Szinte nincs olyan hónap, amikor ne érkezne hír egy vadonatúj Stephen King adaptációval kapcsolatos filmes projektről. A Mester munkái mindig is nagy népszerűségnek örvendtek álomgyári berkekben, de a 2017-es Az remake példátlan anyagi sikerének hatására előkerültek az „újramelegített” ötletek is, amelyeknek legaktuálisabb képviselője, a Kedvencek temetője.

 

Alapvetően nincs semmilyen problémám az újrafilmekkel. Kellő nyitottsággal közelítem meg ezen alkotásokat, hiszen jó néhány értékes darab is akad köztük (remek példa a közelmúltból az új Suspiria). Ugyanakkor vannak olyan remake hírek, amelyek hallatán görcsbe rándul a gyomrom, a Kedvencek temetője pedig pont ilyen volt. A ’90-es évek elején ez volt az első találkozásom Stephen King munkásságával, és nem túlzás azt állítani, hogy örökre nyomot hagyott a lelkemen. Általános iskolásként eléggé megtetszett a borító, az Állattemető cím pedig több volt, mint bizalomgerjesztő. A többi pedig már történelem, ahogy mondani szokás. A Mester egyik legsötétebb regényéről van szó, ami hosszú évekig állt íróasztala fiókjában, mert annyira durvának találta, hogy nem kívánta publikálni. 1989-ben már készült belőle egy kifejezetten korrekt filmadaptáció, ami kellően átadta a Creed-család vesszőfutását.

Az érzelmi kötődés és az előzmények miatt őszintén szólva én nem láttam sok értelmét egy újabb verziónak, ráadásul rengeteg King-alapanyag várna még tisztességes megfilmesítésre. Az egyetlen jó ómen a rendezők kilétének bejelentésekor érkezett, hiszen a 2014-es pazar Starry Eyes direktorai, Kevin Kölsch és Dennis Widmyer kerültek a kormánykerék mögé. Az előzetesek csak tovább növelték az aggodalmamat, az azonban tisztán látszott, hogy az alkotók nem féltek hozzányúlni az eredeti alapanyaghoz. Lássuk, hogy méltán szerepelt-e 2019-es szerkesztőségi összeállításunkon az idei egyik legfontosabb Stephen King mozija!

A Creed-család Bostonból leköltözik vidékre, hogy a doktor apuka több időt tudjon tölteni családjával. Az idillt két váratlan dolog is megzavarja, bár úgy tűnik főszereplőink nem tulajdonítanak nagyobb jelentőséget a kerítés nélküli családi háztól pár méterre száguldó hatalmas kamionok látványától. Azt viszont sokkal nyugtalanítóbbnak találják, hogy a helyiek kisállat temetője a birtokuk végében van. A házi kedvenc, Church húzza a legrövidebbet, de az idős szomszéd „kedves” gesztusának köszönhetően a cicus hamarosan újra régi pompájában díszeleg Ellie ágyánál. Legalábbis elsőre úgy tűnik, de maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül lett a hivatalos plakát mottója a „Néha jobb, ha a halott halott marad.” Az ártatlannak tűnő, jó szándékkal meghozott döntés borzasztó balszerencse spirálba taszítja Creedéket, a gyászba beleőrült doki tragikus döntésével végleg megpecsételi a sorsukat.

A remake számomra kellemes meglepetés volt, a gagyi jumpscare áradatot sugalló trailer-ek helyett egy néhol gyomorba markoló, sötét családi drámát kaptunk szeretteink elvesztésének hatásáról. Nem állítom, hogy a filmes világ nem lett volna meg e nélkül a feldolgozás nélkül, de a fiatalabb korosztály számára tökéletes látnivaló, amit tisztességesen, hatásvadászat nélkül raktak össze az alkotók. A főszereplők egytől-egyig erős teljesítményt nyújtanak. Jason Clarke (Louis) hitelesen roppan bele a gyászba, Amy Seimetz (Rachel) karaktere remekül felépített, Jeté Laurence (Ellie) a fiatal Drew Barrymore, John Lithgow (Jud) pedig mindig jó. Az atmoszféra kellően sötét, amit Christopher Young (Hellraiser, The Grudge) zenéje csak még kilátástalanabbá tesz. Az első dallamtól érezni, hogy főhőseink olyan erőkkel packáznak, aminek csak és kizárólag tragédia lehet a vége.

Aki látta a bemutatókat és ismeri az eredeti történetet pontosan tudta, hogy a felfrissített sztori hűen prezentálja Stephen King rémmeséjét, az alkotók azonban egy helyen komoly változtatást eszközöltek. Voltak félelmeim ezzel kapcsolatban, de mind dramaturgiai, mind pszichológiai szempontból sikerült nagyszerűen beemelniük modern interpretációjukba. Összességében tehet abszolút pozitív az összkép, mindenkit arra biztatok, hogy tegyen próbát az új verzióval, különösen akkor, ha esetleg nem látta az 1989-es verziót. Számomra ez Stephen King egyik legjobb regénye, és ez a verzió kislányos apukaként egyáltalán nem volt könnyű látnivaló. Ettől függetlenül nem tudok magasabb pontot adni, hiszen mégiscsak erős újrahasznosításról van szó, ráadásul Ramones helyett itt már „csak” egy Pet Sematary feldolgozásra futotta. 🙂

Értékelés: 7/10

afiaf