Kerestem a jó előjeleket Az első ómen kapcsán, de hiába próbálkoztam teljes erőből, nem igazán jutottam eredményre. A kezdő rossz szóvicc is tanácstalanságom ékes bizonyítéka, az egyetlen épeszű magyarázat aktuális kritikám tárgyának létrejöttére, hogy közel 20 esztendő telt el a legutóbbi Ómen-film óta. Bár ezen kijelentésem csak a mozivászonra igaz, hiszen a 2016-os Damien sorozat egész hangulatosra sikeredett, legalábbis a kétségbeejtően középszerű 2006-os újrafilmhez képest.
Az A&E egy évad után elkaszálta a szériát, nagyjából ebben az időben kezdődtek el a prequel munkálatai. A horror műfajának klasszikusaihoz előzményfilmet készíteni nem kifejezetten hálás feladat, különösen igaz ez az 1976-ban készült Ómen-re.
A később trilógiává bővülő Antikrisztus-történet Richard Donner egyik legjobb munkája, de a maradandó végeredményhez elengedhetetlen volt a remek szereplőgárda. A korszak két nagyágyúja (Gregory Peck, Lee Remick) Jerry Goldsmith Oscar-díjat érő dallamaira szembesült fiuk sötét múltjával, az ikonikus jelenetekkel tűzdelt alkotás a mai napig hivatkozási alap kedvenc zsánerünk tekintetében.
Az első ómen alkotógárdája előzetesen nem tűnt ilyen bivalyerősnek, az egyetlen bizakodásra okot adható adalék Keith Thomas szerepvállalása volt. Az amerikai rendező 2019-ben készített egy nagyszerű, zsidó folklórra épülő horrorfilmet (The Vigil), bár tavalyelőtt ő szabadította ránk a siralmas Tűzgyújtó remake-et. Szóval ebbe a vékony cérnaszálba tudtam kapaszkodni, lássuk mire jutottam Az első ómen megtekintése után!
Egy fiatal amerikai lányt Rómába küldenek, hogy az egyház szolgálatába álljon, de olyan sötétséggel találkozik, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a hitét. Az egyház soraiban egy félelmetes összeesküvést fedez fel, amely a megtestesült gonosz megszületését reméli.
A ’70-es évek közepére pozícionált sztoriban tehát nincs sok meglepetés, a forgatókönyv teljesen tiszteletben tartja az eredeti filmet, és szépen rákerekíti a befejezést annak nyitányára. Ez a fajta hommage szinte végig tetten érhető, több olyan jelenet is akad, amelyben több-kevesebb sikerrel idézik meg a ’76-os Ómen kultikus szcénáit. Természetesen Jerry Goldsmith fő témája is megjelenik a zárásnál, így ebből a szempontból nem érheti sok kritika az alkotást.
Neil Tiger Free jó választásnak bizonyult a szerepre, a Servant főszereplője ügyesen hozza a Margaret alakításához szükséges bizonytalanságot. A szekularizmus köré felhúzott történetet tulajdonképpen egészen jól felépítették, a produkció autentikusan idézi meg azt az érát, amelyben a katolikus egyház fejesei teljesen elbizonytalanodnak a vallásuk jövőjét illetően.
Az összkép azonban mindezen tényezők ellenére is elég vegyes. A kétórás játékidő túlzottan hosszú, és Az első ómen többször az önismétlés csapdájába esik, vagy néhány felesleges képsorral teljesen megöli az addig felépített atmoszférát. Az alkotók sem bíztak a produkció hangulatában, így összeraktak néhány indokolatlan jumpscare jelenetet, vagy egy teljesen felesleges karaktert. Többször egyensúlyoznak a hatásvadászat határán, és sajnos néha át is billennek a komikus oldalra.
Mivel pár hete érkezett egy nagyon hasonló témájú alkotás a magyar mozikba, elkerülhetetlen az összehasonlítás a Szeplőtlen című horrorfilmmel. Én mindenképpen Az első ómen mellett teszem le a voksomat, amely számomra végeredményben kellemes meglepetés volt. Mondom ezt úgy, hogy 2006.06.06-án 6 órakor izgatottan ültem a Corvin mozi legnagyobb termében, és vártam, hogy elinduljon az Ómen újrafilm:) Néhány bátran kivitelezett jelenettel, és nagy tisztelettel az eredeti remekmű irányába egyszeri szórakozásnak mindenképpen megteszi, de túlzottan sokat ne várjunk tőle!
6/10
afiaf
Be the first to comment on "The First Omen (2024) (Az első ómen)"