Nosferatu. Egy cím, amely minden horrorrajongónál tiszteletet parancsol, egy alkotás, amely több, mint 100 éves kora ellenére az egyik legmeghatározóbb filmművészeti remekmű. A német expresszionizmus csúcsa, a Drakula filmek origója és mítoszának egyik megalapozója, és még sorolhatnánk a jelzőket, amikkel ez alatt az egy évszázad alatt (megérdemelten) az esztéták, kritikusok és rajongók jellemezték e filmtörténeti mérföldkövet . Nem véletlen, hogy nagyon kevesen és nagyon ritkán dolgozzák fel F. W. Murnau alkotását, talán mindösszesen Werner Herzog 1979-es remake-jét és a 2000-es A vámpír árnyék-át tudjuk említeni, amely hozzá mert nyúlni ehhez a mesterműhöz. Robert Eggers, a The Witch, a The Lighthouse és a The Northman megalkotója, a modern kor egyik legelismertebb horrorfilmese azonban már évek óta dédelgette azt az álmát, hogy feldolgozza a Nosferatut, amely végül idén karácsonykor a mozikba kerülhetett.
A film megtartotta az 1922-es alkotás szereplőinek nevét, amit a korabeli készítők szerzői jogok miatt változtattak meg Bram Stoker regényéhez képest. 1838-ban járunk Németországban: Thomas Hutter (Nicholas Hoult), egy ingatlanügynök nemrég vette feleségül szerelmét, Ellen-t (Lily-Rose Depp) és minden vágya az, hogy meg tudja teremteni számukra közös otthonukat. Ezért elvállal egy munkát főnökétől és Erdélybe utazik a rejtélyes Orlok grófhoz (Bill Skårsgard), hogy eladjon egy ingatlant városukban. Megérkezve a vidékre, egyre nyugtalanítóbb jelek veszik körül, valami nem stimmel a gróffal, aki megtámadja őt, és Thomas hamarosan rájön, hogy vendéglátója nem annyira élő már, mint azt gondolta volna. Otthon Ellen-en is különös dolgok lesznek úrrá, mintha megszállta volna valami. Orlok gróf pedig hamarosan útra kel a német kisvárosba, hogy elragadja a fiatal lányt és megöljön mindenkit, aki közel áll hozzá, pusztulást és járványt hozva az egész vidékre.
Robert Eggers már korábbi filmjeivel is bizonyította, hogy egészen művészien és egyedi módon nyúl a horror műfajához, ez pedig itt, a Nosferatuban sincs másképp. Ez most nem egy blockbuster film, mint a közelmúlt legtöbb Drakula adaptációja, hanem egy mély tisztelettel, rengeteg kreativitással és iszonyatos profizmussal elkészített feldolgozása egy klasszikusnak. Az operatőri munka rendkívül bátor és szó szerint mesél nekünk: úgy mozog, pontosan annyit mutat a kamera, amivel teljesen be tud szippantani a film világába. A jelmezek, díszletek hasonlóan berántanak és ott tartanak minket a 19. század közepi német városban, így a színészeknek sincs semmi egyéb dolguk, mint játszani. És milyen jól játszanak! Minden szerepre tökéletes lett a szereposztás, kezdve az igyekvő férj szerepében lévő Nicholas Houlttal, vagy az aktuális Van Helsing-et játszó Willem Defoe-val.
A show-t azonban elviszi a két főszereplő, Ellen és Orlok gróf, akik párosa az egyik legemlékezetesebb Mina-Drakula duó a regény adaptációinak történetében. Ezúttal is, hasonlóan Coppola 1992-es feldolgozásához, szoros, kontinenseken átívelő kapocs van kettejük között, ami Ellen megszállottságán és furcsa viselkedésein keresztül mutatkozik meg. Egyes jelenetekben mintha valódi ördögűzős filmet látnánk, ráadásul a rémisztőbb fajtából, annyira magával tud ragadni a testjátéka. Ezzel együtt nagyon ügyesen beemelik az eredeti regény egyik fontos jellemzőjét: a szereplők nem értik és félnek a nők természetétől. Ellen furcsa viselkedését hisztériának, „holdkórosságnak” titulálják, nyugtatóval, lekötözéssel próbálják megállítani, mígnem a félőrült okkult professzor, Defoe karaktere rá nem jön a szörnyű igazságra Orlok grófról.
Ezzel pedig elérkeztünk egy másik fontos ponthoz, ami szintén nagyon tetszett a filmben: az okkultizmus ilyen mélységű beemelésébe a történetbe. Bár néhány Hammer folytatás már pedzegette a témát, de igazából sohasem bontakozott ki sosem ez a szál, amiben Drakula természetfölötti erejének eredetét vizsgálják. Az, hogy a gróf Erdélyben okkultizmussal foglalkozott, eddig csak regényekben volt megemlítve, azonban ebben az alkotásban ez a szál az egyik fő mozgatórugója a cselekménynek. Orlok szerepében pedig Bill Skårsgard meglehetősen félelmetes, mély tónusú hangja még órákkal a film megtekintése után is csengett a fülemben. Külön dicséretes, hogy igyekeztek valamennyire az eredeti regényhez hűen ábrázolni a vámpírt, azonban sajnos pont őhozzá, a legfontosabb karakterhez tartozik számomra két kisebb csalódás a filmben: egyfelől, a beszéde sokkal lassabb és megfontoltabb, mint bármelyik korábbi filmben. Ezt azonban én már túlzásnak éreztem, ráadásul ezzel elvett az éléből az egyik legfontosabb jelenetnek, amikor Hutter és Orlok ikonikus találkozását mutatják be. Másfelől pedig, a másik legfontosabb momentum, Ellen híres áldozata és a végjáték kevésbé sikeredett katartikusra, ami azért is lehet problémás, mert az ember pontosan tudja, hogy mi lesz a történet vége, így nem kapja meg azt a csúcspontot a film, amit megérdemelne.
Robert Eggers Nosferatuja ezen hibák ellenére is mestermű, és úgy gondolom, hogy az idő elteltével egy lapon fogják említeni Coppola Drakulájával, vagy még akár az eredeti alkotással. Végre egy jó Drakula adaptáció az elmúlt évekből, ami máris az egyik kedvenc filmemmé emelkedett. És mivel a történet karácsony tájékán játszódik, az éves karácsonyi horrorunkat is letudhatjuk vele…
Kiknek ajánljuk: minden Drakula rajongónak kötelező! Sőt, igazából minden horror rajongónak.
Értékelés: 10/10
Kele-man
Boldog karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak!
Be the first to comment on "Nosferatu (2024)"