Oskar Mellander nevű svéd úriember neve nem teljesen ismeretlen a számomra, ugyanis ő rendezte a 2021-ben bemutatott Valaki a túloldalon című, igaz történeten alapuló drámai tónusú horrort. Mostani produkciója ugyan egy ízig-vérig fiktív történet, de nem kevésbé elgondolhatatlan: a Gone Ghosting nevű fiatalokból álló csapat egy újabb, megtekintések millióit generáló szellemes videó reményében tör be egy világvégén lévő házba, hogy ott töltsenek néhány napot.

A Gone Ghosting ambiciózus (kalandra, de főleg instant hírnévre áhítozó) fiatalokból álló szellemvadász csapata egy isten háta mögötti házhoz utazik, hogy leforgathassák netes műsoruk legújabb részét. Miután renoméjukat helyreállítandó, hatalmas nézettséget hozó elvárásokkal törnek be a már régóta lakatlanul álló házba, és megfelelően felszerelnek mindent kamerákkal, olyan természetfeletti eseményeknek lehetnek tanúi, amely karrierjük akár legjobb videóját eredményezheti… vagy valami egészen mást.

Reménykedtem benne, hogy a mai kor követelményeinek megfelelően mindent a nézettségért elvet valló, nettó szenzációhajhász fiatalok kalandjait nem végig, csak és kizárólag egy found footage jellegű produkcióban kell végignézni, mondjuk a helyszínen az eset után tizenöt évvel megtalált összetört kamera okán – szerencsére ez csak részben valósult meg. Ugyanis a mindentől független (külső) standard filmes narratíva mellett a félelem személyesebb átélése okán gyakran kerültek a cselekménybe a csapat kameráival rögzített direkt-anyagok, legyen szó a sarokba illesztett készülékről vagy akár egy kis játékautóra rögzített mini-szerkezetről. Sőt, egyes esetekben a rejtély tovább mélyítéséhez, illetve annak valódi megértéséhez még vállalhatatlanul csíkos, össze-vissza ugráló VHS-anyagokat is lejátszanak.

Nem árulok el nagy rejtélyt azzal, hogy mint minden valamirevaló horrorfilmben, ennél a mozinál is bőven találkozhatunk megkérdőjelezhető emberi döntésekkel és/vagy idegesítő logikai bakikkal. Említhetném például a film elején megkezdett – ám hoppá: be nem fejezett – instant szeánszot, aminek tervéről véletlenül elfelejtették tájékoztatni a szerencsétlen lányt, akinek eredetileg a testvérét próbálják megidézni. De akkor már miért nem az állítólagos ott kísértő lelkekkel próbálják felvenni a kapcsolatot? Vagy mondjuk az elképesztően hatalmas ingatlan korábbi lakói miért csupán egyetlen (!) szobát rendeztek be a saját stílusukban, amely ráadásul a látottak szerint egyetlen titkos helyről megközelíthető?! Ejnye, kedves forgatókönyvíró.

Korunk Z-generációs wannabe vlogger-sztárjait megszemélyesítő, minden hájjal megkent bunkógyökér boss és a primadonnaként viselkedő lánytársa párosától eltekintve a többiek egyszerű, semleges kisugárzású, lassanként elhalálozó szereplőként statisztálnak az amúgy technikailag igencsak élvezetes jelenetekben. Mert a néhány előre sejthető jumpscare kivételével a jobbára sötétséget kihasználva alkotott képek általában hosszan kitartanak, még mindig… még mindig… még mindig… elképesztően húzzák az agyunkat, aztán durr, brutális módon lecsapják a labdát.

Nekem például hihetetlenül bejött, hogy bár lassan minden második rémmozi misztikusan kattogó hangban utazik, már ami a közelben ólálkodó szörny pillanatnyi helyzetét jelenti, aktuális filmünk antropomorf entitása egy-két átlagosan klisés attribútumon kívül (karmokban végződő vékonyka ujjak, öreges és görnyedt járás, csapzott hosszú haj stb.) alig mutatkozik meg teljes valójában a cselekmény alatt; végig csak találgatni tudunk, hogy vajon milyen lázálomszerű monster elevenedett meg és éppen hol lehet. De a film korai szakaszában a kamerákon rögzített, semmiből realizálódó energia-fodrozódásai, alaktalan kitüremkedései szintén elég izgalmasnak hatottak.

A cselekményben egyébként nem éreztem kimondott üresjáratot, végig lekötött a történet, habár láthattunk már számos hasonló, nem túlontúl izgalmas alapötlettel bíró alkotást, és különösebb újdonságot ez sem nem tartalmazott.  A javarészt sejthető kimenetelt teljesen feleslegesen megdobták még egy második (kötelezően izzadságszagú) csavarral, amely viszont pont az első (gonoszul beállított) csattanójának hatásfokát negligálja, majdhogynem lenullázza. Kár érte.

Összességében tehát A ház, ahol a gonosz lakik nem hozott semmiféle forradalmi újdonságot vagy hihetetlen meglepetést, azért technikai szempontból és a félelemkeltési metódusait tekintve mondhatjuk, hogy az átlagosnál jóval ütősebben sikerült – talán mert kivételesen svéd a produktum, és nem amerikai? Nyilván sokat dobott az élményen a moziban történő megtekintés, mintha mondjuk szimplán otthon a szobámban néztem volna streamen vagy dvd-n, ám a forgatókönyv gyengeségeit, szégyenletes hibáit sajnos még ez a nagy és hangulatos vászon sem tudta feledtetni.

A film megtekintését ezúton is köszönjük a Vertigo médiának.

Értékelés: 7/10

eyescream