Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy debütáló egész estés alkotása azonnal klasszikus státuszba emelkedik, azonban Ari Aster páros lábbal rúgta rá az ajtót a horrorrajongókra 2018 nyarán. Az Örökség (Hereditary) az évszázad egyik legerősebb horrorfilmje, amelyről kizárólag szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Egy ilyen nagyszerű szerzői bemutatkozás után általában kicsit megpihennek az alkotók, ezzel szemben az amerikai direktor szinte azonnal leköltözött Szentendrére, és leforgatta a valaha készült egyik legfelkavaróbb folk horrort.

A Fehér éjszakák (Midsommar) egy évvel az Örökség premierje után már a mozikban volt, és fikarcnyi nyomát sem lehetett látni kapkodásnak. A szokatlanul rövid gyártási idő ellenére a bizarr párkapcsolati dráma fél órával hosszabb rendezői változata csak egy hajszállal marad el elődje zsenialitásától, így nyugodtan kijelenthető, hogy Ari Aster örökre beírta magát a zsáner történelmébe. Reménykedtem benne, hogy ezután sokáig nem telik el esztendő Ari Aster horrorfilm nélkül, a sikertörténet azonban nem várt fordulatot vett.

Négy év várakozás után a premier napján kellett volna sorban állnom a moziban, hogy minél nagyobb vásznon láthassam Aster diadalmas visszatérését, helyette a streaming bemutató után is heteket tologattam az Amitől félünk megtekintését. Az A24 rekord mennyiségű tőkét (35 millió dollár), és teljes szabad kezet biztosított liebling direktorának, aki a projekthez megszerezte korunk egyik legnagyobb színészét (Joaquin Phoenix) is, de sajnos a trailer engem abszolút hidegen hagyott. A korábban Disappointment Blvd. címmel ellátott alkotás végül megállt a 180 peres játékidőnél, pedig eredetileg egy 4 órás rémálom-vígjátékként hivatkozott rá alkotója.

Ha azt mondom, hogy végül ez lett Ari Aster legmegosztóbb munkája, még csak a felszínt kapargatom, úgyhogy következzen inkább szerkesztőségünk három tagjának részletes véleménye!

afiaf: A történet főszereplője Beau, életének fő mozgatórugója pedig a félelem. Édesanyja hirtelen halála után a szorongó férfi szembesül a legsötétebb félelmeivel, és epikus utazásra indul hazafelé. A lassan kibontakozó toxikus anya-fiú kapcsolat Beau egész életét beárnyékolja. A paranoiás new yorki életéből kitörni készülő főhősnek minden erejét össze kell szednie, hogy újra szembesüljön elhidegült anyjával. A vonakodó indulás végül egy meghiúsult repülőútba torkollik, amit egy váratlan telefonbeszélgetés tesz igazán tragikussá. A kirekesztett kisembernek ezután szembe kell néznie mélyen gyökerező fóbiáival, és közben meg kell küzdenie a súlyos bűntudattal, amelyet gyermekkora óta érez. A belső démonok, és a tabletták okozta zűrzavar epikus utazásként ábrázol egy egyszerű hazalátogatást, a néző pedig végig bizonytalan a látottak valóságtartalmát illetően.

Az elsősorban pszicho-drámaként működő alkotás tartalmaz horrorisztikus elemeket, hiszen egy olyan ember lelkének mélységeibe láthatunk bele, aki komoly mentális betegségektől szenved. A film megosztó jellege abban rejlik, hogy mennyire fogékony a néző egy ilyen hosszúságú, borzasztóan szürreális utazásra, amely ugyan Joaquin Phoenix jutalomjátékát hozzá, de egyben egy borzasztóan elidegenítő látnivaló. Jómagam nagy rajongója vagyok Ari Aster korábbi filmjeinek, de az Amitől félünk teljesen elkerült, kifejezetten nagy kitartás kellett a befejezéséhez. Ugyan filmkészítési szempontból kiváló az összkép, azért a stúdió helyében Aster következő munkáján valamivel nagyobb kreatív kontrollt alkalmaznék. 5/10

Blissenobiarella: Ari Aster két igen erős horrorfilm után első pillantásra visszavett az iramból, és horrorisztikus elemekkel tarkított thrillert tett le az asztalra. Hangsúlyozom: első pillantásra. Ha ugyanis a Beau is Afraid (Amitől félünk) mélyére ásunk, talán az egyik leginkább lélekölő tematikával találjuk szembe magunkat. A cím árulkodó: főszereplőnk Beau (szerepében a fantasztikus Joaquin Phoenix), aki fél. Nagyjából mindentől. Így a kalandos útra induló hős valóságos paródiájaként testesül meg, amikor megpróbálja meglátogatni régen látott édesanyját, azonban tragikus hírt kap, és ettől fogva már azért válik fontossá az utazás, hogy részt vehessen anyja temetésén. A film jelentős részében még csak el sem képes indulni otthonról, és máris abszurdabbnál abszurdabb helyzetek állnak elő, melyek közül valamennyi visszavezethető Beau beteges félelmeire. Sokszor nehéz követni, hogy vajon az események valóban megtörténnek-e, vagy Beau csak elképzeli a lehető legrosszabb forgatókönyveket a dolgok kimenetelére. A film hangszekciója csak ráerősít az érzésre, hogy a néző mindvégig Beau fejében foglal helyet, e téren is briliáns munkát végeztek a készítők.

A film tökéletes példája Ari Aster egyik fő ismertetőjegyének: mindvégig tudjuk, mi történik a vásznon, de nagyon résen kell lennünk, hiszen nem tudhatjuk, mi lesz fontos a későbbi cselekmény szempontjából. Különösen igaz ez az Amitől félünk esetében, ami új elemként a humort is beemeli eszközei közé: a rendező által elszórt kenyérmorzsák sok esetben elsőre mosolygásra késztetnek, második megtekintésre azonban egy sokkal gazdagabb képet festenek a néző elé. Ari Aster filmjeinek egyedisége és különleges varázsa abban rejlik, hogy nem megfejtendő rejtvények. Sokkal inkább várnak a nézőtől empátiát, semmint logikus gondolkodás általi megfejtést. Csak el kell merülni az elénk tárt történetben, ami azonban minden igyekezet ellenére is számos kérdést fog maga után hagyni – ezekről azonban spoiler nélkül képtelenség lenne szólni.

Az Amitől félünk nem lesz egy népszerű film, hiszen különösen nehezen emészthető darab: abszurditása, három órás játékideje és a legmélyebb félelmek igen hatásos megjelenítése nem hívják a toplisták élére. (kivéve talán majd szerkesztőségünk szokásos év végi szavazásán) Azonban zsenialitása tagadhatatlan, és ebben talán még erősebb, mint Aster két korábbi műve. 10/10

Varin: Semmiképpen sem mondanám, hogy Ari Aster a legkönnyebben fogyasztható rendezője a horror szcénának, a Hereditary és a Midsommar is igen nehéz alkotás volt. Ugyanakkor kétségtelenül kiváló volt az eddigi két egész estés filmje, nem véletlenül emlegetik a 3 legtehetségesebb horrorfilm rendező között, Jordan Peele és Robert Eggers társaságában. Joaquin Phoenix megnyerő tekintetén kívül összesen annyit tudtam a Beau Is Afraidről, hogy az egyik kolléga nagyon élvezte, egy másik nagyon nehezen fogyasztotta csak el, míg a 3 órás játékidő engem is némileg elrettentett.

Őszinte leszek, a mai felgyorsult világban egy 3 órás film elé leülni baromi nehéz. Alapból kevés műfajnak áll jól ez a játékidő, hát még ha egy horrorra gondolunk. Nincsenek igazán 3 órás slasherek vagy könnyedebb alkategóriájú horrorok, ha ilyen hosszú műről beszélünk, tudhatjuk, hogy a fogyasztása sem lesz egyszerű. Ennek különösen nem volt az.

Egy megtört és beteg ember utazását kísérhettük végig 178 percig, amely bár magyarázatot sok mindenre nem adott, a végére azért összeállt egy kerek egésszé. Aster egy igazn delíriumos tripre invitált bennünket a szenzációsan alakító Joaquin Phoenix társaságában egy olyan világba, amelyet távolról sem akarunk megismerni, mert onnantól már soha nem leszünk egészséges emberek. Ugyan nem minden jelenetet értünk meg a filmben, nem mindig tudjuk eldönteni, hogy a valóságot látjuk vagy sem, a film mozgatórúgója, vagyis Beau félelme azért valamilyen választ mindenre ad.

Rendkívül nehéz film, joggal gondolhatjuk, hogy 30-40 perccel rövidebben jobban élvezhető lett volna, de nekem speciel az első 1 óra és az utolsó 30-40 perc kifejezetten tetszett. Beau félelmeinek és fóbiáinak ábrázolása a mű elején egészen szenzációs volt, mint ahogyan a lezárás is, amely bár távolról sem katartikus, mégis remekül illett az előzőekhez. A többszöri megnézés alighanem több értelmet ad egyes jeleneteknek, de fogyasztása olyan lehet, mint egy jó pörkölté: ritkán ajánlott, mert igen megterhelő… 8/10