Vasárnap az A38 és a Titanic meghívására vettünk részt Claudio Simonetti olasz progrock zenekarának a Goblinnak az élő műsorán, ezúton is köszönjük a szervezőknek a lehetőséget. A nem mindennapi zenei élmény az áprilisi Titanic-filmfesztivál (www.titanicfilmfest.hu) beharangozó programja is volt egyben – és nem is okozott csalódást senkinek.

A lassan gyülekező közönséget a Trottel – Stereodream dallamai hozták hangulatba, majd mire megérkezett Claudio Simonetti is a többi zenésszel a színpadra, már szinte teljesen meg is telt az A38 nézőtere.

Az ősz Mester, aki már a 70-es évek eleje óta olyan horror-klasszikusok zenei részében vett részt, mint a Profondo Rosso, a Holtak Hajnala vagy a Démonok – igazán értette a dolgát. Pár rövid mondattal üdvözölte a közönséget (‘ugye mindenki ismeri a Suspiria-t? – reméljük velünk éneklitek majd a dallamot!’), majd elkezdődött a horrorfilm-történelem egyik legnagyobb klasszikusa peregni a vásznakon, és felcsendült a Sóhajok mindenki által ismert zenéje.

Sokan mondják, hogy a tökéletes horrorfilm-élményhez három dolog kell:
– Egy klasszikus film, sötétség és tökéletes háttérzene (megfelelő hangerővel) – mindháromban része lehetett annak, aki március 22-én az A38 Hajót választotta.

A Suspiria sokadjára nézve is magával ragadja az embert, azon kevés régi alkotás egyike, amelyik még a mai napig sem érződik “porosnak”, és ez az egész filmen át húzódó misztikus, pszichedelikus hangulatnak köszönhető ami végig a vászon elé szegezi a nézőt.

Az élő zene ehhez a hatáshoz még nagyon sokat hozzá is tett, minden alkalommal amikor a dallamok felcsendültek a közönség magában a filmben találta magát, és szinte együtt botorkáltunk Suzy Bannionnal a freiburgi Akadémia boszorkányos világában.
A másfél óra gyorsan elrepült, Simonettiék hatalmas taps mellett vonultak az öltözőbe, a nézők pedig egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtak.

  (forrás: Goblin – Claudio Simonetti’s – Facebook)

 

A Suspiria vizuális időállósága számomra megkérdőjelezhetetlen, a díszletek művészi nagysága a mai napig elkápráztat. Simonetti pedig az egészhez egy olyan, önmagában is helytálló zenét szerzett, aminek hallgatásától, egy gyönyörű napsütéses nyári napon is elkezd izzadni a tenyér, a melegtől függetlenül. Öröm volt ezt élőben hallani, a buzukin játszó Bruno Previtali arckifejezése mikor a „szellemhangzást” búgta a mikrofonba, mindenképp egyedi élményt nyújtott, még úgy is, hogy a filmet már többedszerre láttam. Titkon persze bízok egy Arénás Goblin koncertben, ahol más halhatatlan dallamok is felcsendülnének, nagyzenekari kísérettel. 

 

-Fixxer/Miskei