A Serial Chillers rovatban ezúttal egy újabb hírhedt sorozatgyilkos, Henry Lee Lucas életét vesszük górcső alá. Az amerikai férfi bizonyítottan elkövetett több gyilkosságot is, de kétes hírnevét elsősorban annak köszönhette, hogy elfogását követően több száz gyilkosságot vállalt magára az egész Egyesült Államok területén, nem kis feladat elé állítva a hatóságokat, akik egyes ügyekben még ma, több, mint húsz évvel Lucas halála után is elemzik a bizonyítékokat. Megszállott gyilkos volt, vagy csupán egy megrögzött hazudozó?
Gyermekkora
Henry Lee Lucas 1936. nyarán született a Virgina állambéli Blacksburgben. Családjának otthona, ahová nyolcadik gyermekként érkezett, egy nyomorult fakunyhó volt csupán, áram és víz nélkül. Szülei, Anderson és Viola Lucas illegális tevékenységekből tartották fenn magukat: alkohollal kereskedtek és az anya prostituált volt. Kuncsaftjait rendszerint otthonukban fogadta, és Henry szeme láttára “szórakoztatta” őket. Bár mint később látni fogjuk, hogy Lucas beszámolóit mindig érdemes volt kétségekkel kezelni, azt is gyakran idézik tőle, hogy anyja később lányruhákba öltöztette, melyeket nyilvános helyeken is hordania kellett, és tette mindezt azzal a céllal, hogy mindkét nem részére megfelelő prostituáltat faragjon fiából. A verések ebben a házban mindennaposak voltak, és Lucas azt is állította, hogy anyja büntetésképpen kiskedvenceit is megölte.
Beszámolói apjáról sem sokkal kedvezőbbek: a súlyosan alkoholista férfi egy alkalommal részegen egy mozgó vonat alá esett, ami azt eredményezte, hogy elveszítette mindkét lábát. Olyan szegények voltak, hogy sem protéziseket, de még egy kerekesszéket sem tudtak venni számára, ezért úgy boldogult, ahogy tudott. Folytatta az illegális szeszfőzést, és a törődés egyetlen jeleként időnként adott egy kis zsebpénzt Henry-nek, de megosztotta vele a lőrét is jó szívvel, aminek köszönhetően Henry alig tízéves korára már mindennapos alkoholfogyasztóvá vált. 1949-ben egy téli éjszakán az apa részegen a hóban fekve töltött egy éjszakát, ami végzetes kihűlést okozott.
Henry, immár kamaszként továbbra is ki volt téve anyja, és annak vendégei bántalmazásának. Viola továbbra is rutinszerűen verte, miközben gyűlölködő mondatokat vágott a fejéhez, keserű jövőt jósolva neki. Egy alkalommal, amikor tüzifát gyűjteni küldte a fiút, de az nem volt hajlandó rá, fejbevágta egy farönkkel, amitől elvesztette az eszméletét. Amikor már 24 óra is eltelt, végül Bernie, az ekkor már bentlakó futtatója beszélte rá Violát, hogy kórházba vigyék. Henry-t ellátták, és akkoriban nem tettek fel túl sok kérdést. Elfogadták az anya magyarázatát, mi szerint fia úgy sérült meg, hogy leesett a létráról. A ’40-es években közel sem foglalkoztak annyit a gyerekek jólétével, mint manapság, de volt egy tanárnője, aki felismerte a fiú helyzetét (nehéz is lett volna nem észrevenni, hiszen Henry mindig koszos és büdös volt, így a többi gyerek is kiközösítette), és rendszeresen adott neki enni, és olykor ruhákkal is ellátta.
Nagyjából ebben az időben történt, hogy Henry elveszítette egyik szemét is. Az incidens hátterét csupán az ő elmondásából ismerjük, ez pedig időnként változott. Az egyik verzió szerint egyik bátyjával dolgoztak valamin, amikor a késsel faragó fiú keze véletlenül megcsúszott, és beleállította a kést Henry szemébe. Máskor a magyarázatban szó sincs balesetről, sokkal inkább egy szándékos tettként mutatja be az esetet. Szeme elfertőződött, és amikor az iskolában egy tanár a Henry mellett ülő fiút akarta megfenyíteni, de az ütés a vonalzóval félrement, és Henry kapott egy akkora pofont vele, amitől a szeme kirepült a fejéből. Bár a történet kissé valószínűtlenül hangzik, akárhogy is történt, Henry Lee Lucas élete végéig üvegszemet hordott.
Tizenhárom éves volt, amikor lopni kezdett, kezdetben a szomszédaiktól – célja az volt, hogy elkerülhessen a szülői házból. Mindenféle balhéba keveredett, és saját bevallása szerint csupán 14 éves korára olyan mélyre jutott, hogy elkövette az első gyilkosságát is. 1951-et írtunk, és az akkorra már a szexualitás megszállottjaként viselkedő, az állatkínzásban már tetemes tapasztalatokra szert tevő fiú meglepetésszerűen támadott rá egy tizenhét éves lányra, aki egyedül várt a buszra a megállóban. A bokrok közé vonszolta és kínozni kezdte, ahogyan az állatokkal szokta, de a lány erőre kapott és szembeszállt vele. Erre Henry pánikba esett és megfojtotta a lányt. Ezt a történetet a letartóztatását követő első vallomásában osztotta meg a rendőrséggel – és bár a vallomás tetemes részét később visszavonta, emellett kitartott, hogy valóban megtörtént.
Nem tudjuk, hogy valóban így volt-e. Lucast csupán egy évvel később, 1952-ben tartóztatták le először, 15 éves korában, rablásért és betörésért. A Beaumont Training School nevű javítóintézetbe került, ahol a feljegyzések szerint nehezen kezelhető volt, és többször megpróbált megszökni. Valójában nem érezte magát túl rosszul bezárva: életében először volt állandó hozzáférése az áram és a víz nyújtotta kényelemhez, és barátokat is szerzett – velük tervezgette a szökéseket, egyikükkel pedig a börtönőrök beszámolói szerint homoszexuális természetű volt a kapcsolatuk. Egy év után, 1953. szeptemberében szabadon engedték.
A bűnözői élet kezdete
A javítóintézetből már egy valódi ragadozó szabadult ki. Már másnap azzal dicsekedett, hogy hazaérve megerőszakolta 12 éves unokahúgát. A következő hónapokat rokonságánál töltötte házról házra járva, miközben kétkezi munkából tartotta fenn magát. 1954. nyarán került újra az igazságszoltáltatás “karmai közé”, amikor betörésen kapták. Ekkoriban töltötte be 18. életévét, ezért ezúttal már felnőttként tárgyalták az ügyét, és hat éves börtönbüntetésre ítélték.
Henry jól alkalmazkodott a börtönbéli élethez, és számos új képességre tett szert, elsősorban kereskedelmi tehetségét kamatoztatta. Egy alkalommal 1956-ban sikerült elszöknie egy társával, elloptak egy autót, és meg sem álltak Ohióig. Ott mivel kifogyott az üzemanyag, elloptak egy újabb járművet és Michiganbe szöktek, ahol végül rájuk találtak és visszaszállították őket Virginia államba.
A börtönévek során Henry megkedvelte a levelezést, és több levelezőtársa is volt. Egyikükön keresztül ismert meg egy Stella nevű nőt, akivel 1959-es szabadulását követően komolyabbra fordultak a dolgok. A börtönből Michigan államba utazott, hogy nővére, Opal házában éljen, és amikor felbukkant, már hozta magával Stellát is, akivel úgy tervezték, hogy összeházasodnak. Az eljegyzés bejelentésére azonban megjelent Henry anyja, aki azt akarta, hogy fia költözzön vissza a szülői házba, és gondoskodjon róla. Veszekedésük erőszakba torkollott, Stella szó szerint elmenekült, de ők még eztán is folytatták. A dulakodás során Viola egy seprűvel csépelte fiát, aki egy ponton kést ragadott és elvágta az asszony torkát. Később így vallott:
“Csak arra emlékszem, hogy megütöm a nyakánál, és ezután csak azt láttam, hogy elesik, és megragadtam. A földre esett, és amikor fel akartam segíteni, láttam, hogy már halott. Csak ezután vettem észre, hogy a kés az én kezemben van, őt pedig megvágták.”
Henry Lucas pánikba esett, lekapcsolta az összes lámpát a lakásban, és egészen Virginiáig vezetett. Egy nap után szörnyű aggodalom vett erőt rajta, hogy anyját vajon megtalálták-e, ezért vissza akart vezetni Michiganbe, de Ohióban elfogták a rendőrök. Valójában Viola még 48 órával az incidenst követően is életben volt, ekkor talált rá Opal vértócsában fekve. Az eltelt idő hosszúsága miatt azonban már nem tudtak segíteni rajta és életét vesztette. Henry-t emberölés vádjával állították bíróság elé. Annak ellenére, hogy eleinte a rendőrségnek azt mondta, hogy önvédelemből cselekedett, az eljárás során mégis bűnösnek vallotta magát, és 20-től 40 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték.
Börtönben
A michigani börtönben Henry Lee Lucas mentális állapota meredek zuhanásba kezdett. Kamaszkora után újra arra kezdett panaszkodni, hogy hangokat hall, és ami a leginkább aggasztó volt, hogy a hangok némelyike olyan volt, mintha az anyja szólna hozzá. A hangok többek között megpróbálták öngyilkosságra rávenni. Segítségért fordult az őrökhöz, de nem igazán találtak értő fülekre panaszai, így amellett a stratégia mellett döntött, hogy máshogy vonja magukra a figyelmüket: balhézni kezdett, még az őrökkel is verekedésbe keveredett. Ekkor már szorosabban felügyelték, de így sem tudták megakadályozni, hogy legalább két ízben öngyilkossági kísérletet kövessen el – végül átszállították egy elmegyógy-intézetbe, ahol erősen gyógyszerezni kezdték. Antidepresszánsok és antipszichotikumok egész garmadáját nyelte le, többek között Thorazine-t kapott, hogy a hangok elhallgassanak a fejében, de elmondása szerint egyáltalán nem segítettek a szerek. Sokkterápiával is próbálták kezelni, mely kezelés máig is erősen vitatott. Mindezen kezelések elsősorban azt célozták, hogy Henry “kezelhetőbb”, kiszámíthatóbb legyen – valójában egy két lábon járó zombit csináltak belőle. Kezelését négy és fél év után befejezettnek tekintették és elbocsátották, ekkor 1966-ot írtunk.
Pszichológiai értékelése szerint ekkoriban Henry Lee Lucasból nagymértékben hiányzott az önbizalom, az önállóság, az akaraterő és az általános állóképesség. Nem volt bátorsága ahhoz, hogy elkövetett hibáiért vagy az őt ért balszerencse miatt másokat okoljon, vagy hogy agresszív társas viselkedést tanúsítson, amelynek célja, hogy enyhítse kellemetlenségeinek egy részét. Ezzel szemben Lucas viszont tele volt méreggel. A bosszúvágytól hajtva börtönidejének nagy részét azzal töltötte, hogy más veszélyes bűnözők módszereit tanulmányozta, rendőrségi könyveket olvasott, majd más rabok aktáit elemezte, hogy miért kapták el őket. Arra a megállapításra jutott többek között, hogy ha az elkövetett bűncselekményt követően minél hamarabb átlépi az államhatárt, minimalizálni tudja a lebukás veszélyét.
A pszichiáterek eredményei rövidtávúnak bizonyultak, ugyanis a terápia végeztével Henry visszatért önmagához, de dühösebben, mint valaha. Lucas később azt mondta, hogy úgy véli, hogy a kezelések változtatták hidegvérű gyilkossá, aki mással sem foglalkozik, csak hogy bosszút álljon a társadalmon. Többtíz évre szóló büntetése ellenére csupán pár évig maradt a rácsok mögött: 1970-ben jó magaviseletére hivatkozva szabadon engedték, de a valós ok az volt a döntés hátterében, hogy a börtön túlzsúfolt volt, és kellett a hely az új raboknak. Lucas állítása szerint valósággal könyörgött, hogy ne engedjék ki – tudta, hogy ennek csak rossz vége lehet, és újra ölni fog.
Ahogyan Lucas megannyi állításának valóságtartalmát nem sikerült bizonyítani, úgy arról a gyilkosságról sem tudjuk, hogy valóban megtörtént-e, melyről azt mondta, rögtön kiengedésének napján követte el. Egy évvel későbbi támadása azonban fel lett jegyezve: egy buszra váró tinédzsert zaklatott, és próbált rávenni, hogy üljön be a kocsijába. A lány szerencséjére a busz gyorsabb volt, mint Henry – aki ezután az eset után újra börtönben találta magát. Igazságügyi elmegyógyintézetbe szállították ismét, hogy megvizsgálják. A vizsgálat során egyértelmű zavartsága mellett is beszámíthatónak ítélték, és így alkalmasnak arra, hogy bíróság elé álljon. Bűnösnek találták és újabb négy, viszonylag eseménytelen évet töltött Michigan állam gondoskodásában.
1975-ös szabadulásakor a Maryland állambeli Perryville-be utazott, Almeda nevű nővéréhez, és annak Aomia nevű lányához. Azt mondta nekik, jó útra akar térni. Végül Aomia és vőlegénye fogadták be végül pennsylvaniai otthonukban, és bár kezdetben úgy tűnt, hogy minden rendben lesz; Henry munkát is talált, de egyik állását sem volt képes megtartani hosszútávon. A nőkkel úgy tűnhet, nagyobb szerencséje volt: megismerkedett egy Betty Crawford nevű özveggyel, akivel 1975. december 5.-én összeházasodtak. A nő három gyerekével egy lakókocsiparkba költöztek, de anyagi gondjaik mindig felülkerekedtek rajtuk. 1977-ben megpróbáltak mindent újrakezdeni Illinois államban, de ez sem segített. Ekkoriban történt, hogy Betty lányai azzal vádolták Henry-t, hogy molesztálta őket, és Betty volt elég bátor hozzá, hogy kérdőre vonja a férfit, aki vadul tagadott. Sosem lett belőle rendőrségi ügy, a pár kapcsolata azonban végleg megromlott, és Henry lelépett Floridába.
Ez volt az a lépés, amellyel megkezdődött az amerikai bűnügyi történelem egyik legvitatottabb epizódja: Henry a következő éveket csavargóként töltötte, folyton úton volt, mindig alkoholgőzben, és ő maga sem emlékszik sokra ebből az időszakból.
Társak bűnben és mocsokban
1978-ban Henry ellopta egy rokona kocsiját, és a floridai Jacksonville-be ment. Nem volt hol laknia, pénze sem volt, így egy hajléktalanszállóra vetődött, ahol megismerkedett Ottis Toole-lal, aki hamarosan meghívta magához lakni Jacksonville Springfield nevű külvárosában álló otthonába. Valójában nem volt rászorulva, hogy ételosztáson álljon sorba, ismerkedésre használta ezeket az alkalmakat, Henry-vel pedig első látásra szerelembe esett.
Ottis Toole
Családja már hozzá volt szokva ahhoz, hogy Ottis időről időre idegen férfiakkal állít haza: nyíltan homoszexuális volt, és kellően erkölcstelen ahhoz, hogy vágyai kiélésében ne akadályozza az sem, hogy egy házban élt feleségével (akivel megegyeztek, hogy a házasság csak a nyilvánosságnak szól), anyjával és annak aktuális férjével, unokaöccsével, a 9 éves Frankkel és 11 éves unokahúgával, Friedával is. Toole a jellemzések szerint igen alacsony, csupán 75-ös IQ-val rendelkezett, gyakran azonosítják enyhe értelmi fogyatékosként, és epilepsziás rohamai voltak. Homoszexuális kalandjai mellett azt is szerette, ha nézhette, ahogyan a férfiak a feleségével, sőt a kislánnyal is szexelnek. Henry gyorsan alkalmazkodott a Toole-ház „szabályaihoz”, és Ottis hálószobájának állandó lakója lett, míg a feleségnek a szomszédokhoz kellett költöznie.
Ottis kezdetben munkát szerzett új szeretőjének a gyárban, ahol maga is dolgozott, de nem tartott sokáig, később pedig fémhulladékok értékesítésével kezdtek foglalkozni, miközben a páros együtt is elkövetett betöréseket, rablásokat. A korabeli rendőrségi dokumentumok alapján célpontjaik elsősorban kisboltok voltak, ahonnan a pénz mellett ételt és sört is loptak. Céljuk egyértelműen a szórakozás volt, és különös élvezettel terrorizálták a személyzetet.
Minden alkalommal bátrabbak és erőszakosabbak lettek, mígnem eljutottak a valódi brutalitásig, amikor a legkisebb ellenállásra is lőttek.
Henry egyre több időt töltött a gyerekekkel, különösen az enyhe értelmi fogyatékos Friedával, akit mindenki csak Becky-nek becézett. A mindössze 12 éves lányt a szeretőjének tekintette. Minden jól ment, és egy viszonylag boldog időszak kezdődött a család életében, azonban 1981-ben, amikor Ottis édesanyja, a gyerekek gyámja elhunyt, minden összeomlott.
Ottis és Henry magához vette Franket és Becky-t, majd együtt kezdtek országszerte utazgatni afféle csavargó „bandaként”. A későbbi vallomások szerint Frank és Becky maguk is jelen voltak jónéhány, ebben az időszakban elkövetett bűncselekménynél és különösen kegyetlen gyilkosságoknak is szemtanúi voltak. Máig sem világos, hogy Henry Lee Lucas már az Ottis Toole-lal kötött ismeretségét megelőzően is gyilkolt-e, de az bizonyos, hogy ketten egyfajta ámokfutásba kezdtek.
Egyre brutálisabb gyilkosságokat követtek el, és versengtek egymással. Bárkivel találkoztak össze, mindenki potenciális áldozat volt a szemükben. Marylandtől Kaliforniáig, Texastól Michiganig követtek el nemi erőszakot, rablást és gyilkosságot beszámolóik alapján.
Mint többször kiemeltem, ezeknek az eseményeknek a jelentős részét csupán Henry Lucas és Ottis Toole vallomásaiból ismerjük, és ezek igazságtartalma legalábbis kétséges. Mégis akadnak olyan tényezők, amelyek valószínűsítik, hogy legalábbis részben igazat mondtak.
Egyik ilyen egy 1979-es eset, amit a vallomás szerint Lucas egyedül követett el. Elmondása szerint egy stoppos lányt vett fel Texasban, aki a 20-as évei elején járt. Jól kijöttek, így megálltak harapni valamit, majd az autóban konszenzuális szex következett. Később, amikor újra útra keltek, Henry ismét magáévá akarta tenni a lányt, akinek azonban ekkor már nem volt kedve hozzá, amitől a férfi dühbe gurult. A lány megpróbált kiugrani a mozgó járműből, de nem sikerült neki. Végül Henry lehúzódott a semmi közepén, megfojtotta áldozatát, majd közösült vele. Ez a vallomás azért emelkedik a többi közül, mert Lucas olyan részleteket említett, amelyeket nem hoztak nyilvánosságra, és csak a gyilkos tudhatott róluk: ezek egyike, hogy a lány narancssárga zoknit viselt – ez egy olyan ismertetőjegy volt, mely alapján a rendőrség évtizedeken át hivatkozott az áldozatra (orange socks girl), akinek valódi kilétét csak 2019-ben tudták igazolni. Debra Jacksonnak hívták. Lucas elmondta továbbá, hogy halála napján a lány menstruált, és el tudta vezetni a rendőröket a holttest fellelésének pontos helyére. Mégis felmerültek kételyek, és ezek fennállnak még ma is: Lucasnak alibije volt a gyilkosság időpontjára, mely szerint éppen Floridában dolgozott, erre bizonyítékul szolgál a jelenléti ív. A megoldás talán Ottis Toole lehetett, aki falazhatott barátjának, és aláírhatta helyette a dokumentumot, de ezt sosem sikerült bizonyítani.
Egy másik, valószínűleg általuk elkövetett esetben az áldozatot egy réten találták meg, teljesen meztelenül. A nőt 35 alkalommal szúrták meg mellkasán, nyakán és a hátán. Mély vágások voltak karjai belső felén, és mellkasától egészen a szeméremcsontjáig is. Mindkét mellbimbóját levágták és eltávolították. A rendőrök a lehetséges gyilkosok útvonalát blokkok és elhagyott járművek alapján nyomozták le, és úgy vélik, ezt a gyilkosságot is ők követhették el. Ottis és Toole jellemzően 4-5 gyilkosságonként utaztak újabb állam területére, hogy elkerüljék a lebukást, és a gyanú szerint olyan alkalom is volt, amikor egy napon belül többször is gyilkoltak.
1981 során Ottis egy betegség miatt kórházba került, Henry-t pedig letartóztatták Maryland államban, ahol körözték korábbi autólopása miatt. Frank és Becky, a két gyerek állami gondozásba került, ahonnan édesanyjuknak, Drucilla Carrnak adták ki őket. A nő ingatag mentális állapotban volt, és még az év decemberében önkezével vetett véget életének. A gyerekek újfent intézménybe kerültek, ahonnan Becky csupán pár hét után megszökött. Később derült csak ki, hogy ebben Lucas volt „segítségére”.
A páros útja 1982. januárjában szétágazott – de mint látni fogjuk, nem örökre. Ottis Toole Henry Lucas felügyeletére bízta unokahúgát, és hazatért Jacksonville-be. Becky és Henry Kalifornia felé vették az irányt.
Sátánisták?
A későbbiekben megtett hihetetlen vallomások közül is kiemelkedtek azok a történetek, melyekben Lucas és Toole egy sátánista vallási szektáról számoltak be. Elmondásuk szerint ámokfutásuk során felkereste őket egy idegen férfi, és ajánlatot tett nekik, hogy szállítsanak lopott autókat különböző helyszínekre. Lucas visszautasította az ajánlatot, mert úgy gondolta, hogy csak növelné a kockázatot, hogy elkapják őket, nem érné meg. Az idegen ekkor felvetette, hogy ölhetnének a szervezet számára és nevében. Minden gyilkosságért 10.000 dollárt ajánlott a „Hand of Death”, vagyis „a halál keze” kultuszhoz való csatlakozás fejében.
Mivel mindaddig csupán a „szórakozást” keresték a gyilkolásban és kegyetlenkedésben, úgy voltak vele, hogy miért is ne kereshetnének pénzt is közben? Mindketten lelkesen csatlakoztak a szektához. Az idegennel később újra találkoztak, és kiderült róla, hogy a csoport egyik vezetője, aki Don Meteric néven mutatkozott be. Amikor sorolni kezdte a találkozó résztvevőinek, hogy milyen szörnyűségeket hajtottak már végre az új tagok, Lucas gyanakodni kezdett, és rákérdezett: honnan tud róluk ennyi mindent? Meteric nevetett, és azt mondta: „Ottis már évek óta nekem dolgozik!” Lucas a rendőrségnek később azt vallotta, hogy úgy érezte, Toole elárulta, és alig tudta elhinni, hogy képes volt úgy manipulálni, hogy rávegye a csatlakozásra.
Beszámolóikban szerepelt gyilkosság, kannibalizmus, fekete miséken való részvétel, emberáldozatok és nekrofília. Későbbi „munkájuk” során déli államokból raboltak el gyerekeket és csecsemőket, akiket részben a sötét rituálékban használtak, részben pedig gazdag családoknak adták el őket Mexikóban. Az idősebbekkel pornográf filmeket forgattak, melyeket a szekta terjesztett.
E megdöbbentő vallomásokat követően a floridai hatóságok mindent tűvé tettek, hogy ráakadjanak a szektára és Meteric nevű vezetőjére, de semmilyen nyomra nem bukkantak. Lucas ezt azzal magyarázta, hogy országos, befolyásos összeesküvésről van szó, melyben nem csak rendőrök, de politikusok is részt vesznek, így nem csoda, hogy sikeresen fedik el nyomaikat.
Becky
Frieda Lorraine “Becky” Powell
Egy idő után Lucast elengedték pihenni, és visszatért Jacksonville-be. Ha a szekta valóban létezett is, és fizettek Henry-nek az elkövetett bűnökért, újonnan meglelt gazdagságának nyoma sem látszott. Ismét magához vette Becky-t és együtt indultak Kaliforniába. Ez volt az első olyan alkalom, hogy huzamosabb időt töltöttek kettesben, és Henry rájött, hogy bár vonzódik a lányhoz, csak megnehezíti a dolgát, hogy róla is gondoskodnia kell. Útközben számos kisértékű lopást követtek el, csupán, hogy fenntartsák magukat.
Lucas vallomása szerint mindeddig sosem létesített szexuális kapcsolatot Becky-vel, érzései megrekedtek valahol félúton az apai gondoskodás és a vágyak között. Ezen az úton is még elutasította őt, és amikor emiatt összevesztek, elviharzott aktuális motelszobájukból. Egy kamionos pihenőbe hajtott, ott felcsípett egy nőt, akit egy elhagyatott helyre vitt, megerőszakolta, majd elvágta a torkát – és visszatért a közös ágyba, még mielőtt másnap reggel Becky felébredt volna.
Három, gyilkosságokkal tarkított hónapjukba telt, míg elérték Kaliforniát fáradtan, éhesen és pénz nélkül. Becky végtelenül csalódott volt, mert nem ezt várta közös életüktől, és egyre gyakrabban panaszkodott, hogy haza akar menni Floridába. Útjuk északra vezetett tovább, megjárták Oregont, majd Washington államot is. Seattle közelében Lucas olvasott a Green folyó-menti gyilkosságokról, és később azt állította, hogy több prostituálttal is végzett a körzetben, majd direkt úgy hagyta ott őket, ahogyan arról az újságban írtak. A rendőrség cáfolta állításait azzal, hogy bizonyították, hogy Lucas máshol tartózkodott a megjelölt gyilkosságok idején.
Visszatérve Kaliforniába stoppoltak, és egy Jack Smart nevű férfi vette fel őket az autójába. Smart egy Hemet nevű kisvárosban élt. Befogadta a szürreális párt, mert megsajnálta őket, enni adott nekik és tetőt a fejük fölé. Cserébe Lucas segített a ház felújításában, és rövid időn belül elterjedt a híre, mint tehetséges ezermester. Négy hónapot töltöttek Hemetben, mialatt Lucas keményen és fáradhatatlanul dolgozott a falubelieknél, csak azért tartott szünetet, hogy kávézzon és cigarettázzon. A megbízások között idejének jelentős részét Becky-vel töltötte, de arra is többször talált alkalmat, hogy egy-két napra elutazzon, feltételezhetően, hogy gyilkos vágyait kielégítse.
Mrs. Smart telefonhívást kapott a texasi Ringgoldból, melyben arról tájékoztatták, hogy idős édesanyja már nem tud megfelelően gondoskodni magáról, segítségre van szüksége. Ideális megoldásnak tűnt, hogy felajánlották a lehetőséget a befogadott csavargóknak, akik így bérleti díj fizetése nélkül juthattak otthonhoz, cserébe csak segíteniük kellett az asszonynak. A 82 éves hölgyet Kate Rich-nek hívták, és új lakótársaival nagyon jó kapcsolatot alakított ki, bízott bennük. Henry végezte a legtöbb ház körüli munkát, később vásárolni is ő járt, de csak idő kérdése volt, hogy a kapott pénzt elkezdte a szükséges élelmiszerek helyett sörre és cigarettára költeni.
Kate Rich
A boltosnak gyanús lett, amikor Henry és Becky elkezdett nagy tételben olyan árukat rendelni, melyeket Kate Rich sosem vásárolt korábban, de csak akkor cselekedett, amikor a Henry által a fizetéshez használt csekkeken az aláírás megváltozott. Értesítette az idős hölgy rokonait, akik attól tartottak, hogy valaki kihasználja „Rich nagyit”, ezért személyes látogatást tettek nála. Amit találtak, rosszabb volt, mint amit valaha elképzeltek: a házban mocsok és szenny uralkodott, hetek óta nem takarítottak vagy mosogattak el. Henry és Becky kaptak némi pénzt buszjegyre, és azonnal távozniuk kellett a házból. Újra ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint korábban: Kaliforniában, leégve, éhesen és hajlék nélkül.
Szerencséjükre ismét belefutottak egy jó szándékú emberbe: Ruben Moore lelkész volt egy közeli településen, Stoneburgben, és meghívta őket a ranchére, ahol helyet kapott vallásos gyülekezetük, ami a House of Prayer, vagyis az Imaház névre hallgatott. A kosztért és kvártélyért csupán annyit várt el cserébe, hogy Henry dolgozzon neki tetőfedő vállalkozásában, és mindketten vegyenek részt minden vasárnap az istentiszteleten.
Henry ismét dolgozott, Becky pedig a háztartási feladatokban segített. Miközben megtanult mosni, főzni és varrni, magáévá tette a keresztény tanokat is, és bár kezdetben Henry-t nem zavarta a dolog, idővel nem tetszett neki, hogy Becky más utat talált magának az életben, mint amit ő biztosítani tudott számára. Becky felkereste Kate Rich-et, akivel nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki, és idővel már szívesebben töltötte vele az idejét, semmint Henry-vel. Feltámadt benne az igény, hogy rendezett életet éljen végre, de továbbra is nagyon félt attól, hogy kiderül, hogy megszökött az állami gondozásból és számtalanszor átlépett államhatárokat, amivel szövetségi bűncselekményt követett el. Arra a döntésre jutott, hogy visszamegy Floridába, és feladja magát.
Megpróbált beszélni erről Henry-nek, de heves veszekedés lett belőle, mert Henry a Jacksonville-be való visszatérés gondolatától agresszívvá vált. A vita során Becky elárulta neki azt is, hogy megtért, és ennek fontos része volt az, hogy bevallotta minden bűnét. Henry ekkor még jobban megharagudott rá, és megkérdezte, hogy elárult-e bármit mindabból, amit Ottis és ő elkövettek – majd, amikor nemleges választ kapott, hirtelen megváltozott a hangulata, megbékélt a helyzettel, és csomagolni kezdett, hogy másnap máris útra kelhessenek Florida felé.
A stoppolással ezúttal nem volt szerencséjük, senki nem akarta felvenni őket, ráadásul szabad motelszobát sem találtak, így jobb híján úgy döntöttek, hogy egy tisztáson hajtják álomra a fejüket éjszakára. Lucas később úgy emlékezett vissza az eseményekre, hogy kicsomagolták hálózsákjaikat, majd keményen inni kezdett. Becky fehérneműre vetkőzött, és bebújt mellé, de mire Henry istenesen berúgott, újabb veszekedés kezdődött köztük, melynek a végén Henry kijelentette, hogy útjaik szétválnak, és ő másnap reggel vissza fog menni Stoneburgbe.
Becky erre válaszul megütötte, Henry pedig felkapott egy kést és mellkason szúrta a lányt. A férfi elmondása szerint sokkot kapott, amikor rájött, mit tett: elvette az egyetlen valaha szeretett lény életét. Nem tarthatott ez az állapot túl sokáig… ugyanis ezek után levetkőztette a halott lányt és közösült vele, majd holttestét feldarabolta, párnahuzatokba csomagolta és a tisztáson hagyta. Arról is beszámolt, hogy életében először érzett bűntudatot és megbánást egy gyilkosság miatt, és nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nagyon fontosat tett tönkre a lány megölésével.
Menekülés
Frieda „Becky” Powell meggyilkolása után Lucas csak a menekülésre tudott gondolni. Újra hangokat kezdett hallani, ezúttal Becky-ét, de bármennyire is bíztatták, hogy csak fusson, tudta, hogy fontosabb, hogy a holttesttől megfelelően gondoskodjon és alibit is szerezzen magának. Visszatért hát a gyülekezetbe, és mindenkinek azt hazudta, hogy Becky meglépett egy kamionsofőrrel, és arra kérte a lelkészt, hogy hadd maradjon, míg összeszedi magát a csalódásból. A következő hetekben visszatért a megszokott kerékvágásba, majd visszatért a tisztásra, hogy elássa Becky maradványait, amit élete egyik legnehezebb feladataként jellemzett.
Nem tudhatjuk, hogy Lucas érzései mennyire voltak valódiak, de egy bizonyos: Becky halála után a férfi erősen megváltozott, ravaszsága alábbhagyott, és olyan hibákat kezdett elkövetni, melyek végül elfogásához vezettek.
A hírek gyorsan terjedtek a közösségben, és eljutottak Kate Rich-hez is, aki nyomban felkereste Henry-t. Találkoztak, és mivel a hölgy egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Becky ilyesmit kövessen el, újabb és újabb kérdéseket tett fel a férfinak, amivel feldühítette. Henry egy elhagyatott úton lehúzódott autójával, és megmártotta a kését az asszonyban. Amikor Kate Rich összeomlott, kirángatta a holttestet az ülésről, mellkasába egy fordított keresztet vésett és kidobta egy árokba. Amikor visszatért a gyülekezetbe, azt mondta, Mrs. Rich gyengélkedik, ezért lemondta az istentiszteleten való részvételt. Még aznap este visszatért a holttesthez jó pár szemeteszsákkal felszerelkezve, feldarabolta és a zsákokba helyezte, majd magával vitte a ranch-re.
Egész éjszaka fent maradt, és egymás után elégette a zsákokat a konyhai sparhelten. Mindezt sikerült észrevétlenül végrehajtania, úgyhogy abban a hiszemben volt, hogy ezt is meg fogja úszni. Elemelte a lelkész autóját és az északi államhatár felé vette az irányt: tudta, hogy mielőbb el kell távolodnia fizikai értelemben is a bűntettől, hiszen Ruben Moore tanúsítani tudta, hogy ő volt az utolsó, aki utoljára látta az áldozatot.
A következő héten minderre sor is került: Kate Rich rokonai értesítették a helyi sheriffet az asszony eltűnéséről, és minden nyom Lucashoz vezetett. A sheriff ellenőrizte hát a férfi priuszát, és megdöbbent, hogy egy erőszaktevő gyilkossal áll szemben, így nyomban kiadta ellene a letartóztatási parancsot. Lucas ekkor azonban már messze járt.
Oklahomában Lucas betört egy üzletbe, és több tévékészüléket is ellopott, amelyeket Texasban eladott, majd Kalifornia felé indult. Amikor ismét kifogyott a pénzből, visszatért Hemetbe, hátha Jack Smarttól megint kapna munkát. Arról azonban nem tudott, hogy még érkezése előtt Kate Rich rokonai figyelmeztették a történtekre, és arra kérték, hogy értesítse őket, ha Lucas felbukkanna nála, amit meg is tett. Mindeközben a sheriff sem volt tétlen: Moore lelkész autóját nyomozták le, és meg is találták a járművet Hemet közelében, elhagyatottan. Az anyósülést megszáradt vér borította. A sheriff közvetítésével a kaliforniai rendőrség 1983. június 10.-én kiszállt Smart régiségüzletébe, és letartóztatta a gyanútlan Henry Lee Lucast.
Az autóban talált vérre azt a magyarázatot adta, hogy megvágta magát. Kate Rich családjához fordultak, hogy rendelkeznek-e vérmintával az idős hölgytől, hogy összehasonlíthassák az autóban talált vérrel. Sajnos ilyenjük nem volt, de az kiderült, hogy Rich A vércsoportú volt, míg Lucastól mintát vettek, és megállapították, hogy 0-s csoportba tartozik. A korabeli vizsgálati lehetőségek csupán odáig tartottak, hogy igazolták, hogy az autóban talált vér szintén nullás. Mindez az információ valójában semmire nem volt elég. El kellett engedniük Lucast.
Utolsó szabadon töltött napjaiban több boltot kirabolt, és mindenkit megölt, aki ellenállást tanúsított, vagy azonosíthatta volna. Megjárta Új Mexikót, Oklahomát, Missourit, Indianát, majd 1982. októberében megérkezett Illinois-ba, ahol miután nem sikerült munkát szereznie, segélyért jelentkezett – de nem bírta kivárni, mire pénzt kap, ezért innen is tovább állt. Kétségbeesetten rótta az utakat és meggyilkolt minden magányos nőt, aki az útjába akadt. Legvégső elkeseredésében ismét Ruben Moore-hoz és az „Imaházhoz” fordult segítségért. Azt mondta neki, hogy mindeddig az elszökött Becky-t kereste, és kérte, hadd maradjon a gyülekezettel, mert nincs hová mennie. Moore elutasította, és mivel tudta, hogy a rendőrség keresi a férfit, kérte, hogy egy pár nap múlva jelentkezzen újra, hátha mégis tud tenni valamit az érdekében. A sheriffel egyeztetve 100 dollárt és lakhatást ígért neki, ha visszatér Stoneburgbe, amit Lucas azonnal megtett. Mivel a sheriff tudott róla, hogy Marylandben körözik a férfit autólopás miatt, ez elegendő indok is volt számára, hogy letartóztassa.
Conway sheriff hetekig próbált vallomást kicsikarni Lucasból, hiszen ő elsősorban Becky Powell és Kate Rich eltűnésének ügyében gyanúsította a férfit. Amikor megérkezett a válasz Marylandből, azonban csalódnia kellett: a másik állam hatóságai nem kívántak élni a jogaikkal, mert az autólopást túl kisstílű bűncselekménynek tartották ahhoz, hogy államhatárokon átnyúlva intézkedjenek miatta. Nem volt mit tenni, Lucast ismét szabadon engedték, aki visszatért a ranch-re, de valamivel később átadott egy fegyvert Moore lelkésznek, amellyel újabb, egyben legutolsó letartóztatását is kivívta, engedély nélküli fegyvertartás vádjával.
Hazugságáradat (?)
Mivel a hatóságok még mindig azon dolgoztak, hogy Lucast a Rich- és a Powell-gyilkosságokhoz kössék, egyre fontosabbá vált számukra, hogy a férfi vallomást tegyen. Feltűnt a rendőröknek, hogy Lucas mindig nagyon nyugtalanná vált, ha nem jutott hozzá megszokott kávé- és cigarettaadagjához, melyekből krónikusan sokan fogyasztott egész életében. Ha nem kapta meg függősége tárgyait, képes volt egész éjszaka ébren lenni és szüntelenül óbégatni értük.
Őrei tudták, hogy a kezükben van a kulcs, és ezután barátságosan közelítettek hozzá. Megkínálták kávéval és cigarettázhatott, ahogy kedve tartotta, és gondosan ügyeltek rá, hogy amikor a két nő ügyében kérdezik, ne érezze magát gyanúsítottnak, miközben egyértelműen az volt. Henry azt ígérte, segít nekik, ahogyan csak tud, de kérdéseikre csak a már sokszor hallott történetet adta elő Becky szökéséről a kamionossal.
Lucas világéletében szeretett nagyzolni, kitalált történeteket előadni, vagy színesíteni azokat. Sok esetben valószínűleg maga is elhitte hazugságait, ha elég sokáig ismételgette őket, és az is meglehet, hogy egy idő után ő sem emlékezett, mely részei történtek meg valójában, és melyek voltak csupán a fantáziája szüleményei. Becky esetében sokáig ragaszkodott kitalációihoz, de idegei kezdték feladni a szolgálatot.
Henry öngyilkossági kísérletbe menekült, és felvágta csuklóit a cellájában. Rátaláltak, mielőtt elvérzett volna, és orvosi kezelését követően magánzárkába került. Itt történt vele egy olyan esemény, amely megtéréséhez vezetett: elmondása szerint egy fénygömböt látott a mennyezeten, ami egyre növekedett, majd beszélni kezdett hozzá. „Ha követsz engem, mindent megbocsátok.” Nem tudta mitévő legyen, ezért szólt az őrnek, aki úgy értelmezte a helyzetet, hogy a rab hallucinál. Henry, abban a meggyőződésben, hogy Isten szólt hozzá, papírt és ceruzát kért az őrtől, majd levelet írt Conway sheriffnek:
„Sokáig próbáltam segítséget kérni, de senki nem fog hinni nekem. Az elmúlt tíz évet gyilkolással töltöttem, de senki nem fog hinni nekem. Az egyetlen lányt is megöltem, akit valaha szerettem.”
Másnap újra egymással szemben ültek, és a sheriff első kérdése az volt, hogyan ölte meg Kate Rich-et. Lucas rövid hezitálás után részletesen beszámolt tetteiről. Kate Rich esete után Becky Powell végzetéről is beszélt. Elmondta, hogy ez a gyilkosság megváltoztatott benne valamit: életében először kezdett lelkiismeretfurdalást és bűnbánatot érezni, sajnálatot áldozatai iránt. Ez a két nyilatkozat csupán a kezdete volt annak a látszólag véget nem érő vallomásnak, melyben a férfi mindent a hatóságok elé tárt a múltjából, ezzel megnyitva az Egyesült Államok egyik legnagyobb sorozatgyilkossági nyomozását, és a legellentmondásosabbat is.
Az ezt követő időszakban Lucas közel 300 gyilkosságot vallott magáénak (egyes források szerint még többet), mert úgy érezte, engedelmeskednie kell annak az isteni hangnak, amelyet cellájában hallott. Vallomásai sok esetben ellentmondásosak voltak már a kezdetben is, ezért bár első vallomásában is már másnap reggelig sorolta az elkövetett bűnöket, egyelőre csak a Powell- és Rich-ügyekre koncentráltak. Lucasnak hamarosan lehetősége nyílt elvezetni a nyomozókat a maradványokhoz, és megmutatta nekik a sparheltet is, melyben megtalálták a csonttöredékeket is. A korabeli törvényszéki technológiákkal nem sikerült egyértelműen azonosítani egyik esetben sem az áldozatot.
Ottis Toole-t is letartóztatták 1983. áprilisában, vagyis két hónappal korábban gyújtogatásért. A börtönben jutott tudomására, hogy Lucas vallani kezdett, és bár kezdetben mindent tagadott, később maga is vallomást tett, és egymás ellen is vallott a két férfi. Időnként olyan volt, mintha valami bizarr versenybe kezdtek volna, Toole pedig egyértelműen el akarta nyerni Lucas elismerését a folyamatban.
Hamar fény derült rá azonban, hogy nem megbízhatóak. Ennek egyik első jele az volt, amikor Lucas bevallotta egykori tanárnője meggyilkolását, melynek elkövetésekor 13 éves volt. A rendőrség utánanézett, és rátalált a hölgyre, aki 85 évesen is jó egészségnek örvendett. Ebből egyértelművé vált, hogy minden vallomás alapos ellenőrzést kíván, de ez nem jelentett akadályt a jogi eljárások megindításában. Henry Lee Lucas első ítéletét 1983. október 1.-jén szabták ki rá, az igen erős lábakon álló Kate Rich-gyilkosság ügyében. 75 év szabadságvesztésre ítélték, majd novemberben Becky Powell meggyilkolásáért életfogytiglanra.
A vallomások folytatódtak, és ezek révén a rendőrség többszáz gyilkossági ügyet zárt le, nekik is kapóra jött a gyilkos, aki mindent bevallott. Lucas rendkívül „laza” elbánásban részesült más sorozatgyilkosokhoz képest. Gyakran utaztatták a bűntények helyszíneire, ilyenkor éttermekbe és kávézókba vitték, ritkán volt megbilincselve, és sokszor a rendőrőrsökön belül is szabadon járhatott. Ahogyan telt az idő, egyre nehezebbé vált annak megállapítása, hogy Lucas vajon valóban elkövette-e az egyes bevallott gyilkosságokat, kiderült ugyanis, hogy sok esetben hozzáférést kapott az ügyek aktáihoz – így az információkat azokból is kiolvashatta. A vallomásokról készült felvételek egyes elemzői azt állítják, hogy jól láthatóan Lucas az interjúztatók reakciói alapján alakítja a mondandóját, ami által vallomásai konzisztensebbé válnak a bűnüldöző szervek által ismert tényekkel.
Ahogyan Henry Lee Lucas vallomásai napvilágot láttak, és a sajtó is értesült róluk, sorra kezdtek megjelenni azok cáfolatai. A leginkább földhöz ragadt szempont igen egyszerű: ha minden bevallott gyilkosságot Henry követett volna el, beláthatatlan távolságokat kellett volna megtennie rövid időn belül, amire nem lehetett képes. A hatóságok kénytelenek voltak ezt belátni, és újfent megoldatlanná nyilvánítani az ügyeket, melyeket addig Lucasra „varrtak”.
Emlékezetes példa volt Carolyn Cervenka ügye, melyben Lucas látszólag tudott olyan dolgokat, amiket csak a gyilkos ismerhetett. A lány Williamson megyéből tűnt el 1982. nyarán, Henry pedig élénken, sok részletre emlékezve mondta el vallomásában, hogyan végzett vele. Mesélt a lány által hordott ékszerekről, körülírta az arany nyakláncán hordott medált is. Hónapokkal a vallomást követően Carolyn holttestét megtalálták: a lány epilepsziás rohamot kapott vezetés közben, minek következtében vízbe hajtott és megfulladt – vagyis nem gyilkosság végzett vele. Amikor testét kiemelték a vízből, nyakában még mindig ott lógott az arany nyaklánc a medállal.
Az ügyben készült jelentés legnagyobb része az állítólagos gyilkosságok részletes ütemtervével foglalkozik. Megbízható, ellenőrizhető források által szolgáltatott bizonyítékok Lucas hollétéről gyakran ellentmondanak a vallomásának, így kétségessé válik az általa bevallott bűncselekményben való részvétele is. A texasi főügyész azt írta, hogy a rendőrség emberei semmit nem tettek azügyben, hogy Lucas leálljon a hazugságaival, hanem minden szavát elfogadták csak azért, hogy minél több ügyet tisztázottnak tekinthessenek, és ne kelljen azokkal tovább foglalkozniuk.
Lucas esete rontotta a Texas Ranger Division hírnevét, átértékelte a rendőrségi technikákat, és felhívta a figyelmet a hamis vallomásokra. A nyomozók nem vették figyelembe, hogy mindazzal a kényelemmel, melyet Lucasnak nyújtottak fogva tartása során (mint például a finom vacsorák, televízióhoz való hozzáférés, stb.) valójában súlyos bűncselekményt követtek el, és megvesztegették a rabot a vallomásáért cserébe. Az ilyen módszerek hamis vallomásokra ösztönözhetik a Lucashoz hasonló foglyokat, akiknek alig van vesztenivalója. A nyomozók azt is megengedték Lucasnak, hogy megnézze az ügy iratait, hogy “felfrissíthesse az emlékezetét”, így természetesen felmondhat olyan tényeket, amelyeket elvileg csak az elkövető ismerhet.
1994-ben olyan hírek kaptak szárnyra, hogy Becky Powell életben van, de mindaddig rejtőzködő életmódot élt. A hatóságok megkeresték a Phylis Wilcox névre hallgató nőt, hazugságvizsgálat alá vetették, és mindennek megfelelt: hitelesen beszélt gyerekkori emlékeiről, pontosan leírta Becky családi körülményeit, életüket Jacksonville-ben és az Imaházban, és mindenkit meggyőzött arról, hogy valóban ő Becky Powell, immár 27 évesen. Idősebbnek nézett ki, de ezt ő maga is napi három csomag cigaretta elszívására fogta, és a rossz körülményekre, melyek között élni kényszerült. Azt mondta, nem érti Henry-t, hogy miért vall be ennyi gyilkosságot, és amellett tanúskodott, hogy míg együtt voltak, nem történt semmi ilyesmi.
Mint később fény derült rá, Phylis Wilcox valójában 40 éves háztartásbeli volt, aki megszállottan követte a Lucasról szóló híreket (de már sorozatgyilkosok iránt is érdeklődött), és levelezni kezdett vele, majd meg is látogatta a börtönben. Nem tudjuk, hogy ki vetette fel annak lehetőségét, hogy mi lenne, ha eljátszaná a lányt a nyilvánosság előtt, de a befolyásolható Phylis belement a játékba. Hatalmas stósz levelet találtak nála, melyekben Henry mindent részletesen leírt neki, ebből táplálkozott későbbi meghallgatásai során. A nő teljesen átlényegült a szerepben, és már-már maga is elhitte, amit állított, de valójában egyetlen szava sem volt igaz. Motivációja az volt, hogy szerelmes volt Henry-be, és ki akarta szabadítani.
Henry Lee Lucas mivel már tinédzserként is összetűzésbe akadt az igazságszolgáltatással, szinte egész életére kiterjedően rendelkezésre állnak pszichológiai jelentések róla. Többek között végeztek rajta ún. konfabulációs teszteket is. „A konfabuláció az amnéziához kötődő emlékezeti zavar: ha bizonyos tényekről, eseményekről vagy élményekről szóló emlékeink hiányoznak, helyüket koholt emlékekkel >>töltjük ki<< - helyettesítjük. […] a konfabuláló személy nem szándékosan állít valótlanságot, saját emlékeit igazinak éli meg.” Henry IQ-ja mindössze 87 volt, ami átlagon aluli szellemi képeségekről árulkodik. Fantáziát épített a tények köré, hozzáadta, amiről úgy vélte, hogy aktuális beszélgetőpartnere hallani szeretné, ezért vallomásai folyton változtak – de elmondhatjuk, hogy ő maga sem tudta, mi az igazság, így volt képes meggyőzővé válni. Valószínűleg motiválta a hírnév is, hiszen a sorozatgyilkosok körében gyakran előfordul hasonló „dicsekvés” akár olyan bűntényekkel is, melyekért valójában nem felelősek. Élete végére már csak egyetlen gyilkosságot vallott magáénak: az anyjáét.
Epilógus
Henry Lee Lucast összesen 11 gyilkossági ügyben ítélték el, köztük az anyja, Becky Powell és Kate Rich, és a narancssárga zoknis lány haláláért találták felelősnek. Utóbbi esetben halálbüntetést róttak ki rá, így a következő éveket a halálsoron töltötte.
A ’90-es években húsz esetben DNS-vizsgálatokkal sikerült bizonyítani, hogy nem Lucas volt a gyilkos, emellett pedig őt egyetlen gyilkossághoz sem sikerült DNS-en alapuló bizonyítékok révén hozzákötni. Azzal, hogy mindent magára vállalt, kezdetben talán úgy tűnhetett, hogy megkönnyítette a hatóságok munkáját, akik több száz ügyet zárhattak le neki köszönhetően, de valójában hatalmas munka révén kellett cáfolniuk hazugságait. Talán éppen ez az oka annak, hogy számos olyan ügy hever az asztalon a mai napig is, melyeket a hozzátartozók szeretnének újranyittatni, a hatóságok mégsem tesznek ennek eleget.
1998-ban még mindig az ítélet végrehajtására várt, amikor valami szokatlan történt: az akkori texasi kormányzó, később az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush kegyelemben részesítette és büntetését életfogytiglanra változtatták. Bush ezen döntése sok vitát váltott ki, és máig is ellentmondásos döntésnek tartják. Éppen azért, mert Bush-t buzgó „hóhérnak” tartották, kormányzósága idején megnőtt a végrehajtott halálbüntetések száma, és Lucas volt az egyetlen, akinek kegyelmet adott.
Érthetetlen, hogy miért volt számára rendben az, hogy számtalan más ember kivégeztek, és az egy ember, akinek megkegyelmezett, az éppen mind közül a legtöbb áldozatot szedő sorozatgyilkos volt. A magyarázat valószínűleg a vallomások ellentmondásaiban rejlik, és Bush úgy vélhette, hogy egy későbbi, alaposabb vizsgálat alkalmassá válhat a komoly kételyek ébresztésében Lucas bűnösségét illetően.
Henry Lee Lucas 2001. március 12.-én halt meg a börtönben, 64 éves korában, szívroham következtében. Ottis Toole-t 5 évvel korábban, 49 évesen érte a halál, mialatt börtönbüntetését töltötte. Valószínűleg már sosem tudhatjuk meg, hogy valójában hány ember haláláért voltak ők ketten felelősek.
Filmek
Az ügy hatalmas médianyilvánosságának köszönhetően több film és megszámlálhatatlan könyv is született már Lucas vélt vagy valós tetteiről. Négy játékfilm foglalkozott vele, a Confessions of a Serial Killer (1985), a Henry: Portrait of a Serial Killer (1986), mely minden bizonnyal listánk leghíresebb (és legjobb) darabja Michael Rooker főszereplésével, ennek második része 1996-ból, és egy 2009-es film, a Drifter: Henry Lee Lucas.
A filmeknek kissé zavaros háttértörténete van. A Confessions of a Serial Killer bár elkészült 1985-ben, mivel nagyfokú hasonlóságot mutatott a Henry: Portrait of a Serial Killer című filmmel, a forgalmazó úgy döntött, vár a kiadásával. Azonban a Henry… című film is csak 1989-ben kerülhetett a mozikba, három év késéssel. Ennek oka az volt elsősorban, hogy a film producerei nem voltak elégedettek a végeredménnyel, és még azt is kétségbe vonták, hogy VHS-re érdemes volna kiadniuk. Egyszerűen a polcra tették. Évek elteltével Chuck Parello látta a filmet és lenyűgözőnek találta, ezért rábeszélte őket arra, hogy szerepeltessék a Chicago Film Festivalon, majd a kitörő sikert követően le is szerződött velük a második rész megrendezésére.
A Confessions of a Serial Killer bár külföldön egész jól szerepelt, saját hazájában csak a ’90-es évek elején sikerült kiadni, ahol már mindenki Hannibal Lecter-“lázban” égett A bárányok hallgatnak (1991) sikerei nyomán.
.
Mindennel megpróbálkoztak: a film poszterén Lecteréhez hasonló maszkot adtak a főszereplőre, de a véres jelenetek miatt a mainstream videótékák így sem vették be kínálatukba. A film egyszerűen a feledés homályába veszett, pedig megvannak a maga pillanatai.
Kiemelném, hogy mindkét film nehezen fogyasztható darab. A Henry: Egy sorozatgyilkos portréja egy nagyon sötét, hátborzongató darab, melyben Michael Rooker nagyot alakít, mint pszichopata. Sajnos a valósághoz azért sok köze nincsen, de művészi szempontokból el kell ismerni érdemeit… melyekről sok kritikus írt, de megvallom, számomra a nézhetetlenség határán van – még ha éppen ezzel is ért célt. Mindenesetre ha neked tetszett, ajánlom hozzá a második részt is megtekinteni, mert bár mind az író-rendező, mind pedig a főszereplő székében más ült már, hangulatában sikerült megidézniük a mára klasszikussá vált első részt.
A Confessions of a Serial Killer cselekménye és szereplői közelebb áll a valósághoz, de a film megvalósítása egyszerűen elhasal, és csak egy újabb béna slasher-filmmé válik.
Számomra meglepő módon a valósághoz legközelebb a 2009-es Drifter: Henry Lee Lucas című, életrajzi jellegű film áll. Elképesztően alacsony költségvetésű, minden szempontból igazi zs-kategóriás tévéfilm, de érzésem szerint nem esett bele a szokásos hibákba, és minden igénytelensége, a csapnivaló színészi játék mellett is egész jól kidolgozott dialógusokkal, olykor merészen hosszú, kitartott jelenetekkel próbált mondani valamit erről a történetről.
Na, félreértés ne essék, jó szívvel ezt sem ajánlanám.
Blissenobiarella
.
Be the first to comment on "Serial Chillers LXIX.: Henry Lee Lucas"