Az utóbbi évtized legaktívabb horror antológia sorozata minden kétséget kizáróan a V/H/S franchise, amely jelenleg hat résznél, két spin-off filmnél (Siren, Kids vs. Aliens), és egy mini-sorozatnál jár. Az alapötlet Brad Miska (Bloody Disgusting website alapító) érdeme, aki jó érzékkel jött rá, hogy az áldokumentarista stílus kifejezetten jól áll a rövidebb történeteknek, ráadásul nagyon olcsón kivitelezhető a végeredmény.

Ahogy a legtöbb antológia esetében, itt is tetten érhető a minőségi hullámzás, a sorozat csúcspontja számomra továbbra is a V/H/S 2 (2013), amelyből a Safe Haven szegmenst kötelezővé tenném a szektás horrorfilmet írni/rendezni tervezők körében.

Ez a hullámvasút az utóbbi években lett csúcsra járatva, hiszen 2021-ben a Shudder felkarolta a projektet, azzal a kitétellel, hogy minden év Halloween szezonjára le kell szállítani egy újabb darabot a borzongató filmélményekre specializálódott szolgáltató digitális kínálatába. Így alakult, hogy a két év ezelőtti V/H/S94 nagyon erősre sikeredett, de sajnos a tavalyi V/H/S99 a nézhetetlenség határát súrolta.

Szóval a kérdés adott volt, vajon a V/H/S85 melyik irányba húz majd? Ennek jártunk utána Murphy kollégámmal, fogadjátok szeretettel rövid kritikáinkat.

afiaf: Az alkotók egy évtizedet ugrottak vissza az időben, David Bruckner (Hellraiser, The Night House, The Ritual) ezúttal is belefolyt a koncepció kialakításába, valamint ő rendezte a kerettörténetet (Total Copy). Az egyfolytában tv-t néző ismeretlen eredetű lény (Rory) megfigyelése váratlan fordulatot vesz, a nem várt események kellően véres alapot szolgáltatnak a rövid történetekhez. A korábbi epizódokban néha teljesen feleslegesnek éreztem a háttértörténetet, de ezúttal egyáltalán nem érződik idegennek ez a visszatérő keret.

A sztorik között találhatunk az 1985-ös mexikói földrengésre épített ősi, azték isten visszatérést (God Of Death), és a virtuális valóság kezdeti lépéseire reagáló istenellenes kinyilatkoztatást (TKNOGD). A sorozat történetében először két látszólag különálló epizód összekapcsolódik, ezáltal alkotva kerek egészet. A Mike P. Nelson (Halálos kitérő reboot) által levezényelt No Wake, és Ambrosia ugyanazon érme két oldalát mutatja be, a tragikus kimenetelű vízparti nyaralás mindkét felvonása kellően érdekes látnivaló.

A pontot az i-re Scott Derrickson (Fekete telefon, Sinister, Ördögűzés Emily Rose üdvéért) tette fel, aki a szürrealisztikus Dreamkill darabért felelt. Az aktuális felhozatal legnagyobb neve a Sinister sztorijára kissé hajazó, a brutalitást nem nélkülöző alkotást rakott össze.

A V/H/S85 mindenképpen előrelépés a tavalyi részhez képest, de túlzottan sok maradandó pillanattal nem szolgál. A fókusz ezúttal inkább a gore/splatter vonalon van, a jumpscare szerelmesei kevésbé találhatják meg számításaikat. Összességében az 1985-be kalauzoló V/H/S epizód kellemesen borzongató történetek gyűjteménye, amely ideális ráhangolódás lehet a közelgő Halloween-re, lélekben pedig készülhetünk a jövő évi adagra. 6.5/10

eyescream: a franchise legutóbbi installációjához, a csalódást keltően jellegtelen V/H/S 99-hez képest a V/H/S85 egy fokkal élvezhetőbbre sikerült. Vagy talán csak azért mondom ezt, mert a nyolcvanas évek hangulatát visszahozó, még mindig nem teljesen lecsengő mainstream retro-láz eleve szimpatikus számomra?! Végül is, a fene tudja, mindenesetre a VHS múltba kalandozó friss, majdnem kétórás produkcióját ismét csak a Shudder kábelcsatorna sugározta, nekem majdnem teljesen ismeretlen rendezőkkel és szereplőgárdával.

A számomra legerősebb epizód mindjárt a kezdő kisfilm (No Wake), amely tulajdonképpen egy tökunalmas nyolcvanas években játszódó proto-slasher, ám a fiatalok tóparti kirándulását némi fekete humorral meg jófajta gore-ral kiegészítve egészen szórakoztatóvá varázsolták. Az istenes tematikával bíró második (God of Death) és harmadik (TKNOGD) rész nagyjából hasonló színvonalon muzsikál – a földrengés által a föld mélyén életre kelő legendás mexikói entitásokat bemutató szegmens a végére kicsit olcsóvá és nevetségessé válik, míg a virtuális valóságban kiránduló lány végzetes előadása konkrétan unalmas és béna.

A negyedik etapban bemutatott gyilkos család (Ambrosia) gyakorlatilag az első rész kvázi-folytatása sok-sok fegyverrel meg lövöldözéssel, míg a Dreamkill nevű ötödik – vagyis az álmait videókazettára rögzítő srácot szerepeltető rész – talán nyomozós jellege miatt lehet érdekes. A kisebb adagokba tálalt kerettörténetet (Total Copy) ezúttal egy mozdulatlanul a tévé előtt ülő fiatal fiú szatirikus sztorija adja, aki egyre jobban kezd átváltozni valamivé, aminek megfigyelését egy tudóscsoport kitűnő ötletnek tartja. Összességében sajnos ezúttal is közepes a végeredmény, de legalább próbálkoztak néhány újszerű ötletet bemutatni. 6,5/10