Létezik egy tavalyi film, mely az Ex Machinában felvetett témák egy részét még szofisztikáltabban, egyénre kihegyezve mutatja be és ezzel utat mutat a valódi science fiction felé, ahol a részletekben bújik meg a lényeg és nem feltétlenül azzal vívja ki elismertségét, hogy plazmafegyverek sokasága és űrhajók ezrei feszülnek egymásnak. Gabe Ibánez rendező és írótársai törekedtek arra, hogy megmaradjanak a fogyaszthatóság határán, de ugyanakkor a legfontosabb, pellengérre állított elképzeléseknek megfelelő helyet szorítsanak.

Ilyen légkörben a disztópikus városból indul ki minden (mely kicsit a Szárnyas fejvadász tökéletlenségével is rendelkezik): a napkitörések az emberek túlnyomó többségének halálát okozták és az a néhány millió ember, akik túlélték, egy újfajta építő robot segítségével próbálják kiterjeszteni a lakóövezeteiket. Azonban ezen robotoknak két protokolljuk van: nem bánthatják az embereket és nem végezhetnek módosítást önmagukon. Amikor az egyik rendőr lelő egy robotot, amint saját magát fejleszti, az ügy felkelti Jacq Vaucan nyomozó érdeklődését. A szálak többfelé vezetnek. Egyrészt, meg kellene találnia azt a kontárt, aki belenyúl a robotokba, másrészt saját családjával is törődnie kellene, illetve ott van a gyanús mammutcég, mely a robotokat fejleszti: vajon nekik mi a szerepük az egész ügyben és hová vezetnek a szálak?

Jól értelmezték a jövő problémáit, az emberi erőforrások és a gépek/robotok közti ellentétek egymásnak feszülését. Arra a kérdésre pedig itt egyértelmű választ kaphatunk, hogyan gondolkodik a gép, ha a túlélésre kell koncentrálnia. Az evolúció ugyanis egyfelé haladhat, de ezzel ők nagyon is tisztában vannak, hiszen nem mástól tanultak, mint a legfőbb életösztönnel rendelkező munkástól: az embertől.

Jacq (Antonio Banderas) személyisége pedig inkább afféle antihős alkat, de a film során van ideje bőven morális elmélkedésekre, ahogyan nekünk, nézőknek is, hiszen a film végre szakít a jó robot – rossz robot felállástól és így tisztán koncentrálhat a közönség a két különböző, de mégis valamilyen szinten egyforma elképzelés ütköztetésére. Sokat köszönhet a film a képi megvalósításnak, hiszen a kissé esetlen, de tudatos gépek kommunikációja elsőre talán furcsának tűnhet, azonban a célvezérlés kiütközik. Történjen bármi, ők tartják magukat az eredeti elképzeléseikhez és ennek oltárán képesek bármit feláldozni, ha saját magukról van szó. Sajnos, a többi karakter sokkal kevésbé kidolgozott, pedig lehetett volna még árnyalni a felek hozzáállását.

A speciális effektek és make-upok jól sikerültek, bár kicsit sokat időznek a sivár helyszíneken, ezt talán fel lehetett volna dobni valamivel. A film lassú folyású, ehhez mérten szintén kimért, hosszú snittek tartoznak a mű túlnyomó részében. Önmagában ez a tény viszont nem negatívum, ugyanis a párbeszédek remekül összepakoltak, nem éreztem egy percig sem, hogy unnám a látottakat. Zene alig található a filmben, mégis képes hatni az érzéseinkre.

Mindent egybevetve egy nagyszerű és kimunkált darab, mely hiteles sci-fi és egy nagyon is aktuális jelenségre hívja fel a figyelmet. Határozottan ajánlott megtekintésre.

Értékelés: 8,5/10

Plendil