Fiatal írónk debütáló dark fantasy kötetét bemutató cikkemet akkor azzal zárta, hogy remélem, mielőbb olvashatunk egy folytatást ehhez a vidéki magyar környezetben játszódó, fantasztikus dimenziókon keresztül utazgató, sírfosztogató koboldok főszereplésével írt őrült kalandhoz. És most, hogy elkészült a mű, elmondhatom, hogy hasonlóan szórakoztatóra sikerült.
A Főnixben megismert főszereplőnk, vagyis a szerencsétlen buszbalesetben meghalt, majd egy főnix nevű csodás entitással a belsejében újra életre kelő Krenki Csaba még mindig képtelen felfogni, hogy akárhányszor meg tud halni, majd utána sértetlenül egy teljesen másik személy bőrében feltámad. Mivel nem maradt már élő hozzátartozója, és legjobb barátját is elvesztette, egy fura koboldokból álló csoport karolja fel, akikkel aztán különleges képességét felhasználva ismeretlen dimenziókban található elfeledett sírokat fosztanak ki. Mellette pedig elég sokat piál, ugyanis még mindig nem tud napirendre térni szerettei, illetve szülőfaluja felégetése miatt, és persze az a tény sem segít, hogy folyamatosan rejtőzködnie kell, ugyanis a főnixben rejlő ereje miatt rengetegen vadásznak rá.
A Túlvilági túlóra című folytatás apropóját az adja, hogy az előző rész végén a Jedrik nevű – egyébiránt iszonyatosan kapzsi és mindenféle empátiától mentes rohadék – főnök-kobold barátnőjének levágták az egyik kezét, viszont az állítólagos azúrtrollok holttestét elfogyasztva visszanöveszthető bármely hiányzó végtag. A varázslények többségét kiirtó apokaliptikus Hamuvihar következtében nincs élő példány, így kénytelenek egy ősrégi pap legendás tekercsének útmutatása alapján egy az említett lény hamvait tartalmazó kriptát kifosztani, amihez pedig főszereplőnk testmágiája szükségeltetik. Előtte persze a kriptát nyitó kulcsot szintén meg kell szerezni, szóval a koboldkommandó ezúttal sem unatkozik…
Szarvassy László a Főnixhez hasonlóan ezúttal sem fogta vissza magát, már ami a nyakatekert kalandokat, mesebeli lényeket, valamint a (fekete)mágiával létrejövő eszközöket és átkokat illeti. Változatos helyszíneken (falusi idill, ódon kripták, erdei ligetek, sivatagos dimenzió) találkozhatunk mindenféle fenyegető rémséggel: az évszázadokat túlélő vámpírokon, gigantikus zombipatkánytól elkezdve a sivatagi megarovarokon és gőtemacskákon át a nekromanta papokig bezárólag. A fantasy-zsáner klasszikusnak mondható fajai közül felbukkannak még törpék, sárkányok, elfek, sőt még egy ritka gorgó-hibrid is tiszteletét teszi.
Koboldjainkról és az őket segítő törpéről ezúttal még több információ lát napvilágot – a Hamuvihar mibenlétéről szívesen olvasnék, mert alig tudunk róla valamicskét -, az emberi főszereplő jellemfejlődése viszont sajnos még mindig a nullához konvergál. Krenki Csabi egyetlen célja változatlanul az, hogy alkohol okozta kábulatba meneküljön, méghozzá a lehető legsűrűbben, és gyakorlatilag semmi nem érdekli. Ez baj, ugyanis a regény kb. első száz oldalán egy-két kivételtől eltekintve semmi releváns nem történik, ami előre mozdítaná a cselekményt, csak önmaga módszeres leamortizálása fordul elő jelentősen túlírt formában. Szóval a Főnixhez hasonlóan ismét igencsak ráérősen indul be a kaland, de szerencsére utána nem leszünk híján fantasztikumnak – hol kissé horrorisztikus atmoszférába csomagolva, hol kissé drámai jelenetekbe csavarva.
A szerző stílusa az előző kötetben megszokotthoz képest mit sem változott: fiatalos és szórakoztató, fantasztikus ötleteivel sincs semmi problémám, és persze a jó öreg fekete humorért sem kell a szomszédba mennie. Érzékletes leírásai mellett a szerző viszont néha a túlírás, illetve a pongyola megfogalmazás hibájába esik, sokszor pedig feleslegesnek érződik Csabi alkohol utáni repetitív vágyódása (vagy éppen poháremelgetése), valamint a nyúlüreg okozta furcsaságokon és/vagy az aktuális szituációs sokkon való folyamatos rugózása. A mellékalakok döntő többségében szórakoztatóra sikerültek – főleg Jedrik világbajnok a maga egoista és prosztó módján, haha -, bár a szájukba adott mondanivalójuk a karakterek jellemét ismerve néha kissé megbicsaklik. A trágárság használata sem volt újdonság számomra, azonban néhány helyen ki lehetett volna szűrni ezt-azt, a kevesebb-néha-több alapon.
Mindent összevetve a Főnixhez hasonló színvonalú folytatás született, melynek bár akadnak hibái, ha viszont ezeken felül tudunk emelkedni, akkor egy egészen kellemes olvasmánnyal van dolgunk. És, mivel ismét csak nincs lezárva teljesen a történet, így egy év múlva gondolom érkezik a következő kaland…
A kötetért köszönet a szerzőnek.
Értékelés: 8/10
eyescream
Be the first to comment on "Szarvassy László: Túlvilági túlóra (2024)"