A Troma soron következő alkotása egy picit korábban befejezett, ám még ki nem adott filmet takar (ezúton is köszönet a lehetőségért, hogy írhatunk róla), mely gyakorlatilag egy lazán kapcsolódó epizódokból álló antológia. Joe Badiali, Art Brainard, Shawn Haran, Steven Shea mindannnyian különböző szempontból fogtak hozzá a saját kis részükhöz, s az összkép igen vegyesre sikerült. De nézzük bővebben, miről is szól a film.

A történet végig a nukleáris reaktorokkal tűzdelt helyszínen játszódik, ahol látszólag mindenki boldog, de történik egy szörnyű baleset, amikor is a filmes kurzusra járók közül a zombifilm forgatása végén egy mérges gázokkal teli villanykörtét ügyetlenül leejtenek és a fél társaság zombivá válik. A másik fele pedig akkor, amikor a keresésükre indul. A következőkben látható egy vámpírölő filmesztéta, két balfék zsaru, akik igyekeznek megfékezni a gonosz Dr Mongoo ténykedéseit, aki átlagpolgárokat változtat át dühöngő mutánsokká, majd amikor nem tudják elkapni, visszavonul, hogy az utolsó támadás is elkezdődhessen. Ugyanis cseppet sem békés idegenek szállják meg a nyugodt környéket, amire csak egy választ ismernek korunk nagy stratégái: Betty Beretta titkos ügynököt, aki szabadidejében egy rocker csajszi és bandájával csehókat hódít meg, valódi munkája pedig a koszos munkák elvégzése, természetesen unott arccal.

Sok helyen számomra visszaköszöntek a remek poénok, érezhetően voltak szegmensek, amik cseppet sem akarták magukat komolyan venni. Azonban voltak olyan részek, amik túlságosan igazodni akartak a trendhez, miszerint kötelező bedobni olyan karaktereket, amiknek nem sok köze van a történethez és ez majd remekül megállja a helyét. Sajnos nem így történt, s bár a Szellő István ikrek és Betty (Tara Lightfoot), a szemforgatós lány rendkívül jópofa húzások, a karakterek nagy részét parlagon hagyták. Az effektek még így is remekül működnek, az ötvenes évek horgásztechnológiáját a modern gagyi CGI-vel ötvöző film megmaradt bájosnak és többnyire jópofának, ami a hosszú évtizedek alatt a produkciós iroda védjegyévé vált.

Ha külön-külön vesszük az egyes részeket, akkor a “Xenombies” és a “Betty Beretta” az, amit nem csupán a trash kedvelőinek tudok ajánlani, azonban a probléma az, hogy a kettő között kell végigszenvedni a többit, így összességében egy közepes próbálkozás, ami lehetett volna több, mert sok helyen tényleg a kevés az kevés maradt. Szódával (sörrel, haverokkal, egy filmmaraton keretében mondjuk) elmegy bőven.

Értékelés: 5/10

Plendil