A legtöbb rajongói körben ma is tartja magát az a tézis, hogy az első, tinihorrort megreformáló mű a Sikoly volt a kilencvenes évek közepén, ami képes volt kilépni a filmes szerkezetből és kicsit humorosan tálalva felfedni néhány bárgyúságot és persze a horrorfilm szabályait. Mert ez evidens, hogy vannak szabályai, főleg az efféle túlélőhorroroknak. Rolfe Kanefsky író-rendező azonban jóval korábban készített egy filmet, ami ugyanezeket a stílusjegyeket hordozta magán, s tett eleget ama felhívásnak, hogy nem feltétlenül kell annyira komolyan venni a mozgóképes kereteket. Őrültködését ráadásul a kilencvenes évektől datálva a Troma adja ki, vagyis el lehet képzelni, milyen vonalon mozog az alkotás.

Hogy egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk, álljon itt a rövid bevezető: majdnem átlagos tinik gyülekeznek, hogy hatalmas partival, hempergéssel és fürdéssel egybekötött lazuláson vegyenek részt, azonban egyikük, Mike annyira horrorfilm megszállott, hogy a többiek agyára kezd menni állandó megjegyzéseivel. A tóparti házban aztán mindenki enged a kísértésnek (már akinek van pasija/macája), és édesen romantikáznak. Az idilli hangulatot csupán egy ötven centis zöld gonoszság képes félbeszakítani: egy idegen lény az űrből, aminek feltett szántéka, hogy leigázza a bolygót. A srácok persze nem hisznek Mike aggályainak és szétválnak, egyedül indulnak útra, hogy aztán valódi végzetüket beteljesítve a zöld mócsing áldozataként csupán hullájuk kerülhessen vissza a képernyőre. Az életben maradóknak pedig nem csak a szörnnyel, de néha egymással is meg kell küzdeniük.

Kanefsky filmje a lehető legjobb ütemben mutat rá határozott ujjal, hogy mi mehet félre egy rémisztgetős filmben és azt kedélyesen bele is dörgöli az emberek arcába. Megannyi izzadtságszagú vállalkozásnak mutat fityiszt, ahogyan szép lassan lerombolja nem csak a horrorfilmes közeg, de magának a filmnek a kereteit is. megtörténik a kiszólás (“lehet, hogy egy filmben vagyunk”), sőt, egy alkalommal a forgatásba is belenyúl a történet, amikor a szőnyegcirkáló elől menekülnek. Mivel igen csekély összeg állt rendelkezésre, így kétségtelenül jó ötlet volt ilyen irányba elvinni a sztorit, s mindeközben érezhető, hogy magát a műfajt nagyon is tiszteli, s ez főképp azzal magyarázható, hogy bátran nyúlt vissza az ötvenes évek sci-fi-horrorjaihoz. A színészgárda szinte végig korrekt alakítást nyújt, kiemelve Mike-ot, aki a hadarós, geek karakteréből a lehető legtöbbet volt képes kihozni. Néhol érezni kisebb-nagyobb bicsakokat és például a punk-brigád szerepeltetése sem volt indokolt, de sikerült áthidalni ezeket a kisebb-nagyobb hibákat és amint végre a túlélésre koncentrálnak a szereplők, egyből gyorsabb iramban áramlanak a történések.

Borzasztóan tetszettek az on-the-fly felvételek, vagyis átmenet nélkül megoldották többek közt a szörny mozgását (első személyű perspektíva), illetve a menekülések sem voltak széttördeltek. A CGI-effektek érthető hiánya (hisz akkor még nem volt bevett szokás őket használni) sem ejtette kétségbe a stábot: remek gumiszörnyekkel és egyéb módszerekkel parádéztak, ami még egy az egyben a nyolcvanas évek stílusát juttathatja eszünkbe. A tipikus futós-sikítós zenék nem maradhattak ki a repertoárból, így a VHS-korszak egyik elfeledett gyöngyszemét köszöntheti bárki, aki beteszi a filmet lejátszójába. És nagyon is érdemes, mert horrortörténeti érdekesség, amellett, hogy egy laza estére a haverokkal kiváló időtöltés.

Értékelés: 6/10

Plendil