Néha előfordul, hogy egy formátum kifárad, egyszerűen úgy tűnik, mintha már nem lehetne a keretein belül újat mondani. Kifejezetten fájdalmas, ha ez egy olyan zsánerrel történik meg, amit kedvelünk. A slasher-filmek rajongói az utóbbi időben joggal aggódtak, hiszen már-már karikatúraszerűen túltolt, logikátlan vértenger jellemezte a műfajt — ezen változtat a Hell Fest. Kivéve a vértengert. Az marad.

Natalie (Amy Forsyth) hosszú idő után először látogatja meg barátját, Brooke-ot, így az este folyamán barátaikkal egy helyi horror parkba látogatnak. A társaság az együtt töltött időt arra használja, hogy összehozza a lányt a jóképű Gavinnel (Roby Attal), miközben kedvükre rémüldözhetnek a szörnyetegek között. Hamarosan azonban a csapat tagjai közül egyre többen tűnnek el, köztük maga Gavin is, ráadásul egy gyanús maszkos ember követi Natalie-t, nem egyszer terrorizálva őt, A lányok rájönnek, hogy az álarcos férfi valóban az életükre tör, azonban hiába hívnak segítséget, a hatóságok nem hisznek nekik, így egyedül kell elintézniük a gyilkost…

A ’70-es évek végén megjelent slasher műfaja napjainkban egyre kisebb népszerűségnek örvend. A témában készült filmek jelentős része újragondolása vagy gyenge folytatása a hőskor történeteinek, így igazán üdítő egy kicsit másfajta alkotást is látni a műfajban. A Horror Park nem találja fel a spanyol viaszt, nem mutat semmi újat, amit korábban már ne láttunk volna slasher filmekben, ellenben összegyűjti és remek érzékkel adagolja a megszokott sémákat. A történet kanos fiatalokról szól, akik a horror házaknak és labirintusoknak köszönhetően elszigetelődnek a külvilágtól, ahol a gyilkos kedvére kaszabolhatja le őket, ráadásul, a helyszín miatt természetesen senki nem hisz nekik. Szinte lerí a filmről a korábbi slasher alkotások iránti mérhetetlen tisztelet, rengeteg utalást találunk a Rémálom az Elm utcában, a Péntek 13 vagy Halloween filmekre. Mindezek ellenére, köszönhetően magának a parknak, az egész mű játszódhatna akár a valóságban, és ez a helyszín az, ami leginkább szolgáltatja nekünk a hangulatot. Ennek köszönhetően, az alkotás végére egyre abszurdabb és abszurdabb helyszínekre kalauzol el minket a történet, azonban mégsem szakadunk ki a valóságból, különös kettősséget ajándékozva a lezárásnak.

A slasher filmek kulcskérdése a gyilkos személye, hiszen annak karizmája és módszerei azok, amik meghatározzák az egész művet. A Horror Parkban a főgonosz egy arctalan személy, sosem ismerjük meg motivációját sem a személyét, ami az egyik legzseniálisabb húzás a filmben. Ennek köszönhetően a gyilkos akárki lehet, egy teljesen átlag ember családdal és szerettekkel, és ez az ami igazán ijesztővé teszi a filmet. Maguk a gyilkosságok rendkívül kreatívak, ritkán látni hasonló megoldásokat a műfajban.

A legszebb újítás a filmben az, hogy nagyon ügyeltek arra, hogy a karakterek minden döntése logikus legyen. Persze a zsáner megkívánja, hogy a főszereplők olyasmit csináljanak, ami veszélybe sodorja őket, de a helyszínválasztás miatt ezek mind érthető tettek. Ezért nem az az érzésünk, hogy egy csapat szuicid hajlamú idiótát nézünk a vásznon, hanem valódi embereket, akikkel még azonosulni is lehet, így sokkal jobban átélhetőek a kaszabolós jelenetek is. A másik zseniális elem, hogy akárcsak a szereplők, a néző sem tudhatja, hogy amit lát, az a Horror Park része, vagy valós veszély — ez pedig  nem csak a folyamatos bizonytalanság miatt nyomasztó, hanem mert egy nagyon mai, csúnya szóval élve post-truth élményre játszik rá, amitől a film még félelmetesebb lesz.

Összességében a Horror Park egy vérfrissítés a slasher műfajának, megőrizve annak minden elemét, mégis, más dinamikában és tálalásban adagolva őket, teljesen újnak hat. Aki szereti a kaszabolós filmeket, mindenképp menjen el és nézze meg a mozikban, hiszen úgy gondoljuk, még sokat fogunk hallani róla.

 

Értékelés: 9/10

Annie & Kele-man