Ha valaki minden háttér-információ, kutakodás vagy önjelölt kritikusok firkálmányainak elolvasása nélkül látna neki Clay Staub elsőfilmes rendező Milo Ventimiglia nevével fémjelzett Devil’s Gate (más néven Abduction) című filmjének, érdekes meglepetések érhetik. Ahogy a cselekmény kibontakozik, a néző úgy válik egyre türelmetlenebbé: “Most akkor mi is lesz ez? Egy világvégi, poros farmon játszódó slasher, egy démonos, megszállós akármi, esetleg csupán egy misztikus köntösbe bújtatott bűnügyi thriller vagy netán valami más? Ennek tükrében tehát kérnék mindenkit, ha nem kíváncsi igazából nem is spoiler spoilerekre, akkor csak nézze meg a cikk végén a pontszámot, és döntsön az alapján: felül-e az ördög ezen hullámvasútjára? 

Indul az egész onnan, hogy a Névtelen Áldozat autója éppen az Észak-Dakotában nemlétező Devil’s Gate nevű kisváros külterületén robban le. A legközelebbi lakottnak tűnő építmény egy, a semmi közepén álló farm, melyet Bőrpofa és az egész Sawyer família gondolkodás nélkül venne bérbe, még ha a kéthavi kaucióra láncfűrész-üzemanyagon kell is megspórolni a pénzt. A Névtelen Áldozat dörömböl egy darabig az épület ajtaján, majd szépen belesétál egy csapdába és szörnyethal.

Daria Francis különleges ügynök (Amanda Schull) az FBI kötelékében éppen egy eltűnéses ügy nyomozására érkezik Devil’s Gate-be. A kisváros szélén lakó, visszahúzódó és mogorva Jackson Pritchard (Milo Ventimiglia) jelentette felesége és kisfia eltűnését. Az alapos FBI ügynök mielőtt meglátogatná a Pritchard farmot, végez némi háttérkutatást, melynek során az eltűnt feleség kissé szenilis édesanyjától a nem túl megnyugtató “Ha azon a földön halnak meg, a lelkük soha nem talál nyugalomra” alig-alig elcsépelt frázist kapja útravalóul, a kis Jonah nem éppen kiegyensúlyozott és boldog gyermekkort sejtető rajzaival egyetemben, melyeken fekete, csupafog pálcikaemberek vegzálnak kisebb pálcikaembereket. Mintha csak James Wan démonos-filmgyárának egy újabb, az előzőtől 5,5%-ban eltérő kliséket tartalmazó részébe csöppennénk bele.

Mikor Daria és az őt kiskutyaként követő fiatal seriff-helyettes megérkeznek a Pritchard farmra, elég hamar világossá válik, hogy az idősebbik Pritchard egyrészről valószínűleg lényegesen többet tud felesége és fia eltűnéséről, mint amennyit hajlandó elmondani, ráadásul nagyon úgy tűnik, a férfi rejteget valakit vagy valamit háza pincéjében. Vajon Jackson tett valami szörnyűséget a családjával? De akkor mi a hóhérnak kellenek a házat körülvevő, jól elrejtett és körmönfont csapdák?

Rövidesen választ is kapunk a kérdésekre, amellyel a történet egy újabb – számomra legalábbis -, váratlan fordulatot vesz, és a bő 30 perces rendezői aknamunkát követően, mellyel igyekezett elrejteni előlünk filmjének valódi zsánerét kiderül, hogy a Devil’s Gate bizony UFO-s film. Ráadásul nem az E.T.-féle jóindulatú, bohókás, csak a kisgyereknek rémálmokat okozó idegenes, hanem a Föld megszállásán ügyködő, végbélbe kellemetlenül nagynak tűnő műszereket feldugdosó, gyerekeket és nőket elrablós gonosz idegenes. És ezzel nem is lenne különösebb probléma, mert a film továbbra is elég jó tempót diktál. Csak éppen a forgatókönyv azon igyekezetében, hogy még egy fordulatot valahogy a történetbe csempésszen olyan klisés megoldásokhoz nyúl, melyben az igazán izgalmas csak az, hogy végig lehet abban reménykedni, hogy esetleg mégsem igaz, amit le akarnak nyomni a torkunkon és a valódi igazságot majd a következő fordulat hozza el. Következő fordulat márpedig nem jön, nekünk meg marad a kicsi és savanyú, mely azon túl, hogy emléket állít/ihletet merít olyan klasszikus horror és science fiction moziknak/mozikból, mint a Testrablók, A Dolog, Az Imposztor és még kismillió más, túl sok hozzáadott értékkel nemigen szolgál.

Meg kell mondjam, nem a főszereplő színészeken múlott a dolog, ahogy nem is a film hangulatán. Amihez amúgy a talán kissé túltolt szürke filter meglepően sokat képes hozzátenni, mely így már-már a skandináv filmek képi világát idézi. Milo Ventimiglia a Hősök, a The Divide és a Boncasztal után ezúttal sem okoz csalódást, kifejezetten jól áll neki az eddigiektől nagyban eltérő, erősebb drámai szerep. Amanda Schull esetleg a nem annyira jó 12 Majom sorozatból lehet ismerős, de kellőképpen meggyőző FBI ügynökként is, még ha karaktere nem is kacérkodik shakespeare-i mélységekkel. A pozitív oldalon sorakozik még az X-Men filmek Iceman-je ként ismert Shawn Ashmore a seriffhelyettes szerepében, akinek egészen meglepő módon sikerült életet lehelnie a már kezdetektől vágóhídra szánt mellékszereplő karakterébe.

Ha már a Devil’s Gate-et elhordtam most mindennek, hadd tegyek egy kis kitérőt egy rövid történet elmesélésével, mely a filmet nézve végig ott motoszkált a fejemben, annyi ponton kapcsolódott a látottakhoz. Ez pedig a hopkinsville-i manók esete, mely egyike a legismertebb és legtöbbet hivatkozott földönkívüliekkel történő találkozásoknak.

1955. augusztus 21-én a Kentucky állambéli Hopkinsville közelében lévő farm hét felnőttből és három gyerekből álló lakói, valamint egy éppen náluk vendégeskedő barátjuk egy különös és hátborzongató találkozást éltek át. Este nyolc óra körül egyikük tanúja volt, ahogy egy ezüstös tárgy repül el a ház felett, majd leszáll a közeli vízmosásban. A többiek először jót nevettek a szemtanú beszámolóján, ám hamarosan a farm kutyái éktelen ugatásban törtek ki. Mikor a család kiment a ház elé, hogy megnézze mi történik, döbbenten tapasztalták, hogy a farmot furcsa lények egész csapata vette körbe. A szerzetek 75-105 centiméter magasak voltak, két lábon jártak, bőrük ezüstösen csillogott. Fejük testük többi részéhez képest nagy volt, rajta hatalmas, hegyes fülek, két csápszerű, rövid nyúlvány, egymáshoz közel ülő, óriási és dülledt, sárgán világító szemek és nagy, széles száj voltak láthatók. Mellkasuk erős, ám karjuk és lábuk vékony, már-már ösztövér volt, a manók – ahogy a család tagjai hivatkoztak rájuk -, mintha nem is jártak volna, hanem inkább a föld felett lebegve közlekedtek.

A lények mintegy 3-4 órán át zaklatták a farm lakóit – megjelentek a fák ágai között, szaladgáltak a ház körül, bekukucskáltak az ablakokon, ráadásul láthatóan a golyó sem fogta őket -, végül a család félelmében kitört a házból, kocsiba pattantak és meg sem álltak Hopkinsville rendőrőrséig, ahol részletesen beszámoltak a seriffnek és embereinek az átélt találkozásról. A seriff, habár először kételkedett a történet valódiságában, végül úgy döntött elküldi néhány emberét, hogy körülnézzenek a farm körül. A hatóság emberei üres kézzel tértek vissza: a farm érintetlennek és elhagyatottnak tűnt néhány tűzharcra utaló jel kivételével. A farm tulajdonosai végül visszatértek otthonukba, ahol azonban kisvártatva újrakezdődött az “űrmanók” támadása. Végül a lények csak a hajnal érkeztével kotródtak el és soha többé nem bukkantak fel. A történet érdekessége még, hogy dacára a kézzel fogható bizonyítékok hiányának, a tizenegy fős társaság egyetlen tagja sem másította meg történetét a későbbiekben annak ellenére, hogy a népek igencsak a szájukra vették az ominózus találkozást és előszeretettel űztek gúnyt a család tagjaiból.

A hopkinsville-i manók története olyan filmek ihletőforrásaként szolgált, mint a Spielberg jegyezte Harmadik típusú találkozások, Poltergeist és természetesen az E.T., de például a Szörnyecskék (Grimlings), Rémecskék (Critters) és M. Night Shyamalan Jelekje  is bevallottan innen merítette alapötletét. Úgy tűnik, hogy szándékosan vagy véletlenül, de a Devil’s Gate egy – a fentiekhez képest legalábbis -, a “valósághoz” valamelyest közelebb álló verziót mutat be nekünk, még ha a történet jóval sötétebb árnyalatot kapott is, mint az eredeti.

A fent leírtak ellenére le kell szögeznem: A Devil’s Gate nem egy kifejezetten rossz film. A játékidő első fele egészen izgalmas és érdekfeszítő, különös tekintettel a sokáig rejtve hagyott valódi témára. A film második fele sajnos nem sok újdonságot tartogat a műfaj ismerői számára, a forgatókönyv semmiben sem képes túlszárnyalni egy közepes X-akták epizód szintjét, míg a záró képsorok világossá teszik, hogy a készítők nem is igazán akartak elvonatkoztatni a Testrablók által lefektetett műfaji követelményektől. Mivel UFO-s, close-encounter-ös filmekkel nem vagyunk eleresztve mostanában, a műfaj szerelmesei nyugodtan tegyenek egy próbát vele. Azért az esetleges csalódások megelőzése végett megjegyezném: nem ez lesz az új Fourth Kind.

Értékelés: 6/10

Gabblack