe is bevonultak és felszólaltak.

A dolog akkorát robbant (ez akár szó szerint is érthető), hogy 1888. július 16-án sikerrel zárták az akciót, még ha nem is volt éppen túl nagy ez a siker. A sztrájk eredményeképpen már nem kellett ugyanott étkezniük a munkásoknak, ahol dolgoztak, illetve valami kis kártérítést ki tudtak csiholni a károsultak számára. 1891-ben az Üdvhadsereg is a sztrájkoló lányok mellé állt, még ebben az évben megnyitotta saját gyufagyárát, ahol már nem fehér-, hanem biztonságos vörös foszforral dolgoztak, svéd mintára. A fizetés kicsit magasabb lett, a munkaórák lerövidültek és eltörölték a gyermekmunkát. Mindemellett erőteljes propagandatevékenységet folytattak: gyufásdobozokon hirdették, hogy sokkal jobb vörös foszforból készült gyufákat venni, mert ezáltal a munkásokat támogatják a vásárlók. Az üzem tíz esztendeig szépen működött, majd, mivel a vörös foszfor jóval többe került, mint a fehér, csődbe ment. A sors iróniája, hogy éppen a Bryant & May gyufagyár vásárolta fel az üzemet. Igaz, ezúttal már ők is megtartották a kedvezőbb, biztonságosabb körülményeket.

A gyufa napjainkban és a popkultúrában

A gyufa manapság négyszög vagy kör keresztmetszetű puhafa (fűz, nyár, lucfenyő), esetleg lapszerű fa, keményített papír vagy műanyag. Fejét alkotó elegyet az oxidálószer, antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi. Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat még egyéb anyagokkal kezelik, végül paraffinnal vonják be. A gyufafej csakis az erre kijelölt, többnyire a doboz oldalán található felületen gyullad meg, amely vörösfoszfort tartalmaz, tehát már nem a gyufa fejére teszik ezt az anyagot.

Számos logikai és ügyességi játék játszható gyufaszálakkal. Népszerű még a régi gyufásdobozok gyűjtése is.

1966-ban készült egy musical a Bryant & May gyufagyárban zajló sztrájkról, Bill Owen színész és Tony Russell dalszerző közös produkciója volt ez. A U2 zenekar Ultra Violet című dalát is a sztrájkoló munkáslányok ihlették. Idén pedig az English Heritage bejelentette, hogy az egykori Bryant & May gyár helyén emléktáblát helyez ki a sztrájk résztvevőinek tiszteletére.

Norka