Kedvenc műfajunk sokat látott rajongójaként évről-évre árgus szemekkel keresem a különlegesnek tűnő alkotásokat, amelyek még engem is meg tudnak lepni. Engedékeny énem néha már azzal is beéri, ha nem teljesen eredeti az ötlet, de legalább a prezentálás legyen kellően újszerű, vagy szórakoztató. Ezen filmek mellett persze megnézek néhány tucat olyan új horrorfilmet, ahol elég a címet megnéznem, és a szinopszis elolvasása, vagy a trailer megnézése után pontosan tudom, hogy mi vár rám.

A roppant kreatív Pókok magyar címmel ellátott francia horrorfilm ez utóbbi kategóriába esik, pontosan azt nyújtja, amit előzetesen ígér. Nyilván egy ilyen vállalásba is simán bele lehet bukni, elég csak megnézni az idei esztendő eddigi nem túl acélos mozikban bemutatott horrorfilmjeinek listáját (Éjszakai merülés, Képzeletbeli, Szeplőtlen), de szerencsére az elsőfilmes Sébastien Vanicek biztos kézzel vezényelte le a kifejezetten morcos ízeltlábúak invázióját.

Egy lepusztult francia bérház lakói halálos, gyorsan szaporodó pókok serege ellen küzdenek. Ennyi, és nem több. Nincsenek a forgatókönyvben csavarok, vagy szimbolikus üzenetek, csak nagy rohangálás, és persze egy csomó ordítozás. Nem akarok semmilyen érdemet elvenni a fiatal direktortól, hiszen ezt is lehetne borzasztóan gyengén kivitelezni, azonban az első pillantásra túl hosszúnak tűnő, bő százperces játékidő egy pillanatra sem fullad unalomba.

Az alkotók legnagyobb érdeme, hogy pont azon a területen érnek el teljes sikert, ahol a modern hollywood-i horrorfilmek zöme elhasal. Érdekel minket a főszereplők sorsa, pedig főhősünk a jószándéka ellenére sem nevezhető a legélesebb késnek a fiókban. Hétköznapi emberek, akik kemény körülmények között tengetik mindennapjaikat, és nehéz helyzet esetén semmilyen segítségre sem számíthatnak a hatóság részéről. Ez az üzenet kristálytisztán átjön, hiszen a franciák egy kicsit mindig politizálnak, így aktuális kritikám tárgyából sem maradhatott ki a kevésbé burkolt társadalomkritika.

Ha a teljes összkép hatásmechanizmusát nézem, akkor az eurohorror idei évszázadából a (REC) jut eszembe. Persze ez a francia kistestvér nem ér fel a pazar spanyol found footage horror zsenialitásához, de bátran oda lehet állítani mellé, és ez már önmagában is nagy bók. A mit sem sejtő lakók sebezhetősége, külvilágtól való elzártsága, és az ebből fakadó klausztrofób borzongás a Pókok esetében is erősen jelen van.

Ha a kezünket a szívünkre tesszük, horrorrajongóként beismerhetjük, hogy alapvetően hőn szeretett műfajunk eddig nem hemzsegett a nagyszerű pókos daraboktól. Ha eltekintünk a trash felhozataltól a legtöbbünknek valószínűleg a Tarantula/Them! dupla ugrik be, abból a korszakból, amikor a radioaktivitástól való félelem előkelő helyen szerepelt az átlagemberek életében, illetve az Arachnophobia, amely a pókoktól való elemi félelmünkre épített.

Itt azonban egy magas fordulatszámon pörgő akció-horrort kell elképzelni, amelyben a nyolclábú ragadozó rovarok ellenséges környezetben borzasztó gyorsan szaporodnak, és egyre nagyobbak lesznek. Hevenyészett ízeltlábú ismereteimet felhasználva gyanítom, hogy a való életben ilyen kombináció nem létezik, legalábbis nagyon remélem:), de a forgatókönyvnek nyilván szüksége volt ilyen megoldásra is, hogy feszesebb legyen az összkép.

A főszereplő csapat tagjai némi karakterfejlődést is mutatnak, de senki sem bújik ki igazán a bőréből, ahogy a való életben, általában ugyanazokat a köröket futják. Azért a sztori ügyel arra, hogy a kevés múltbeli információ ellenére szépen lassan megértjük az egymás közötti interakciók motivációit, és tisztán átjön a közösségbe vetett hit is.

Összességében a Pókok egy kifejezetten üdítő színfoltja lett az ízeltlábú horrorfilmek palettájának, és ugyan nem váltja meg a világot, de az aktuális felhozatal tekintetében mindenképpen megér egy mozijegyet. A képsorok láttán pedig ne feledjük, hogy ez a francia direktor fogja készíteni a következő Gonosz halott/Evil Dead filmet, és Sam Raimi azért nagyon érti ezt a műfajt. 7.5/10 afiaf

eyescream: Afiaf kolléga megjegyzéseivel nem igazán tudok vitába szállni. Kimondottan élvezhető (és nem szutyok- trash vonalas, gagyi CGI-s) pókos horrorfilmek terén nekem is csak az említett Arachnophobia című klasszikus jutott eszembe, illetve talán még az Eight Legged Freaks, bár az mondjuk inkább horror-komédia, ám attól még baromi szórakoztató kis B-hülyeség. Szóval a Pókok az idei felhozatalból és úgy egyébként a nyolclábúakról szóló horror-produkciók terén is korrekten teljesített, mi több: sikerült valamelyest maradandót alkotnia. Nyilván a helyén kell kezelni néhány fantasztikus túltolást, példának okáért a hálószövő barátaink alig egy nap leforgása alatt olyan elképesztően abszurd mennyiségű utódot hoznak létre, amellyel egy élő pókgubóvá alakítják a cselekményünk helyszínének választott toronyházat, amely aztán később karantén alá kerül – helló, REC.

Látvány és a fényképezés is pöpec, drámában bővelkedő forgatókönyve próbál kevésbé klisés lenni, már amennyire egy ilyen zsánerben ez lehetséges. Amerikai gyártású társaival ellentétben sokkal inkább rámegy a karakterek hétköznapiságára, triviális esendőségeire, és nem akar standard, ezredik alkalommal is erőltetett  dolgokkal traktálni minket. Bár az is tény, hogy az alapvetően jólelkű, ám egyben hihetetlenül gyökér (és alapjáraton jellemfejlődésre képtelen) főszereplőnkkel a film végéig szinte lehetetlenség azonosulni. A túlélésért folyó közel reménytelen, klausztrofób küzdelemben kapunk egy adag társadalomkritikát, ahogy ez a francia újhullámos horror-alkotásoknál lenni szokott, és a lassan már-már hagyományosnak mondható hiphopos kísérőzene sem maradhat ki. Az unalomig ismételt hatásvadászatot inkább drámára cserélő Pókok saját mikro-zsánerében mondhatni kimagasló teljesítmény, de összességében is elég szórakoztató kis eurohorror, amelyben aztán tényleg nem spóroltak a nyolclábúakkal! 7,5/10