Kissé fura, hogy jó pár éve mindig kikötnek nálam a fura alkotások, akár akarom, akár nem. Összességében azt mondhatom, hogy még mindig több jót láttam, mint élvezhetetlent.  Richard Bates Jr. író-rendező műve is ezen darabok közé sorolható, vagy legalábbis mindent megtett annak érdekében, hogy felnőhessen a nagyok közé. Épp ezért nehéz volt végső ítéletet mondani fölötte, ugyanis egy kisfilmből avanzsált feature-é, annak minden pozitív és negatív tulajdonságával.

Először lássuk azonban, miről is szól. A film közepén hangzik el egy remek gondolat, miszerint nagyjából minden tinédzser lehet szociopata. Ha különböző perspektívákból tekintünk a hormonok aktivitása utáni időszakra, akkor ez lényegében igaz. Ám Pauline esete ennél jóval összetettebb. Családjában akkora a diszfunkcionalitás mértéke, hogy a brit partokon homokszemeket számláló tudósok is megirigyelnék annak mértékét. A domináns és önző anyuka azt hiszi, mindent megtesz, hogy kibújjon saját maga árnyékából, míg a teszetosza apuka rendszeresen megfutamodik a komoly döntések elől. Egyetlen igaz kapcsolata a valósággal a húga, aki cisztás fibrózisban szenved, ami egy rendkívül komoly betegség és az egész családot nagy teher alá helyezi. Az iskolában is teljesen mellőzött lány egy saját világban él, melyben öntudata akkor éber igazán, ha alszik. Ekkor pedig szinte meztelen alakok véres hulláival folytat szexuális viszonyt, vagy éppen sebészeti beavatkozást hajt végre, ami rendszerint az illető halálával végződik. Természetesen ez sem véletlenek műve, hiszen a pubertáskor kérdőjeles pontja sokaknál a menstruálás, az önnön test felfedezése. A makro-ellentéteken felül még szembemegy a film a vallás kontra tudomány kérdéskörével és a 18 éves lány lassacskán eljut a saját megvilágosodásának szintjére, amikor is azzal kérdőjelezi meg önnön hitét, hogy kezdi elfogadni Isten létezését.

Szép lassan bontakoznak ki múltbeli sérelmek és bár mindenképp szeretne segíteni testvérén a nagyon elvont gyermek, az utolsó szegmensből kiderül, hogy bármennyire is objektíven nézzük az addig történt eseményeket, az emberi etikának szögesen ellentmondó tettekre készül, s hajtja végre azokat. Az anyuka és lánya végső sikolyai pedig hoznak egyfajta feloldozást, felocsúdást az egész defektes életképből, de talán a valódi élet mókuskerekéből is kiránt egy pillanatra.

Mint film, sajnos azzal van a nagy baj, hogy a jó színészi gárda (a rendező nem bízta a véletlenre, AnnaLynne McCord, Roger Bart, Malcolm McDowell, Ray Wise mind üdítő pontjai az alkotásnak) ellenére is unalmas részei vannak. Nem az a problémám, hogy lassú lefolyású film, mert így a motivációk kikristályosodnak, hanem egyszerűen egy-egy jelenetből túl sok látható. Az imádkozások, a templomos részek, a vacsorajelenetek kelletlenül férnek csak meg az egészben. Sajnos ez a rövidfilmek átka, hiszen nehéz valamit elmondani tízszer hosszabb időben, ha már az eredeti is egy komplett dolog.

Néhol talán megfért volna még több sötétebb jelenet, így ugyanis közel sem voltak olyan hatásosak a véres álmok, mint lehettek volna, viszont ki kell emelnem a vágásokat és az aláfestő zenét, amiből nincs sok, de jól válogatott, lüktető dalokat találtak, amik remekül illenek a látottakhoz. Már készültek ehhez hasonló filmek, amik közül szerintem a May kiemelkedik, de akit érdekelnek a fiatalkori problémák vérrel fűszerezve, az bátran tegyen vele próbát.

Értékelés: 6/10

Plendil