Joggal mondhatjuk, hogy a Camp Blackwood – vagy ahogy jobban ismerjük: Camp Blood – minden valaha is nézőközönség elé került trash-franchise egyértelműen legótvarabbika egyszerűen elpusztíthatatlan. Mégpedig abban az értelemben, hogy nem létezik olyan tényező, ami útját állja, hogy újabb és újabb, penetráns módon bűzlő elhalt bőrt húzzanak le róla. Hiába a filléresnél is alacsonyabb költségvetésből összetákolt, minden egyes összetevőjében amatőr és igénytelen szintet képviselő, szánalmasan röhejes végeredményt produkáló epizódok sokasága, mindig van pénz törekvés és tettvágy egy következőre; és az istennek sem tudnak leállni vele.

Az 1999-ben debütáló direkt otthoni szórakoztatásra készült gyilkos bohóc slasher koncepcióval bíró széria 2016-tól gőzerőre kapcsolva szinte minden évben jelentkezett egy n+1 folytatással (sőt, az említett évben egyenesen hárommal!), így érünk el szép komótosan a mostani cikkünk alanyához, a Children of Camp Blood címre keresztelt tizenegyedik (!) installációhoz. Az ismét csak Mark Polonia által rendezett epizódban ezúttal érzelmileg zavart tinédzserek kerülnek a Véres Táborba, hogy ott aztán a már előző részekből ismert kezeslábas viselő, bohócmaszkos alak ölje halomra őket.

eyescream: Joggal kérdezhetnétek, hogy ez most miben különbözik az előző tíz részhez képest? Hát, rohadtul semmiben. Ugyanolyan igénytelen, nyomorult és aljas, mint a szériában korábban készült anyagok. Unalmas, blőd, élvezhetetlen – és ez csak pár finomabb jelző erre az alig 69 perces házivideós hulladéknak is túlontúl hitvány fércműre, mely nem egy vagy két sebből vérzik, hanem az összes létezőből.

Zoo_Lee: Tanácstalanul és vegyes érzésekkel keltem fel a bő egy óra után, amit a film megtekintésével töltöttem. Polonia és Sterling formulája ezen a ponton már több mint kiszámítható, a költségvetés elenyészően minimális, a film minden potenciálját magával rántja az amatőr színészi alakítás, a történetben tátongó lyukak és a száraz, életszerűtlen párbeszédek, melyek ráadásul mind csak körítésként szolgálnak ahhoz, hogy a bohóc végül egy kivétellel lekaszabolja a teljes szereplőgárdát. Mégis, több év után a széria nálam valahogy már átlendült a mélyponton a negatív skála azon szakaszára, ahol a maga módján már igenis képes szórakoztatni azzal, ahogy maximális komolysággal végigveszi a slasher ikonok rendszeres visszatéréseivel és feltámadásaival kapcsolatos tipikus történetmotívumokat, ám mindezt egy amatőr, a műfaj iránt rajongó, ám a lehetőségek és a minimális kivitelezéshez szükséges eszközök közel teljes hiányától szenvedő alkotógárdával.

Nem tudom, hogy ez a felfedezni vélt élvezeti faktor vajon a filmről árulkodik-e jobban, vagy önmagamról több évnyi hullámzó színvonalú trash- és kultuszfilm után (melyekkel azonban még így sem közelítem meg azt az iszonyatos mennyiséget, amivel eyescream bünteti magát rendszeresen), de ezen a ponton hajlandó vagyok kijelenteni, hogy rendben van, jöjjön még tíz rész, ha a bohócos elmebaj a jelek szerint legalább annyira lelőhetetlen, mint az olcsó halloweeni maszkban majomkodó gyilkos (akit néha Sean Cunninghamnek hívnak, néha nem), akkor jöjjön még féltucat folytatás, aminek a végén még Cunningham apja unokatestvérének a sógorának a régi szobatársa is felhúzza a bohócmaszkot, majd legalább kétfajta remake, és ha lehet, akkor utána még egy reboot, majd egy közvetlen folytatás az első két részhez, ami ignorálja az összes többit és elvileg közelebb áll az alkotók eredeti víziójához. Ha erre nem kerül sor, még a végén kénytelen leszek 20 perces ismétlésre bővítve hallgatni a széria ikonikus főcímzenéjét Wish-ről rendelt Pennywise jelmezben, ami egyszerre borzasztóbb és olcsóbb, mint bármi, amit a készítők valaha felhasználtak a Camp Blood során, miközben fanfictionben leplezem le a freudi csavart, miszerint a bohóc igazából mindvégig önmaga saját anyja volt, aki visszatért, miután azt hitte, hogy megölte magát, de valójában mégsem.

10/10, díjat neki, ha valaki benne lenne, hogy egy maraton során olcsó bohócjelmezben végignézzük a teljes eddigi sorozatot, az kommentben jelentkezzen, és covid után keresünk egy elhagyatott ifjúsági tábort valahol vidéken, ahol életre tudunk kelteni egy projektort, fel tudunk bérelni egy vonósnégyest, egy csapat frakkban és pöttyös alsógatyában felszolgáló pincért, majd ínyenc borkóstolóval egybekötve élvezhetjük a Camp Blood zsenialitásának minden mozzanatát legalább pár kilométer távolságra a civilizációtól.