Több alkalommal hangoztattam már, hogy Bram Stoker Drakulája az egyik, ha nem a kedvenc könyvem, melyet egyúttal minden idők egyik legjelentősebb rémtörténetének és a horror műfaj egyik legmeghatározóbb darabjának tartok. Éppen ezért kell automatikusan igen magas szintet megugrania minden olyan alkotásnak, amely az eredeti történet hivatalos folytatásának, szellemi örökösének, leghitelesebb feldolgozásának tartja magát. Ennek kapcsán írtam nemrég egy hosszabb elemzést két folytatáskötetről is – és fejtettem ki véleményemet Dacre Stoker munkásságával, és következő kötetével, a Dracullal kapcsolatos félelmeimet.

Ördögi gyermekkor

A regény főhőse maga a nagy ős, Bram Stoker, akinek gyermekkorát és életét a kötet igen viszontagságos körülményekkel, természetfeletti elemekkel gazdagítja. A fiatal, betegeskedő Bram a halálán van, amikor furcsa dadusuk egy feledés homályába burkolt este folyamán megmenti az életét. Bram, bár egy apró sebbel a csuklóján ébred, csodával határos módon kigyógyul betegségéből. Ám miután nővérével, Matildával megpróbálnak Ellen dadus után kutatni, hátborzongató, megmagyarázhatatlan dolgokra bukkannak.

Ezt követően Ellen eltűnik, a testvérek pedig boldogan folytatják életüket, amíg tizennégy évvel később Matilda egy párizsi útja során meg nem pillantja Ellent, aki azóta látszólag egy napot sem öregedett. Bram segítségével megpróbálnak magyarázatot találni gyermekkoruk eseményeire, így azonban hamarosan két ősi, természetfeletti lény harcának kereszttüzében találják magukat.

Bram Stoker, vámpírvadász

A regény olvasásakor lépten-nyomon a 2012-es Abraham Lincoln, Vámpírvadász című blockbuster magasságokig tolt trash remekmű villant fel lelki szemeim előtt. Az alapötlet hasonló – adott egy valós személy, akinek életrajzát kissé megszerkesztették és helyet szorítottak benne természetfeletti gonosznak, élőhalottak elleni összecsapásoknak, embert próbáló akciójeleneteknek. Bár Bram Stoker esetén ez a párosítás kevésbé szürreális, mint az egykori elnök esetében, sajnos egy nagyon erős közös vonásuk van – a rémisztő helyett sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek az akcióra, sejtetés helyett a látványra, hangulatépítés helyett emberfeletti főhősök összecsapásaira a természetfeletti rémségekkel (a Dracul esetében ez különösen a kötet utolsó harmadára és fináléjára igaz).

Összességében mégis színvonalasabb, jobb alkotás, mint Dacre Stoker legutóbbi próbálkozása a családi hagyomány felfrissítésére (van egy erős gyanúm, hogy ez köszönhető a társszerző lecserélésének is), ám mindössze egy fokkal, amit részben az eredeti regényt idéző naplóformátumnak, részben a horror irányába tett intenzívebb próbálkozásnak köszönhet. A színvonal emelésének pedig semmiképp nem része Drakula karaktere – a jelenléte szinte elhanyagolható, kidolgozottsága egysíkú. Mintha pusztán azért lett volna szükség rá, hogy a Dracul mindenképp előzmény lehessen, amit a szerzőpáros egyes helyeken nagyon ötletesen próbált megoldani, megvalósításuk azonban mégis jelentős mértékben mellőzi a logikát és következetességet.

Családi örökség

Az utolsó oldalakat követően az az egyszerű kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy “Erre mégis miért volt szükség?” A Dracul puszta koncepciója erőltetett, de legalábbis beharangozása és a körülötte csapott felhajtás volt sokkal nagyobb, mint amennyit érdemelt. Egy nem túl eredeti, de egész életképes ötlet szórakoztató megvalósításban egy vámpírvadász Stokerről, akinek leghíresebb regénye valójában egyfajta taktikai útmutató a ragadozó élőhalottak ellen. Egy-két idézetet és az utószót leszámítva sehol sem értem tetten, miért kellettek a megszületéséhez a közelmúltban elhunyt Paul Allen által birtokolt eredeti kézirat lapjai, és miért nem írhatta volna meg ezt a regényt bárki más akár már évekkel korábban.

Dacre Stoker legfőbb motivációjának regényíró tevékenysége mögött még mindig azt sejtem, hogy egy méretes szeletet próbál hasítani magának a Drakula őrületből. Ám személy szerint a legnagyobb jóindulattal is csak szórakoztató, egyszeri olvasásra alkalmas társszerzős regényei helyett sokkal szívesebben olvasnék tőle egy tanulmányt, esetleg a “Stoker on Stoker” című előadásának anyagát, vagy ha már ott tartunk, a Paul Allen által birtokolt eredeti kézirat tartalmát szerkesztői megjegyzésekkel kiegészítve. A Dracul egy átlagos, kellemes horrorregény, aminél olvashattunk már rosszabbat, de sokkal jobbat is, és összességében nem nő fel ahhoz az örökséghez, amelynek meghatározó részeként hirdeti magát. Drakula fanatikusoknak ajánlom, mások jobban teszik, ha inkább az eredeti regényt veszik elő (különösen ha az esetleg eddig kimaradt volna).

A könyvért köszönet az Agave kiadónak, akik a tőlük megszokott gyönyörű, színvonalas kiadásban jelentették meg itthon a Dracult, a világpremier napján. Amennyiben felkeltette érdeklődéseteket, az alábbi linken rendelhetitek meg tőlük.

értékelés: 6/10

Zoo_Lee