Az idei év egyik legkülönlegesebb horrorja kétségkívül az Ausztriából érkezett The Devil’s Bath. Ebben a kosztümös filmben a Goodnight Mommy ((Ich seh, ich seh)) (2014) (Jó éjt, anyu!) rendezőpárosa a 18. századba kalauzol bennünket, ahol egy fiatal házaspár lesújtóan sivár életébe nyerünk bepillantást.

Veronika Franz és Severin Fiala már első közös filmjükben is bizonyították, hogy amihez igazán értenek, az a lassú kibontakozású, egyedi atmoszférát teremtő, nagyszerűen kivitelezett pszichológiai horror, amit végtelenül kényelmetlen végig nézni, és nagy hatással van nézőjére. Második közös munkájuk, a The Lodge (2019) (Téli menedék) bár némileg gyengébb eresztésnek bizonyult, elsősorban az írás minősége miatt, még így is képes volt magával ragadó filmmé válni.

A The Devil’s Bath-ban egy lépést távolodtak a horrortól, és a történelem felé mozdultak el. A rendezők szűkebb szülőhazájában, Stájerországban játszódó történet megteremtéséhez aprólékos kutatás adja a hátteret, ami egyértelműen érezhető a végeredményen. Egy Ewa Lizlfellner nevű parasztasszonyt 1762-ben gyermekgyilkosság vádjával lefejeztek (többek között). Ő, és társai története régóta kutatott jelenségre szolgáltak például: a korabeli vallásos közegben a depressziós asszonyok gyakran választották az ún. „közvetett öngyilkosság” (suicide by proxy) halálnemét, ami arra utal, hogy valamilyen halálos bűnt követtek el, hogy kivégeztessék magukat. Ha öngyilkosságot követtek volna el, azzal hitük szerint bezárult volna előttük a mennyek kapuja – és még a gyermekgyilkosság is kisebb bűnnek számított, mintha önmagukkal végeztek volna.

A történet középpontjában Agnes (Anja Plaschg) áll, egy fiatalasszony, akivel friss házassága feletti örömében madarat lehetne fogatni. Minden vágya, hogy férje, Wolf (David Scheid) kedvében járjon, anyává váljon és jó asszonya legyen majd. Ennek érdekében egyre több kompromisszumot hajlandó elfogadni – például költözésüket egy sietve vásárolt parasztházba, ahol anyósa is közelebb lakik a kelleténél. Zavarba ejti azonban, amikor férje megtagadja tőle a házasság beteljesülését és elhálását, ezzel veszélybe sodorva Agnest, aki páriává válhat a közösség szemében, ha nem esik teherbe. Wolf iránta érzett közönyössége, anyósa minden napos kegyetlenkedései és a közösség egyre nyilvánvalóbb rosszallása egyre mélyebbre taszítják a nőt, aki depressziótól kezd szenvedni, és nem retten el attól sem, hogy kárt okozzon magában.

A The Devil’s Bath részletekre kiterjedő és igen fájdalmas betekintést nyújt a 18. századi nők valóságába, amikor a szigorú vallási dogmák uralkodtak és a heteronormativitást vasököllel követelték meg. A film elsősorban Agnes megpróbáltatásaira összpontosít, de Wolf problémái is figyelmet kapnak, aki szintén nem tud beilleszkedni a tőle megkövetelt szerepbe. A történet összességében arról szól, hogyan próbáltak az emberek túlélni egy olyan világban, amely nem fogadta el őket, és mi történt mindazokkal, akik képtelenek voltak megküzdeni a világ kegyetlenségével.

Míg a rendezőpáros korábbi filmjei elsősorban a feszültségre építettek, a The Devil’s Bath a vég elkerülhetetlenségével operál. Jóval Agnes előtt tudjuk, hogy története hová tart, és a kétórás játékidő nagy részét a kimerítő, várakozó rettegés állapotában töltjük. Azt, hogy ez ne csapjon át unalomba, azzal érik el, hogy a film gyönyörű képekkel operál, izgalmas szimbólumokat használ és mindvégig meglepő marad és hátborzongató. A díszlet és a jelmezek korhű benyomást keltenek, és érezhetővé teszik mindazt a komoly kutatómunkát, amit a készítők a produkció mögé tettek.

Az Agnest játszó Anja Plaschg nem először próbálja magát ki színésznőként – zenészként a Soap&Skin nevű formáció fűződik a nevéhez -, és teljesítménye egészen magával ragadó. Játékában Agnes képtelen bármilyen érzelmet eltitkolni előttünk, minden az arcára van írva. A film atmoszférája meg is követeli az elsőrangú színészi játékot, hiszen ingerszegénységének köszönhetően minden figyelmünk a főszereplőre koncentrálódik, és a The Devil’s Bath hibátlanul teljesíti az ezzel kapcsolatos elvárásokat.

Nem csoda, hogy számos filmes díj elnyerését követően a legjobb nemzetközi játékfilm kategóriájában Oscar-díjra is nevezte Ausztria.

Lesznek, akik úgy gondolják, hogy ez a film nem horror. Bár akad benne vér, és egy-két erőszakos jelenet, ezek a film vége felé láthatóak, és nem is annyira meghatározóak. Itt sokkal inkább az érzelmek dominálnak, és elsősorban ilyen húrokon játszanak a készítők. Nehezen nézhető film, a történet sem adja könnyen magát, és a viszonylagos eseménytelenség és lassúság, valamint a művészi nézőpont sokakon kifog majd.

Kinek ajánljuk: Témájában talán a Hagazussa (2017) állt hozzá legközelebb (csak itt nincs boszorkányság), hangulatában engem emlékeztetett némileg a You Won’t be Alone (2022) (Nem leszel egyedül)-re is (csak itt nincs boszorkányság). Ha azokat szeretted, bátran tégy próbát!

Értékelés: 7/10
Blissenobiarella