A found footage rajongójaként mindig keresem az olyan, a stílusban készült filmeket, melyek megjelenésükkor elkerülték a figyelmemet – és mivel a zsáner sajátossága, hogy gyöngyszemei gyakran maradnak viszonylag ismeretlenek, semmi nem tarthat vissza attól, hogy mindet meg is nézzem! A The Invocation of Enver Simaku című spanyol-albán koprodukcióra a Netflix kínálatában találtam rá, és furcsa módon hiába került fel a streaming-szolgáltatóhoz, még így is alig rendelkezik értékelésekkel (iMDb-n mindössze 181-en pontozták jelenleg, és nem túl hízelgően), pedig szerintem említésre érdemes darab.

A The Invocation of Enver Simaku szinte teljes egészében áldokumentumfilmként prezentálja történetét, mely szerint egy dokumentumfilmes házaspár Albániában utazgatott, amikor 1997. februárjában Vlorában tűzharc tört ki az ún. albán polgárháború fegyveres összecsapásainak első felvonásaként. Bár ők Mesopotamban tartózkodtak, 180 kilométernyire Vlorától, ugyanezen az éjszakán őket is elérték az erőszakos események, melyek a mesopotami pogrom néven kerültek be a köztudatba. (bár a vlorai események valóságban történtek, a mesopotamiak csak a film szüleményei) Két fivér őrült ámokfutást rendezett, emberek tucatjaival végzett a kis faluban, sok esetben áldozataikat megkínozták, holttesteiket feldarabolták. A dokumentumfilmesek, Julien Blaschke és imádott felesége, Angela, amikor lövéseket hallanak, rögtön odasietnek, és Angela is a lövöldözés áldozatává válik.

Julient 18 évvel később még mindig kísértik felesége halálának körülményei, ezért úgy határoz, hogy visszatér Albániába, és megpróbál utánajárni, hogy mi késztethette a fivéreket minderre a szörnyűségre. Útja során újságírókkal és helyi lakosokkal készít interjúkat, így jut tudomására, hogy a fivérek ügyében nyomozott egy ma már nem létező paranormális esetekre szakosodott egység is. Találkozik a gyilkosok szüleivel, és lassan kibontakoznak a film folklór elemei is. A szülők ugyanis egy pogány démon, a kukuth (vagy kukudh, kukudhi) jelenlétéről számolnak be. Elmondják, hogy fiuk, akit Enver Simakunak hívtak, húsz éven át feküdt kómában. Envert megszállta a kukuth, de így meg tudta akadályozni abban, hogy lelkét felfalja, vagy elhagyja testét és másokat is megtámadjon. A több évtizedes küzdelem után azonban már nem tudott ellenállni neki, és életét vesztette – amivel a kukuth elszabadult, és fivéreit szállta meg, és kényszerítette őket gyilkos ámokfutásukra.

Julien a továbbiakban kiábrándító beszélgetést folytat egy ördögűzővel, majd megismerkedik egy lánnyal is, aki a Simaku-család szomszédságában nőtt fel, és a későbbiekben ő válik a történet középpontjává. Mindeközben Julien is látomásokat él át, melyek főszereplője a kukuth, így bár kimondatlanul, de aggódik, hogy ő maga is a démon támadása alá került.

A film minden bizonnyal megosztó darab, aminek okaként én elsősorban az előadásmódját jelölném meg. Egyfelől a gyönyörű albán tájak útifilmbe illő megkapó fotózása keveredik archív felvételekkel, és az áldokumentarista jellegnek köszönhetően Julien interjúfelvételeivel, Julient pedig általában „szokványos” filmes jelenetekben láthatjuk. A színészi játékot bár nem nevezném csapnivalónak, de nagyon furcsa, elidegenítő stílusban szólalnak meg szereplőink.

Történetmesélésében keresetlen, szókimondó, de az egész film roppant lassú folyású, amit Julien monoton narrációja egészít ki, és emiatt sokak számára elviselhetetlenül unalmas lesz. Sok helyzetben kelti azt a látszatot, mintha egy főiskolás első, amatőr filmjét néznénk, míg más jeleneteket nem tudnék nem professzionálisnak nevezni.
Mindenképpen érdekes egyvelegnek tartom filmes szempontból, de számomra a történet volt az, ami igazán megragadta a figyelmem, és tartott fogva mindvégig.

Kinek ajánljuk: Elsősorban a folk horrorok kedvelőinek ajánlom, mert az albán néphiedelmek egzotikuma üdítő változatosságot jelent a műfajban.

Értékelés: 6/10
Blissenobiarella