Ha már egyszer az egyik kedvenc sorozatomról van szó, amelynek mindkét anime adaptációjába igencsak beleszerettem, akkor nem is olyan meglepő, hogy úgy döntöttem, ideje a teljes mangát is elolvasni. És akkoriban eszméltem rá, hogy ez nem mindig annyira egyszerű, mintsem azt gondoltam volna. Hiszen, mikor berendeltem a Hellsinget, rádöbbentem, hogy még nincs is vége. És a 10. kötetig még kicsikét várnom kellett. Addig is felelevenítettem a tévésorozatot, a csodálatos zenéjét és a hihetetlenül izgalmas történetét. Utána belekezdtem a Hellsing Ultimate-be, ami szintén hamarabb indult el, mintsem befejeződött volna a történet, viszont sikeresen végigkövette azt, hiába volt némi csúszás a Geneon-nál a jogok tekintetében, illetve meg kellett várni az alkotóknak az új kötetek megjelenését is.
Már az elején szeretném leszögezni, hogy ez a cikk nem csupán a mangát készül felboncolni, hanem bizony ki fogok térni az animékre is és ez azt jelenti, hogy itt SPOILER is lesz, kivételesen nem fogok semmit sem elhallgatni. De kezdjük a legelején, avagy a történettel, hogy bemelegítsük az agyunkat. Kouta Hirano alkotásából elég gyorsan elkészült a tévésorozat, mely az első két kötet eseményeit öleli fel, de meglepő módon, a legvégén kicsit elkanyarodik a cselekménytől, mégis a rendezőnek, Umanosuke Iida-nak valahogyan sikerült eltalálnia a hangulatot és bizonyos elemei még fel is fedezhetőek az írott anyagban, azaz egy másik vonalon, ugyanakkor ügyesen előre vetítette a jövőt.
Főszereplőink Alucard, Seras Victoria, Walter C. Dornez, valamint Sir Integra Fairbrook Wingates Hellsing. A Hellsing a Királyi Protestáns Lovagrend privát szerveződése, melyet egykoron Abraham Van Helsing vezetett és most egyik leszármazottja, Integra irányítja. Célja, hogy megvédelmezze a Brit Uralkodóházat, a királynőt, illetve egész Angliát. Elsődlegesen az idegen, veszélyes, ismeretlen, árnyékban bujkáló szörnyetegektől kell megtisztítania az országot, hiszen a vámpírokban, vérfarkasokban nem hisz már senki sem. Nem is csoda ez, hiszen a Hellsing család évszázadok óta igyekszik fenntartani a békét és megtartani a titkot, mely egy átlagember szívébe páni félelmet lopna. Azonban most, közel ötven évvel az utolsó komoly fenyegetés, a II. Világháború után úgy tűnik, ismét eljött az ideje, hogy Alucard nevű hűséges alattvalóját kiküldje a ház asszonya, mert talán ő az egyetlen, aki megfékezheti egy vámpír illegális tevékenységét egy kicsiny faluban. Természetesen a rendőrség már „uralná” a helyzetet, legalábbis a szónak azon értelmében, hogy birkanyáj módjára sikerül lemészároltatni magukat, ezzel növelve a vérszívó agyatlan zombi, aka. ghoul hadseregét. Nyilvánvalóan mindenki körberöhög egy fehérszemélyt még a mai világban is, ha azt próbálja megetetni az okos, brit férfiakkal, hogy a katonáik csupán eledelek lehetnek egy ilyen szörnyeteg számára és, hogy az ő egyetlen küldötte majd végez a veszedelemmel. Persze, hiszen kell a társadalomkritika, és ebben igencsak bővelkedik ez a manga is, ahogy azt a legelső cikkemben is kifejtettem. Azonban Interga nem csak egyszerűen egy brit nemesi család feje, hanem egy büszke, határozott, erőskezű, eltántoríthatatlan, makacs és önfejű nő, és nem utolsó sorban zseniális vezéralak. Érződik a körülötte élőkből, a követőiből, hogy tekintélye van és nem csupán hatalma, amiatt, hogy hova született. Igazi kiállása van, amely megingathatatlanná teszi karakterét. Érte készek bárhová elmenni, a legnagyobb veszéllyel szembeszállni, olyan vezető, amely csak ritkán látható a való életben. A történet során megismerjük múltját, a családja örökségét, és ez sokat megmagyaráz Integra viselkedéséből, illetve gyakorlatilag a legszerethetőbb, legszimpatikusabb alakká varázsolja őt a mangában és az animékben is.
Alucard a leghűségesebb alárendeltje. Egy ősi vámpír, aki úgy tűnik, puszta szórakozásból áll a család rendelkezésére, hogy megtisztíthassa a világot és Angliát a wannabe vérszopóktól. Irdatlan megvetést és szánalmat érez azok iránt, akik megpróbálják elhitetni az emberekkel, hogy igazi, legendás lények, hatalmas erővel és tudással, halhatatlan testtel és lélekkel. Feldühíti, hogy sosem lel igazi ellenfelet önmaga számára, csak eljátszadozhat ezekkel a kölykökkel, akik imitációi a valódinak, de képesek dölyfösen viselkedni, mégis farkukat behúzva menekülni és őt szörnyetegnek titulálni, amikor megmutatja nekik, milyen is az igazi, nagybetűs NOSFERATU. Rögtön első küldetésében – ezt még mindkét anime ügyesen követi, bár a pontos helyszínt a sorozat átteszi a templomba – pillanatok alatt elpusztít minden ghoult a falucskában és szembesíti a szerencsétlen, ifjú vámpírpapot azzal, hogy valójában mennyire gyengécske. Egy teljesen másik oldalát mutatja be a Hellsing tévés verziója, amikor Seras Victoria karakterének a feltett kérdést kicsit más hangvétellel interpretálja. De a lényeg nem változik, a klasszikus alapok szépen felvillannak, a szűz női karakter megmenekülhet, hiszen vámpírrá válhat. Hogy Alucardnak pontosan milyen terve van az általa teremtett lénnyel, az nem teljesen világos egyik vonalon sem, azonban az biztosnak tűnik, hogy egyrészt borzasztóan unatkozik, másrészt valamilyen potenciált lát Victoriában. Ezen túl igazából próbálja terelgetni a lányt a helyes út, önmaga elfogadása irányába, de egyáltalán nem erőlteti ezt, sőt hagyja őt a saját levében főni és helyére is teszi, amikor folyamatosan le”kislány”ozza. Nem olyan meglepő ez, mert ő az egyik legősibb lények egyike, egy vámpír, aki évszázadok óta éldegél a Földön, és kevés olyan dolog akad, amivel ne találkozott volna. Átlát mindent és nagyon szemléletes kritikákat fogalmaz meg a fő csapásirányokról. A történelem ismétli önmagát, ezen kimondottan jól szórakozik, hiszen tisztában van a végkifejlettel, ami minden esetben – számára legalábbis – nyilvánvaló. Igazi Nosferatu lévén olyan alakot vesz fel, amilyet szeretne, képes a falakon áthatolni, füstté válni, darabokra hullani, illetve állatok erőit felhasználni. Ennek az okára pedig fény is derül, a mangában legalábbis mindenképpen, a sorozatban csupán utalnak rá, az OVA pedig meg is jeleníti a végső ütközet alkalmával. Röviden Alucard karaktere az összes hatalmas vámpír karakterének megtestesítője és az anagramma kétséget sem hagy afelől, hogy milyen rettegett uralkodóról mintázták. Ő az egyik görbe tükör, akit az alkotó a társadalmak, a vallások és politikai eszmék elé tart.
Seras Victoria sorsa abban a pillanatban megpecsételődik, ahogy belép a történetbe és ahelyett, hogy feladná, meghunyászkodna és elfogadná az elkerülhetetlen véget, szembeszáll a démoni lénnyel, aki lemészárolta társait. Az, hogy ártatlan, szűzies, az még Alucard szerint is meglepő, mert nem olyan világban élünk, amelyben már erénynek számítana az ilyesmi. Viszont a vámpír letűnt korok eszméit hozta magával, így a rendőrlány bizony ifjonti testével félelmetes lénnyé változhat. Igazi zsarucsalád tagja, így egyenes út vezetett az iskolapadból a későbbi karrierlehetőség irányába. Leszámítva, hogy korán meghalt, így ezt kényszerűen kihagyta, illetve törékenysége miatt eddig nem is igazán vették túl komolyan. Nem is annyira meglepő, hogy ez a női karakter is pont ellentétessé válik azzal, amit a ’90-es évekbeli szerepektől megszokhattunk. Persze nem olyan egyszerű ez Victoria esetében, mert nem hajlandó megbarátkozni azzal a szörnyeteggel, amivé változott és dacolni próbál saját lényege, ösztönei ellen. A sorozatban ez rengetegszer kiütközik, mintegy torz képként bemutatva azokat a filmekben és animékben ábrázolt karaktereket, akik ellenszegülnek önnön természetüknek, hosszasan vívódnak és látványosan szenvednek, míg végre elfogadják önmagukat. Nyilván itt nem feltétlenül kell a rémekre korlátozni ezt a gondolatot, egy munkával, tulajdonsággal, testi adottsággal, egy alaptermészettel való belső küzdelem ugyanúgy ideérthető. Viszont, ha valaki fejlődik a műben, nos, az pont Victoria lesz. Mindenki más kimondottan statikus, kiforrott jellem, tökéletesen kidolgozottak és mozdíthatatlanok. Alucard évszázadok óta létezik, így nála bármiféle változás teljesen értelmetlen volna, Integra pedig igazi brit nemes, azaz neki már születése óta be van betonozva minden. Megtanulta mikor, hogyan viselkedjen, mit gondoljon, hogyan cselekedjen, valamint, hogy sose futamodjon meg. Az egyetlen, aki érintetlen, ártatlan, tiszta és naiv, az Seras Victoria karaktere.
Walter, a lakáj kicsit enigma mindhárom verzióban, illetve vele bővebben a Hellsing: The Dawn-ban is találkozhatunk, mely egyetlen manga kötetet illetve 3 rövid adaptált epizódot élt csupán meg. A mangában Integra teljes körű kiszolgálója, minden parancsát lesi és már előre teljesíti, ugyanakkor tudható róla, hogy egykoron Alucarddal karöltve részt vett a nácik megállításában és egy régi projekt megsemmisítésében. The Angel of Death becenévre hallgatott, mely egyébként például Josef Mengele gúnyneve is volt. Annyi bizonyos, hogy mintegy bábmester, ördögien bánik az SS, valamint a KGB által is előszeretettel használt gitárhúrral (szerk. eltúlzott fantáziája), melyet messziről képes áldozatai nyakába, vagy egyéb testrészére vetni, hogy megfojtsa őket, vagy csak mozgásképtelenné tegye áldozatait. A keresztény hit szerint pedig Miklós arkangyal azonosítható a Halál Angyalának karakterével, aki isten megtorló eszköze volt, illetve a gonosz elleni harcban a seregek élén állt. Ez tökéletesen illik Walter személyiségéhez, leszámítva, hogy igazán csak az utolsó előtti pillanatokban lép közbe, hogy megmentse a ház asszonyát, vagy besegítsen hős vámpírjainknak. Furcsa egybeesés, hogy a tévésorozatban van egy olyan epizód, amelyben utalnak arra, amit akkor még nem sejthetett a rendező a lakájról. Mindezt félretéve, az egyik legerősebb enigmát sikerült létrehozni az alkotónak az öreg harcos személyében, hiszen igazán csak foltokat ismerhetünk meg képességeiből és múltjáról. Sosem érthetőek pontosan a cselekedetei, és hogy miért csak az utolsó, sorsdöntő pillanatokban lép elő, vagy miért áll félre, ha úgy gondolja, a többiek már megbirkóznak a maradék veszéllyel. Minden kétséget kizáróan igazi angol úriember, amolyan Alfred-féle, azt leszámítva, hogy hidegvérű gyilkos. Tökéletesen statikus szerepe van, még a legvégére is azt mondanám, hogy predesztinált, bármennyire is eltérő attól, amilyen végzete a Hellsing sorozatában volt.
A másik oldalon a legerősebb karakter címet mindenképpen Alexander Anderson kapja, hiszen neki egy szépen kidolgozott háttere van. Ő nem csak a Vatikán felszentelt papja, hanem az Iscariot nevű különítmény kiemelkedő vezéralakja. Ugyan a szervezetet nem ő irányítja, de erős befolyása van rá, amennyiben mindenképpen elit katonájának számít. Az anime sorozatban jóval kisebb szerepet kap, bár ott is fény derül rá, hogy nem egyszerű harcosról, ördögűzőről van szó, hiszen jóval több annál, egy igazán agyonképzett ember, aki túlvilági erőket is birtokol. Ezen túl a mangában és a Hellsing Ultimate-ben azt is megtudhatjuk, hogy valójában az egész Iscariot (lásd Judas Iscariot) léte egyet jelent a kereszténység eszméjének megcsúfolásával, tehát ők igazából Júdásig vezethetőek vissza, az árulóig. Ez így teljesen helyére is teszi a karaktert, hiszen egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy igazi hithű keresztény, hanem sokkal inkább, mint az inkvizíció vakon hűséges ölebe. Szemet szemért, fogat fogért, pusztuljon mindenki, aki nem osztja a Vatikán bármilyen nézetét. Alucardot ősellenségének tekinti, azonban annyi becsület mégis van benne, hogy addig ne tagadja meg a parancsot, amíg az tényleg fel nem borítja az erőviszonyokat. Hogy pontosan ez hol csúcsosodik ki, azt azért nem árulom el, de érdemes odafigyelni, hogy bizonyos szempontból hasonlóan reagál az eseményekre, mint Walter, és ez predesztinálja a végkifejletet.
Az Őrnagy (Major) igazi szimbolikus alak, hiszen egymaga megtestesít számtalan vezetőt egyetlen személlyé összegyúrva. Ide sorolhatnám a II. Világháború teljes német vezérkarát, de ugyanúgy szembe jut róla Napoleon is, figyelembe véve, hogy szemtelenül pimasz és arrogáns, úgy viselkedik, mintha egy egész sereget irányítana (pedig de). Zseniális karikatúra a maga nemében, a büszkeségével, makacsságával, megállíthatatlanságával, valamint ide számtalan felemás töltetű jelzőt felsorolhatnék, amely tökéletesen illene rá. Az egész cselekmény alatt mérhetetlenül türelmetlen és izgatott, valamint iszonyatosan nyugodt és hidegvérű, nem aggódik semmin. Fantasztikus, hogy ennyire ambivalensre sikerült a személyisége és, bár határtalanul idegesítő, mégis Integra igazi ellenfelévé (és ellentétévé, gondoljunk csak nevetségesen béna célzó- és állóképességére – szerk. megj.) válik. A terve igazi mestermű, a végletekig kidolgozott és megingathatatlan. Hihetetlen, hogy képes végigvinni, amit csak kigondol. Egyszerűen homlokegyenest ellentétes a történelemből megismert BÁRMELY hadvezérrel, uralkodóval, olyan értelemben, hogy nem tud hibázni. Mintha Nagy Sándor géniusz reinkarnációja volna. Mondom ezt úgy, hogy ehhez képest külsőre is önmaga paródiája, karikatúrája. Pont ezzel válik tökéletessé az alakja és visszataszítóvá minden, amit megtestesít.
Végigrágva magunkat a fő karaktereken, rátérhetünk a nagyhatalmakra. Természetesen az első számú Anglia, a maga büszke, úrias, nemesi és kimondottan pökhendi módján. Férfiak által irányított, túl finomkodó, erősen belviszályos társaság, akik legfőbb erényüknek azt tekintik, hogy minden felett állnak, különböznek a kontinenstől, például vallásukban és eszméikben is, valamint rengeteg gyarmatot tudhatnak magukénak. A kritikán túl persze ott a lojalitást, melyet királynőjük iránt éreznek. Előtte még Alucard is készséggel és tisztelettel meghajlik.
A másik oldalon ott feszít a Római Katolikus Egyház, a keresztény civilizáció bástyája. A maga bigott vallásosságával, mely – ha ilyen lehetséges egyáltalán –, még büszkébben és kevélyebben viselkedik, mint az angolok. Egyszerűen nem hajlandóak bármi más elfogadni, mint saját igazukat, így gyakran túllépik a határt és ott is rendfenntartósdit játszanak, ahol nem volna semmi keresnivalójuk sem. Az egyetlen igaz hit védelmezői legnagyobb erényüknek tartják, hogy egykoron leigázták a hitetlen népeket és kardélre hányták őket, és még azt sem tagadják, hogy hallgatólagosan támogatták a II. Világháború borzalmait. Zseniálisan kimondott kiélezett kritikák fogalmazódnak meg mindkét ellenfélről, a gore borzalmai között egyáltalán nem feltűnő, hogy ilyesmikkel is foglalkozik a Hellsing cselekménye. Bele van csempészve rengeteg olyan gondolat, melyről általában nem szeretnek beszélgetni, mert megsértené a vallásszabadság eszméjét, illetve az uralkodó egyházak sérthetetlenségét, illetve büszkeségét. Olyan szavakat adnak a karakterek szájába, melyek fröcsögnek az indulatoktól, de egy horror képregényben, egy gore alkotásban nagyon szépen a helyükön ülnek és nehezen támadhatóak, hiszen a figurák csupán karikatúrák. Valamint valószínűleg kevesek gondolkodnak el ilyen dolgokon, hanem – és ide beszúrnék egy saját társadalomkritikát – nagyrészt csak élvezik a fröcsögő vért és Alucard erősen gúnyos, pikírt stílusát.
Nyilvánvalóan nem csak a kereszténység bigottsága van erősen kifigurázva a műben, hanem egyáltalán maga a történelmi szerep, amit eme két nagyhatalom megszemélyesít. Az, hogy gyakorlatilag gyerekes dolgokon vitatkoznak évszázadok óta és az érveik inkább óvodásokéra emlékeztetnek, illetve az, hogy folyamatosan ugyanazok a cselekmények ismétlődnek meg újra és újra és az emberiség egyszerűen nem hajlandó félretenni kicsinyes érdekeit, hiszen nem képesek tanulni saját hibáikból. Ez teljesen örökérvényű és nem feltétlenül korlátozódik eme két vallási irányzatra. Ezer meg egy ilyen példát lehetne mondani.
A harmadik oldalon, ironikus módon a Harmadik Birodalomnak csúfolt formáció áll, mely igazán Mars (Aresz) eszmeiségét, a háborút testesíti meg, ami meglepő módon egyáltalán nem áll távol az első kettőtől sem. Mégis ellenpontjukként, közös ellenséggént jelenik meg, bár ez nem minden pillanatban teljesen világos, hiszen míg a protestánsok hullanak, mint a legyek, addig a Vatikán csak élvezi a műsort, és igazán akkor szállnak csak be a harcba, mikor úgy gondolják, mindenkivel végezhetnek örökre. Persze tévedni nagyon is emberi dolog, ahogy az irigység, a harag, a kevélység, a torkosság, valamint a lustaság is azok. Nem feltétlenül látunk mind a hét főbűnre példát, de nem is ez a cél, azonban nagyon szépen körbejárjuk a témát, ahogyan megfogalmaztam, ügyesen gore-burokba rejtve a mondanivalót. És ez természetesen nem új keletű, a horror már Romeronál is a társadalomkritika egyik eszköze volt. Bár sokan pont amiatt nem kedvelik, mert lecsupaszított és szélsőséges példákkal él, mégis ha valamire fel szeretné az ember hívni mások figyelmét, akkor muszáj valahogy reflektorfénybe helyezni, hogy megértsék és figyeljenek a hangra, melyet a józanész diktál a civilizáció fertőivel szemben.
Nem szeretnék a mellékszereplőkről sem teljesen megfeledkezni, hiszen kimondottan érdekesre sikeredtek, illetve ügyesen eltaláltak, előrángatottak a történelemből. Ha nem is mindig teljesen egyértelmű, hogy kiről is mintázták őket, azért valljuk be, feledhetetlenek, illetve bőven adnak lehetőséget az asszociációra. Például a Docról biztosan beugrik nektek a már felemlegetett Mengele. Zorin Blitz szintén viszonylag könnyen kitalálható, hogy egy James Bond utalás (A View to Kill – Maximillian Zorin). Schrödingert természetesen nem fogom bemutatni, zseniális karakter a maga nemében és humorával. Rip van Winkle gyakorlatilag meg is magyarázza saját magát, hiszen folyamatosan abból az operából énekelget, amelyből mintázták. Az OVA és a sorozat ugye egy fő ponton eltér, mégis jelen van a Millennium szervezet legerősebb fegyvere mindkét történetben. Hiszen a legendák szerint is a vámpír ellenpontja a farkasember. A Hellsing Ultimate-ben a Kapitány névre hallgat az a lény, aki a korábbi adaptációban végül Seras Victoria ellenfele lesz. The Ultimate Weapon gyakorlatilag mindhárom műben. Hogy a Hellsing Incognitoja pontosan ki akart lenni, az nem is igazán lényeges, hiszen csak egy találgatásról van szó, és én úgy értelmeztem, hogy ezt kicsit nyitva hagyták a folytatás felé. Annak viszont egészen epikus lezárást is adott, ha így szemléljük. Incognito egy félkész mesterséges lény, aki nem igazán vámpír, inkább a kiborgokhoz áll nagyon közel, ötvözve képességeit a farkasemberekkel, illetve a vámpírokkal. Így viszont valóságos enigma marad, szóval szerintem ettől tekintsünk is el. Számomra egy előőrs valakihez, aki létrehozta és Alucard ellen küldte. Sokkal érdekesebb és furcsább a Kapitány karaktere, aki már a The Dawnban is megjelenik és viselkedése meglepően ambivalenssé válik, inkább Frankenstein szörnye jut róla eszembe olyan módon, hogy képes megkérdőjelezni önmaga létét, amennyiben nem rendelkezik megfelelő vezérrel. Ergo sorsa beteljesítésével megszűnik a lényege és kész távozni. Ebből a szempontból hihetetlenül szomorkás és sci-fi robotokat, biodroidokat és kiborgokat juttat eszembe (nem, azért Marwin karaktere teljesen más – szerk. megj.).
Picit úgy tűnhet, hogy messzire elkanyarodtam, de fontosnak tartottam, hogy végre kendőzetlenül beszéljünk arról, amit a manga számomra jelent. És most térjünk át a befejezésre, ami csak a Helling Ultimate-ben és az írott alapban azonos, mégis a tévésorozat is rengeteg mindenbe beletrafáltak. Egészen vicces módon a Dracula Untold egyetlen használható jelenete iszonyatosan jó, ugyanakkor erősen nyúlt a Hellsing mangából/OVA-ból. Viszont kétséget kizáróan a legmonumentálisabb megrendezett harc, amit valaha olvastam/láttam. A Gyűrűk Ura csatái simán elbújhatnak mellette, kicsit poénosan mondva. De tényleg, a mangában is több kötetet érint a végső csata. Iszonyatosan látványos, részletesen kidolgozott, erősen gore, fordulatosan drámai és egyszerűen odaragad az ember elé. Mindent elsöprő, hiszen olyannak kell lennie és mindent felforgat, mert az a szerepe. Fantasztikus, megragadja a vámpír Alucard lényegét, a keresztes hadjáratok, illetve a náci mészárlások kegyetlenségét. Ezeket mind tökéletesen lefesti, kendőzetlenül és maró gúnnyal. A legfontosabb gondolat itt csúcsosodik ki, miszerint csak ember pusztíthatja el a szörnyeteget. Ez egy gyönyörű és igaz gondolat, hiszen egy démont, ha úgy győzünk le, hogy közben magunk is szörnnyé változunk, valójában csak átvesszük a szerepét. Ergo csak úgy lehetséges megsemmisíteni egy igazi kegyetlen lényt, ha közben a saját lelkünk nem szenved sérelmet. Ez pedig teljességgel lehetetlen, ezt már például az Ördögűzőből is tudhatjuk. Többek között ezért zseniálisan frappáns a lezárás, legalábbis számomra nagyon ügyes.
Ha valaki mangát szeretne olvasgatni, akkor kezdetnek tökéletes nyugalommal tudom a Hellsinget ajánlani, hiszen szerintem pont tökéletesre sikerült. A horror, a gore elemek mellett kitűnő drámai eszközökkel operál és finoman átszövi a társadalom- és önkritikai humor is.
Értékelés: 10/10
De mielőtt teljesen kivégeznénk a művet, beszélnem illene azokról a spin-off történetekről is, melyek a mangában találhatóak. Ezek egyike a Crossfire részek, melyek az Iscariot elit alakulatának kalandjait mutatják meg nekünk, hogy kicsit jobban megismerjük azokat a karaktereket, melyek a végső összecsapásban egyrészt fontos szerepet játszanak, másrészt azért részben megússzák a háborút. Elég ügyesen elénk tárják a szereplők személyiségét ezzel is csak alátámasztva azt, amit már az egész szervezetről elmondtam. Igen, ők elitosztag, de valljuk be, nem kimondottan keresztényi a viselkedésük, inkább egy végrehajtó, kivégző, illetve inkvizítor szerepet töltenek be. Totálisan ellentétesen viselkednek, mint ahogy egy papnak illene, és messzire elkerülik az eredeti katolikus eszméket.
Külön kötetben szereplő spin-off mangát – Hellsing: The Dawn – kapott Walter karaktere, amelyet 3 nem túlságosan jól sikerült anime epizódba adaptáltak. Ebben az ifjú, rettenthetetlen, különlegesen kiképzett titán Abraham van Hellsing megbízásából különleges küldetésre indul, hogy legyőzze az Őrnagyot, aki valamilyen titkos projekten dolgozik (na vajon melyiken? – szerk. megj.). A Hellsing Ultimate-ből jól ismert Letzte Batallion majdnem teljes gárdája kísérletezik egy eldugott bázison, hogy létrehozzanak egy vámpír sereget, azonban egyelőre csak a ghoulok teremtéséig sikerült eljutniuk. Azért a II. Világháborúban ez sem jelentene annyira aprócska előnyt, így Walter ügyesen becsapódik a főhadiszállásra, hogy elintézze őket. Fiatal kora ellenére igencsak impresszív erővel és ügyességgel, valamint gyorsasággal rendelkezik, ezért megkísérti őt az Őrnagy. Sajnálatos módon ezután az anime meglehetősen inkoherenssé válik és a sztori lezárása helyett egy másik spin-offban találjuk magunkat, ahol a Crossfire szereplőinek múltját ismerhetjük meg. Így ezt annyira nem találtam értékelhetőnek, illetve jóval többet vártam tőle. A párhuzamos valóságban persze a manga kicsivel tovább viszi a cselekmény szálát és mintegy másfél csata kezdetét is veszi, azonban a folytatás 2008 óta nem nagyon akar megérkezni ott sem. Az első kötet kiadása óta elég nagy a csend, figyelembe véve az eltelt éveket, félő, hogy sosem tudjuk meg, hogy Walter és a wérfarkas (bocs), valamint Alucard és Yumiko (?) összecsapása milyen módon végződött, illetve mekkora spoilerrel dobna meg minket az, amikor fény derül arra, hogy ifjú titán milyen módon válik olyanná, amilyenben a Hellsing végső, gigantikus küzdelmében megismerhettük. Remélem, egyszer kap egy rendes verziót az anime is, illetve a manga befejeződik, vagy valami történik, és nem lógunk tovább a levegőben, mert ez így nem túl jó…
Smaragd Sárkány
Be the first to comment on "Hellsing (manga) (1997-2009)"