Faults – magyarra fordítva annyit tesz: hibák. A film azonban nem éri be ennyivel, hogy egy életút hibáit feltárja a nézők szemei előtt, ennél többet akar. Riley Stearns eddig csak sorozatokkal és kisfilmekkel barátkozott, ám mindvégig hűséges társra lelt Mary Elizabeth Winstead színésznőben (a kamerák világán innen és túl is) és ez a kapcsolat nagyon gyümölcsözőnek bizonyult a feature filmek világában is. Az alkotás megtekintésén túl nyomasztó kérdésekkel telítődik az elme, ami úgy vélem, hogy elengedhetetlen ahhoz, hogy a látottak sugarán túl még erősebben befészkelje magát az emberi elme kíváncsi szegletébe.

Ansel Roth karaktere (akit Leland Orser alakít meggyőzően) egy, a csúcsról lefelé zúgó szakembert játszik, aki az agykontroll nagy ismerője. Élete viszont romokban, még egy ebédet sem képes kifizetni zsebből, új könyvét pedig nem viszik, ráadásul kiadója – mecénása előtt ebből hatalmas bajba kezd kerülni. Ekkor azonban a pénzhiány küszöbén állva fény csillan meg az alagút végén: egy házaspár nagy fizetséget kínál, hogy lányukat a Faults nevű szektából valaki valamilyen módon csábítsa vissza – még ha a módszerek helyenként etikátlanok is. Bár Ansel a háta közepére sem kívánja az időseket, elvállalja a küldetést. nem épp barátságosan kezdődik a lány és az ő kapcsolata: két felbérelt fazonnal elrabolják és egy nevesincs motelbe hurcolják a megszeppent lányt. A bevetés azonban – ahogy a legtöbb jelenet – korántsem zökkenőmentes, nagyon élethű és szerencsétlenkedésekkel teli a férfi minden mozzanata. Majd megkezdődik a lánnyal a terápia, de lassan elmosódnak a határok és minden kérdésessé válik.

Hibák tömkelege – erre alapoz a film, de ahogy írtam, jóval több van benne ennél a mozzanatnál. Ugyan minimális a vér és a durva jelenetek száma, ezzel szemben a legtöbb snittben elfogja az embert a rettegés és a félelem. Nagy erők működését sejteti a film, s azt is igyekszik megfejteni velünk, nézőkkel, hogy meddig terjed a szabad akarat, mit jelent a szabadság és mitől lehetünk képesek megtenni azt, amire vágyunk. Briliáns párbeszédek sorakoznak fel és minden karakter egyedi motivációkkal teli, amit azonban nagyban megrenget a fordulatos végjáték, és egy kellően megalapozott helyzetben visz be egy nagy pofont a közönségnek – ettől érezni az erejét, az ízét, ami mérhetetlenül keserű, még a felszabadulás bemutatása idején is.

Amekkora globális témákról szól a mű, annyira kis helyen játszódik, majdnem az egész: egy kis szoba ad otthont a történéseknek és többségében ezt jól aknázzák ki az alkotók. Sajnos, magáról a szektáról vajmi keveset tudunk meg, ezt nem tudtam felmérni, hogy mennyire volt szándékos információcsepegtetés, s ráadásul helyenként éreztem azért megingást, amikor egy kicsit a forgatókönyv hezitált, merre is lehetne továbbvinni a szituációkat, de végső soron ez még nem olyan nagy probléma. Az operatőr statikus beállításai harmonizálnak a színészek apró mozdulataival, és a háttérhangokkal (zene nem mindig hallható, de jelen esetben annyira erős a színészi játék, hogy teljesen képes magával ragadni). Ugyanígy a lassú, kimért vágások is törekedtek a célzott bemutatásra, így nehéz bármi negatívumot felhozni a már említett megingásokon túl.

Nagy fejjáték a szereplőkkel, az érzésekkel és mindennapi gondjaikkal, amit az érdeklődők többsége is magáénak érezhet – vagy találhat példát rájuk saját életéből. Kötelező azoknak, akik szeretik a különleges, sejtelmes, pszichodrámai fordulatokban gazdag darabokat.

Értékelés: 7/10

Plendil