A Serial Chillers rovatban bemutatott történetekkel mindig igyekszünk a sorozatgyilkosok témakörének széles spektrumát lefedni. Tekinthetjük ezt bűnügyi értelemben vett sokféleségként, az indítékok és módszerek vagy éppen a felderítés mikéntjéből fakadóan egyedülálló esetek leírásaként, de ide tartozik a földrajzi elhelyezkedés kérdése is. Bár az igazán hírhedtté vált ügyek között talán kulturális okokból szinte valamennyi az Egyesült Államokból, illetve az Egyesült Királyságból eredeztethető, időről-időre igyekszünk a világ többi tájára is kitekinteni, ahogyan azt tettük például a firenzei rém, Saeed Hanaei, a belga szörny vagy éppen Ivan Milat esetében. A legritkábban mégis Ázsia kerül terítékre, ezért a Serial Chillers rovat ebben a részben Japánba látogat, és Mijazaki Cutomu történetét mutatja be.

A férfi 1988-1989-ben négy gyereket gyilkolt meg, és tettei össznemzeti pánikot váltottak ki Japánban. Az “otaku gyilkos” néven is ismert sorozatgyilkosról szóló következő leírásunkban a japán nevek magyar helyesírás szerinti átírását fogom használni, így bár a sajtóban leggyakrabban Miyazaki Tsutomuként olvashatjuk a nevét (vagy japánul 宮﨑 勤) ezúttal Cutomuként fogunk hivatkozni rá.

Fiatalkora

Mijazaki Cutomu 1962. augusztus 21.-én született Tokióban. Koraszülöttként jött a világra, csupán 2,2 kilogrammos súllyal, csuklójának ízületei pedig összetapadtak, ami képtelenné tette arra, hogy kezét felfelé hajlítsa. Ez a deformitás már kora gyerekkorától kezdve nagyon zavarta. Csupán ötéves volt, amikor már a többi gyerek csúfolni kezdte „furcsa kezei” miatt. A családi fotókon mindig elrejtette őket, és sok képen szemeit is direkt is becsukta.

Általános iskolás korára jóformán láthatatlanná vált. Egykori tanárai és diáktársai csak annyit tudnak felidézni róla, hogy mindig nagyon csendes volt, magányos és nem voltak barátai. Ebben talán különbözött a többi kisfiútól, de vágyai hasonlóak voltak. Egy harmadik osztályos fogalmazásában azt írta: „Ha felnövök, veszek egy autót és azzal fogok kocsikázni. Megállok majd egy étteremnél, curry-s rizst vagy ilyesmit eszek majd. Talán meglátogatom a rokonaim is.”. Amikor valamiben kudarcot vallott, nem érte el céljait, már ekkor is kezei deformációját okolta érte. Lassan kialakult új szokása, hogy éjszakába nyúlóan képregényeket olvasott.

Cutomu okos gyerek volt, de bezárkózott saját kis világába. Kemény tanulás árán osztályelsőként végzett az általános iskolában és tanulmányait a Meiji Nakano középiskolában folytatta, Japán egyik legkiválóbb intézményében. Minden nap két órát utazott oda, majd két órát vissza órái végeztével, három éven keresztül, de idővel elvesztette érdeklődését tanulmányai iránt. Itt sem szerzett barátokat, jellemzően egy csendes sarokba húzódva, magányosan rajzolgatta saját képregényeit. Tervei, melyek szerint a Meiji Egyetemen tanult volna tovább angol szakon, és angoltanár vált volna belőle, füstbe mentek, amikor végzősként évfolyamának rangsorában csak a 40. helyet szerezte meg az 56-ból. Érdemjegyei annyira gyengék voltak, hogy nem kaphatta meg az egyetem ajánlását, és természetesen ezért is hendikepjét okolta.

1983-ban, a középiskola elvégzése után egy fotótechnikusi képzést végzett el és apja egy ismerősének nyomdájában kezdett dolgozni. Azokban az években, míg itt dolgozott, mintegy 3 millió yen megtakarítást halmozott fel, de ennek ellenére is inkább hazaköltözött a családjához, ahol nővérével élt együtt a ház egy kisebb melléképületében, közel az apjuk nyomdájához. Az apa, Mijazaki Kacumi jól ismert és politikai befolyással is bíró ember volt a környéken, ő volt az egyik legfontosabb helyi napilap tulajdonosa. Cutomura azonban nem tudott befolyással lenni, akinek esze ágában sem volt folytatni a családi vállalkozást.

Apja munkamániás volt, hobbijaként pedig politikai témájú felvételeket gyűjtött és érdekelték a legújabb kamerák is – olyan érdeklődési körök, melyek bizarr módon fognak visszhangot kelteni fia tetteiben. Anyja, Reiko szintén sokat dolgozott, és azzal próbálta kiengesztelni egyetlen fiát, hogy különféle értékes ajándékokkal lepte meg, például azzal a Nissan Langley személyautóval, amelyben később Cutomu két áldozata is halálát lelte. Saját bevallása szerint a fiú sokkal inkább vágyott volna arra, hogy meghallgassák problémáit és foglalkozzanak vele, de szülei számára az anyagiak fontosabbak voltak. Ebben az időszakban annyira elkeseredett volt, hogy már az öngyilkosságot fontolgatta. Két húgánál sem talált vígaszra, Szecuko és Haruko ugyanis valósággal irtóztak tőle. Egyedül nagyapja, a széles körben elismert egykori városi tanácsos, Sokicsi érdeklődött őszintén iránta.

Mijazaki mindig is kerülte a nők társaságát, vélhetően azért, mert teste fizikailag éretlen volt. Ahogyan egy volt osztálytársa nyilatkozott róla: „pénisze nem volt vastagabb egy ceruzánál és hosszabb egy fogvájónál”. Szexuális vágyai azonban átlagon felüliek voltak. Míg fotózni tanult, felszerelésével kitelepült az intézmény sportpályáihoz és a teniszező lányok ágyékát fotózta. A pornómagazinokra gyorsan ráunt, mert „a legfontosabb részeket mindig kitakarják” – panaszkodott. Japánban sokáig olyan törvényi szabályozás volt életben, mely a szeméremszőrzet ábrázolását tiltotta, nem pedig a nemi szervekét – így 1984 körül Cutomu a gyerekpornó felé fordult, mely „műfaj” nem mondott ellent e törvénynek, úgy sem, hogy mindent bemutatott.

Dr. Szuszumu Oda, a Tsukuba Egyetem kriminálpszichológusa azt mondta róla, hogy mivel sosem voltak vele egykorú barátai, sosem szerzett közvetlen tapasztalatokat a szexről a valóságban. Vágyait a pornófilmek és képregények formálták, ezeken élte ki izgalmát. Oda azt is hozzátette, hogy szerinte Mijazaki apró pénisze és sérült kezei miatt úgy gondolta, valamilyen különleges célra hivatott az életben.

De hogyan vezetett mindez a gyilkosságokig? Hiszen rengeteg olyan ember van a világon, akik hasonló, vagy akár még inkább hányatott élettörténet mellett sem válnak gyilkosokká.

A kiváltó trauma vélhetően nagyapjának halála volt 1988. májusában, csupán három hónappal az első gyilkosság előtt. Cutomunak nagyapjával volt az egyetlen meleg és szeretettel teli kapcsolata, és halálával elvesztette az utolsó kapcsot is, ami a társadalomhoz kötötte őt. Hogy valamit megőrizzen belőle, megette nagyapja hamvainak egy részét.

Az egyetlen igazán szeretett személy halála tovább fokozta Cutomu elidegenedését a családtól. Pár hónappal később, amikor kisebbik húga rajtakapta, hogy leskelődik utána fürdés közben, és ezért kiabálni kezdett vele, Cutomu rátámadt a lányra. Később anyját is megütötte, amikor az megjegyezte, hogy túl sok időt tölt videógyűjteményével. Apja ekkor már meg sem próbált beszélni vele.

„Úgy éreztem teljesen magamra maradtam” – mondta későbbi vallomásában. „Ha egy egyedül játszó, magányos kislányt láttam, olyan volt, mintha saját magamat látnám.”

A gyilkosságok

Konno Mari

1988. augusztus 22.-én a 4 éves Konno Mari elhagyta Irumában, Tokió szomszédságában található otthonát, hogy átmenjen egy barátjához játszani. Amikor este fél 7 körülre sem ért haza, édesapja, Konno Sigeo a totális pánik szélén egyensúlyozva értesítette a rendőrséget, hogy kislánya eltűnt. E hívással nagyjából egyidőben fojtották meg Marit 50 kilométerrel arrébb, egy sűrű erdő mélyén.

A délután folyamán, amikor Mari elindult otthonról, egy Nissan Langley típusú autó húzódott mellé, és egy fiatalember, Mijazaki Cutomu hajolt ki a vezetőülésről. Megkérdezte a kislányt, szeretne-e egy hűvös helyre menni vele, amire ő bólogatott és beszállt a kocsiba. Másfél órán át kocsikáztak Tokitól nyugati irányba, mígnem egy erdős területen leparkoltak a Komine-hágótól nem messze. Mintegy félórás erdei sétát követően Mari elfáradt, és közel állt a síráshoz, haza szeretett volna menni. Cutomu pánikba esett a gondolattól, hogy ha a kislány sírni kezd, azt meghallhatják, mert ez az ösvény népszerű útvonal volt a kirándulók között. Hirtelen lecsapva megfojtotta áldozatát, lassanként préselve ki az életet az apró testből. Amikor teljesen elernyedt, Cutomu áhítattal telve levetkőztette és egy ideig simogatta Mari holttestét. Végül olyan helyzetbe fektette, mintha csak nyugodtan aludna, összecsomagolta ruháit és észrevétlenül kisétált az erdőből, vissza az autójához.

Így ért véget a négyéves Konno Mari tragikusan rövid élete, és kezdődött meg a huszonhat éves Mijazaki Cutomu sorozatgyilkosi karrierje. Amikor majd’ egy évvel később végre letartóztatták, már összesen 4 kisgyermek haláláért volt felelős, az ország rettegett, a sajtó pedig “a kislánygyilkos” tetteit harsogta.

Konno Mari eltűnését követően az utcák megteltek az őt kereső rendőrökkel, illetve olyan járőrautókkal, melyek hangosbeszélőn keresztül figyelmeztették a szülőket, hogy ne veszítsék szem elől gyermekeiket. Bár hivatalosan eltűnt személyként tartották nyilván, a rendőrség a kezdetektől fogva gyilkossági ügyként kezelte Mari esetét. Hihetetlen mennyiségű időt, energiát fordítottak a kislány keresésére, és 50.000 plakáton szerepelt a képe országszerte, azonban mindez semmilyen kézzel fogható eredményre nem vezetett.

Két fiú jelentkezett szemtanúként, akik elmondták, hogy látták Marit egy férfival, illetve később egy nő is tanúskodott. Személyleírása szerint az illető a 30-as évei végén jár, 170 cm magas, arca kövérkés, haja göndör. A szemtanúk vallomásán kívül csupán abba kapaszkodhattak a hatóságok, hogy Mari édesanyja pár nappal később kapott egy képeslapot is, melyről úgy gondolta, hogy a gyilkos küldhette – azonban a nyomozók végül elvetették ezt a lehetőséget, és rosszízű tréfának minősítették. A Mari holléte utáni nyomozás egy hónap után kezdett lelassulni. Mivel nem érkezett semmilyen emberrablói követelés, és a holttestnek sem bukkantak nyomára, az eltűnt személyek aktái között kapott helyet a kislány esete. A környékbeli szülők azonban egyáltalán nem nyugodtak meg, és többé nem engedték gyerekeiket egyedül sehova.

Josizava Maszami

Konno Mari meggyilkolását követően hat héttel Mijazaki újra lecsapott. 1988. október 3.-án egy Hanno nevű településen keresztülhajtva szúrta ki Josizava Maszamit, egy hétéves kislányt. Őt is autójába csalta, és az első gyilkosság helyszínére vitte, ahol megfojtotta, majd szexuális abúzust követett el rajta, csupán 100 méterre Konno Mari maradványaitól. Amikor Maszami holtteste tett egy önkéntelen mozdulatot (ami az izmok görcsei miatt nem szokatlan, bár ez kevésbé közismert tény) Mijazaki annyira megijedt, hogy elfutott.

A további folyamat egészen hasonlóan zajlott, mint az első esetben: Josizava Maszami eltűnését még aznap este jelentették, és kezdetben helyiekből verbuválódott csapatok indultak keresésére. A rendőrség kiplakátolta a környéket a kislány arcképével, és bár rengeteget dolgoztak a helyiek kikérdezésén, mindez nem hozott semmilyen eredményt. Mari és Maszami csupán 13 kilométer távolságra éltek egymástól, és ez elegendő volt ugyan ahhoz, hogy a hatóságok gyanúsnak találják és összevessék a két esetet, mivel egyiküknél sem volt semmilyen nyom, végül Maszami aktája is az eltűnt személyek nyilvántartásában végezte.

Namba Erika

Bár a második gyilkosság rosszul sikerült Mijazaki számára, újra gyilkolt még 1988-ban. Következő áldozata a négyéves Namba Erika volt decemberben, de ez a gyilkosság más volt, mint a többi. A holttestet nyomban felfedezték, amivel megkezdődött a gyilkos utáni hajsza, melynek során a helyi lakosok legrosszabb rémálma vált valóra, amikor a rendőrség számára is egyértelművé vált, hogy egy olyan sorozatgyilkost keresnek, aki Mari és Maszami haláláért is felelős.

Namba Erika Kawagoéban élt, és egy barátjától tért éppen haza, amikor Mijazaki az autójába csalta a korábbi esetekhez hasonlóan. A férfi Naguriba hajtott vele, és mivel Erika nagyon sírt, le kellett húzódnia egy parkolónál. Itt ráparancsolt a kislányra, hogy a hátsó ülésen vetkőzzön le, és fotókat készített róla. Egy elhaladó autó megzavarta őt, és a kislány ismét sírni kezdett, ezért megfojtotta. A holttestet egy lepedőbe csavarta és a csomagtartóba helyezte, a ruháit pedig szétszórta a parkoló környéki fák között, majd elhajtott. Zaklatott állapotban lehetett, mert nem sokkal odébb árokba csúszott a kocsival. Mikor belátta, hogy egyedül nem fogja tudni kiszabadítani az autót, bekapcsolta a vészvillogókat, kivette a csomagtartóból Erika testét és bevitte az erdőbe. Mire visszatért, már két férfi állt az autó mellett. Mijazaki teljes természetességgel helyezte a visszahozott lepedőt a csomagtartóba, miközben vázolta nekik szorult helyzetét. A férfiak segítettek kiemelni az autót az árokból, majd Mijazaki anélkül, hogy egy szóval is megköszönte volna nekik a segítséget, elszáguldott.

Ezúttal a hatóságok egyből összekapcsolták a három eltűnt kislány esetét, és felállítottak egy különleges egységet a nyomozás folytatásához. A gyilkosság másnapján a parkolónál egy civil megtalálta Erika ruháit, és rendőrök százait vezényelték ki, hogy átfésüljék a területet. Egy napra volt csupán szükségük, hogy ráleljenek a kislány holttestére, akinek kezeit és lábait egy műanyag zsineggel kötözte össze az elkövető. Ötszáz készenléti rendőr kereste a további nyomokat az erdőben, de sajnos semmit nem találtak.

A két férfi, akik Mijazaki autójának kiszabadításában segítettek, szemtanúként jelentkeztek. Fel tudták idézni, hogy az autón Hachiojihoz tartozó rendszám volt, viszont típusára rosszul emlékeztek, és Toyota Corolla II-ként azonosították. Ez egy végzetes hibának bizonyult, és a rendőrség mérhetetlen időt és energiát pazarolt el mintegy 6000 ilyen típusú autó gazdáinak lenyomozására. Tovább nehezítette a dolgukat, hogy ötszáznál is több telefonhívás is érkezett, melyeket szintén ki kellett vizsgálni.

Két gyilkosság között…

Erika esete volt az a pont, melytől fogva a rendőrség már a nyilvánosság előtt is sorozatgyilkosságként kezelte az ügyet. Mind a három kislány Szaitama prefektúrában élt, egymás csupán 30 kilométeres körzetében. Egyhamar rájöttek, hogy van még egy közös pont: mindhárom család beszámolt különös telefonhívásokról, melyek során a hívó fél nem szólt bele a kagylóba, azonban, ha nem vették fel, akár húsz percig is tartotta a vonalat.

Namba Sinicsi lánya halála után egy héttel szintén kapott egy képeslapot, melyen a szöveget újságokból kivágott kandzsikból állították össze, majd lefénymásolták és felnagyították, hogy elfedjék eredetüket. A szöveg az „Erika. Hideg. Köhögés. Torok. Pihenés. Halál.” szavakból állt.

Hiába a nagyfokú készültség, az alapos nyomozás, és hogy immár a televízió is nap mint nap harsogta a három gyerekgyilkosságról szóló híreket, az ügy nem haladt sehová. A Szaitama prefektúrában élő családok pánikban élték mindennapjaikat, és elégedetlenségüket fejezték ki a rendőrség munkájával kapcsolatban.

Mijazaki ebben a felfokozott hangulatban volt annyira okos, hogy egészen a következő nyárig ellenállt a késztetéseinek, és nem gyilkolt újra. Azonban tett mást. Visszatért az első két gyilkosság helyszínére, és magával vitte áldozatai maradványait. 1989. február 6.-án egy dobozt helyezett a Konno család küszöbére, melyben hamut, földet, csonttöredékeket és tíz tejfogat találtak, valamint fotókat Mari ruháiról, melyekben eltűnt. Elhelyezett továbbá egy, a képeslaphoz hasonlóan kivágott és fénymásolóval nagyított szöveget is a dobozban: „Mari. Csontok. Elhamvasztva. Nyomozzanak. Bizonyítsák.” Bár tette a legmélyebb kegyetlenség volt a szülők irányába, a doboz tartalma végre kiindulási pontot jelentett a rendőrségnek a nyomozás folytatásához.

Nomoto Ajakó

1989. nyarára Mijazaki kezdett szétesni. Egyre gyakrabban nem ment dolgozni, egész nap szobájában ült és drágalátos videószalagjaival foglalatoskodott. Június elején egy általános iskola udvarán játszó lányokkal kezdett ki, és rávette egyiküket, hogy vegye le a bugyiját. Fotózni kezdte, de a szomszédban élők kiszúrták és elkergették. Bár közel állt a lebukáshoz, ez mintha csak felfokozta volna a kedvét, mert csupán öt nappal később elkapta negyedik áldozatát.

 

1989. június 6.-án egy Tokió Ariake városrészében található parkban vette észre az ötéves, egyedül játszó Nomoto Ajakót. Mijazaki odament hozzá, és megkérte, hogy hagy fényképezze le. A kislány örömmel pózolt neki, majd kihasználva a lehetőséget, Mijazaki arra kérte, hogy csináljanak róla pár képet a kocsijában is. Adott a lánynak egy rágógumit, és Ajakó megjegyzést tett deformált kezeire. Ekkor Mijazaki gumikesztyűt húzott, és rámordult: „Ez történik a kölykökkel, akik ilyeneket mondanak!”, majd megragadta és megfojtotta a kocsiban. Hogy biztos lehessen benne, hogy Ajakó meghalt, leragasztotta a száját, összekötötte kezeit egy műanyag zsinórral, majd a testet lepedőbe tekerte és a csomagtartóba helyezte.

Ezúttal nem próbálta meg elrejteni, hanem hazavitte magával. Útközben megállt Koendzsiben és bérelt egy kamerát. Otthonában a holttestet kotacu-asztalra helyezte széttárt lábakkal és mialatt maszturbált, felvételeket készített róla. Amikor végzett, újra megkötözte a kezeket és a lábakat, majd három lepedőbe csomagolta a testet. Ám ezzel sem tudta megállítani, hogy a bomlás szaga terjedni kezdjen. Két nappal később már elviselhetetlenné vált, így Mijazaki tudta, hogy meg kell valahogy szabadulnia tőle. Levágta a tetem fejét, kezeid és lábait, hogy megnehezítse az azonosítást, és torzót pedig a gyilkosságot követő negyedik éjszakán elrejtette a Mijazava-ko temetőben. Ajakó kezeit elégette, egy részüket megette, a koponyától pedig az otthonától mintegy 200 méterre fekvő erdőben szabadult meg. Két héttel később már úgy gondolta, kockázatos, hogy a maradványok egy része ennyire közel van hozzá, ezért visszament érte, hazavitte és elégette azokat is, majd a megmaradt csontdarabokat szétszórta.

Öt nappal később fedezték fel a torzót a temetőben, és a Mijazaki által elkövetett borzalmak ellenére azonosítása nem volt kérdés. Vérminta és a gyomor tartalma igazolta, hogy Nomoto Ajakót találták meg.

Már nem kellett sokat várni arra, hogy megtalálják és letartóztassák „a kislánygyilkost”.

A nyomozás

Az 1989. februárjában küldött dobozban található tejfogak vizsgálatával a Tokiói Fogorvosi Egyetem professzorát, Dr. Szuzuki Kazuót bízták meg, aki először arra az eredményre jutott, hogy azok nem Marihoz tartoztak. Később azonban, miután a rendőrség sajtótájékoztatóján is idézték megállapításait, meggondolta magát, és azt mondta, hibázott a vizsgálat során, a fogak lehetnek Mariéi. Egy másik igazságügyi szakértő döntötte el a vitát, aki a neki átadott 220 grammnyi csonttörmelékről egyértelműen meg tudta állapítani nem csupán azt, hogy azok emberiek voltak, de azt is, hogy Konno Mari maradványai.

Mijazaki bár mohón követte a híreket, csak a fogorvos első nyilatkozatát hallotta. Rögtön tollat is ragadott, és február 11.-én kézbesítették háromoldalas, a Konno-családnak írt levelét. A levélnek azt a címet adta, hogy „Bűnvallomás”, és Yuko Imadaként írta alá, ami egyfajta szójáték, ami azt fejezi ki, hogy „most mindent elmondok”.

„Én tettem a kartondobozt Mari maradványaival az otthona küszöbére. Mindent én követtem el, Maritól egészen a végéig. Láttam a sajtótájékoztatót, ahol azt mondták, hogy a maradványok nem Marihoz tartoznak. A kameráknak az anyja azt mondta, hogy új reményt keltettek benne, hogy Mari talán életben lehet még. Tudtam, hogy meg kell írnom ezt a vallomást, hogy ne reménykedjen hiába. Én mondom: ezek Mari maradványai.”

A vallomás nagy felzúdulást keltett. Másnap a szaitamai rendőrség bejelentette, hogy Konno Mari esetét gyilkossági ügyként kezeli. A kézzel írott levelet szakértők vizsgálták, és félmillió másolatát osztották ki az áldozatok lakhelyének közelében, hátha valaki felismeri. A fotók alapján azonosították, hogy azokat egy Mamiya 6×7 típusú kamerával készítették, és a kartondobozról is meg tudták állapítani, hogy olyan hullámkartonból készült, amilyenben általában kameralencséket szállítanak. A képeslapokat is megvizsgálták, és az azokon talált információk – például az ipari fénymásoló használata – egyértelműen arra mutattak, hogy a környékbeli nyomdászatokban kellene tovább kutakodni. A későbbiekben a rendőrség nem kommentálta azt a kérdést, hogy ezt miért nem tették.

1989. március 11.-én, több, mint hét hónappal eltűnését követően a Konno-család végre eltemethette Marit. Konno Sigeo, Mari édesapja a temetésen könyörgött a gyilkosnak, hogy juttassa vissza nekik a maradványok hiányzó részeit is, a kezeket és a lábfejeket – mert azok nélkül a lánya a mennyben nem fog tudni járni és enni.

Bár a temetés némiképpen könnyíthetett a gyászoló szülők lelkén, a rémálom még nem ért véget. Hazaérve egy újabb levelet találtak „Yuko Imadától”, melynek a címe ezúttal egyszerűen „Vallomás” volt, és a Mari holttestén végbemenő változások, a hullafoltok, a hullamerevség megfigyeléseinek részletes, és borzalmas leírását tartalmazta.

A leveleket egyes elemzők úgy értékelik, mint Mijazaki próbálkozásait, hogy elnyerje a közvélemény érdeklődését. A társadalom, mely mindig kitaszította magából, végre felfigyel rá. Mások szerint Mijazakit nem érdekelte a társadalom, és hogy az mit gondol róla, és nem igyekezett felhívni magára a figyelmet. Szociális értelemben véve semmit nem jelentett számára, és az egész folyamat inkább olyan volt számára, mint egy videójáték, melyben plusz pontot ér, ha szenzációt kelt.

A hihetetlen mennyiségű rendőrségi munkaóra, és az ügyre állított nyomozók magas száma ellenére is Mijazaki Cutomu sorozatgyilkosi karrierjének egy civil vetett véget.

1989. július 23.-án Hacsiodzsiban próbált újra lecsapni, amikor meglátott két kislányt, egy testvérpárt együtt játszani. Az idősebbik, kilencéves lánynak megmondta, hogy maradjon a helyén, míg a fiatalabbikat hízelegve a közeli folyópartra csalta. Ő azonban hazaszaladt, és szólt apjuknak, aki a folyópartra rohanva meztelenül találta a lányát egy fiatal férfival, aki fotókat készített róla. Az apa megütötte Mijazakit, aki elrohant a helyszínről. Később, hihetetlen módon felbukkant az autójánál, ahol már vártak rá a hacsiodzsi rendőrök. Mijazaki Cutomut a helyszínen letartóztatták azzal a váddal, hogy kiskorút kényszerített szeméremsértő cselekményekre.

Tudták, hogy megtalálták a sorozatgyilkost, és bár még semmit sem bizonyítottak rá, felhagytak minden addig folytatott vizsgálattal. A sajtó is az első perctől fogva úgy kezelte, hogy letartóztatták a négy kislány haláláért felelős személyt, így még a Mijazaki lakásán zajló kutatásra is elkísérték a rendőröket. Lakásán mintegy 6000 db gyerekpornó-kazettát és hasonló témájú képregényt találtak. Hátborzongató gyűjteményében megtalálhatóak voltak áldozatairól készített képek is. Egyértelműnek tűnt, hogy számára fantáziavilágának kiélését jelentette a gyilkosságsorozat.

Két héttel később bevallotta Nomoto Ajakó meggyilkolását, majd mintegy két hónap leforgása alatt sorban a többit is. Előzetes pszichiátriai felmérésén arra az eredményre jutottak, hogy „nincsenek azonnal feltűnő rendellenességek” az elmeállapotában. Szeptember 6.-án megtalálták Josizava Maszami holttestét is, és egy héttel később Konno Mari kezeit is, melyeken rágás nyomait fedezték fel.

Számos kritika érte a rendőrséget, amiért nem tudták korábban elkapni az „otaku-gyilkost”, ahogyan ekkorra hívták Mijazakit. Az otaku szó jelentése rendkívül sokrétű, ebben az esetben nagyjából a magyar „kocka” szlenggel azonosíthatjuk, és olyan személyekre utal, akik túlzott mértékben rajonganak a mangák és animék iránt. Felmerült a kérdés, hogy miért nem vonták be az országos rendőri szerveket ahelyett, hogy a helyiek próbáltak boldogulni. Ez a szervezet összekapcsolhatta volna sokkal korábban is az információkat, összekötőként szolgálhatott volna az egyes helyi rendőrségek között és az üldözés óriási büdzséje sem okozott volna gondot. E hatóság bevonhatóságának azonban feltétele az, hogy legalább egy eset Tokióban történjen. Bár Ajakó Tokióban tűnt el, ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy nyomozást indítsanak, és csak Mijazaki vallomásainak idején szálltak be a nyomozómunkába.

A patkányember tette?

Lakásának átkutatása, és az ott fellelt hihetetlen mennyiségű videókazetta és képregény megtalálását követően a sajtó már kizárólag az otaku-gyilkosként hivatkozott Mijazakira, amivel országszerte morális pánik kezdődött. Elítélték az otakunak, vagyis elvakult manga- és anime-rajongónak bélyegzett embereket, miközben az uralta a közbeszédet, hogy az anime- és a horrorfilmek tették Mijazaki Cutomut gyilkossá. Az egész fiatal generációt féltették attól, hogy nem tapasztalják meg a közvetlen emberi kapcsolatokat, ezért később nem tudnak különbséget tenni a mangák fantáziavilága és a valóság között.

Mijazaki valóban elszakadt a valóságtól. Saját bevallása szerint kezdetben macskákat ölt: a folyóba dobta őket, vagy lobogó vízbe. Saját kutyáját is megfojtotta egy drót segítségével. Mindebből az őt elemző pszichológusok arra jutottak, hogy számára minden élőlény tárgyiasult, és az emberek sem voltak ebben különben. Számára a meggyilkolt kislányok nem voltak valódi emberek, inkább úgy tekintett rájuk, mint egy képregény szereplőire.

Az is közszájon forgott, hogy Mijazaki Cutomut elhanyagolt neveltetése sodorta ebbe a világba, de számos olyan szakértő is felszólalt, akik vitatták ezeket a megállapításokat és próbálták a pánikot csillapítani. Ezek között a vélemények között előkerült az, hogy Mijazaki gyűjteményét csak a sajtó duzzasztotta fel, és valójában nem is volt olyan nagy; de ennél meggyőzőbb, hogy az otakut övező sztereotípiák miatt kapott ekkora hangsúlyt, mert a hatóságok ezzel megalapozhatták az ítéletét.

A hosszúra nyúló tárgyalás 1990. március 30.-án kezdődhetett meg, és óriási érdeklődés övezte. Mijazaki apja nem volt hajlandó ügyvédet fogadni fia számára. Végül két védőt rendeltek ki mellé, akik közül az egyik csak azért vállalta az ügyet, mert erősen ellenezte a halálbüntetést, Mijazaki pedig egyértelműen erre számíthatott. A tárgyalásokon azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy védencük csak limitáltan tehető felelőssé az elkövetett tetteiért mentális állapota miatt. Nem képes megkülönböztetni a jót és a rosszat – állították, és céljuk az volt vele, hogy a gyilkos büntetését életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékeljék. A bíróság egy hat főből álló pszichológusokból és pszichiáterekből álló csapatra bízta a vádlott kivizsgálását, melynek végeredményeképpen azt állapították meg, hogy Mijazaki beszámítható, és felelősségre vonható. A védelem fellebbezett a döntés ellen, és a bíróság egyetértett velük, így lehetőséget kaptak egy újabb vizsgálatra, majd később egy harmadikra is. Döntésükön az múlott, hogy Mijazakit elmegyógyintézetbe küldik-e, ahonnan 12-13 év múlva várhatóan szabadulna, életfogytiglani börtönre ítélik, vagy halálbüntetést kap.

Az mindenki számára egyértelmű volt, hogy Mijazaki Cutomu egy súlyosan zavart elme. A pedofília, nekrofília, szadizmus, fetisizmus és kannibalizmus közül egy is éppen elég aggasztó volna, de neki mind a számlájára volt írható. A gyilkosság azonban nem szerepelt vágyai között – az inkább csak a pedofil hajlamai kiélésének egyik következménye volt. Mégis nehéz és hosszantartó viták övezték elmeállapotának felmérését. Egyik pszichológuscsoport szerint skizofrén volt, míg a másik többszörös személyiségzavart állapított meg.

A tárgyalások során Mijazaki nem tanúsított semmilyen megbánást. Olykor még szundikált is a vádlottak padján, de leggyakrabban rajzolgatott. Sok esetben saját mangáján dolgozott, amelyben egy „patkányember” szerepelt, amiről azt állította, hogy saját alteregója, aki rávette a gyilkosságok elkövetésére. A pszichológiai vizsgálatok során is volt, hogy azt állította, hogy nem ő, hanem a patkányember gyilkolt. Amikor tanúskodott, értelmetlenül és zagyván beszélt, kivéve, mikor azt kérte a bíróságtól, hogy visszakaphassa képregényeit.

Az otaku-gyilkos végzete

A börtönben töltött évek során kezdetben alapvetően jól érezte magát, mivel megengedték neki, hogy álló nap csak képregényeket olvasson, de az évek során állapota rosszabbodott. Hallucinációi voltak, azt mondta, hogy fenyegető hangokat hall, viselkedése pszichotikussá vált. Szülei hetente egyszer látogatták, és mindig hoztak neki új képregényeket. Vállalkozásukat bezárták, és elbujdokoltak a nyilvánosság előtt. Letartóztatását követően Cutomu dühös leveleket írt az apjának, őt okolva mindenért, Kacumi pedig egy alkalommal azt nyilakozta, hogy már bánja, hogy nem figyelt jobban a fia érzéseire. Ezekben az években röppentek fel az egyes források által tényként kezelt információk, mi szerint Cutomu az apja által a legidősebb lányán elkövetett vérfertőzésből született, és ezzel magyarázható testi deformitása is. Mijazaki Kacumi 1994-ben öngyilkosságot követett el.

Az éveken át elhúzódó vizsgálatok és tárgyalások 1997. április 14.-én értek véget, Mijazaki Cutomu halálos ítéletének kimondásával. Az ítéletet a Tokiói Bíróság 2001. június 28.-án, majd 2006-ban a Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyta.

Életének utolsó hónapjaiban Mijazaki azzal múlatta az időt, hogy Sinoda Hirojukinak, egy japán magazin szerkesztőjének írt leveleket, összesen mintegy 300-at. Leveleiben nem tanúsított megbánást, mi több, dicsőítette múltja borzalmait, és átkozta a bírót azért, ahogyan a tárgyalásokat vezette.

Mijazaki Cutomu húsz évvel első gyilkosságának elkövetése után végre felelt tetteiért. 2008. június 17.-én felakasztották.

 

Blissenobiarella

 

Felhasznált források:

Charles T. Whipple: The Silencing of the Lambs

https://poddtoppen.se/podcast/1452110921/serial-killing-a-podcast/the-otaku-murderer-tsutomu-miyazaki

https://murderpedia.org/male.M/m/miyazaki-tsutomu.htm

https://www.joeturnerbooks.com/post/the-myth-of-tsutomu-miyazaki-s-hands