2011-ben nem sokan fogadtak volna rá, hogy bő egy évtizeddel később az Insidious lesz az egyik legsikeresebb horror-franchise a világon, James Wan (Démonok között, Fűrész) azonban a filmipar egyik legjövedelmezőbb befektetését hozta ekkor tető alá. A négy korábbi epizód közel 550 millió dollár feletti mozis összbevétellel büszkélkedhet, míg a filmek gyártási költségvetése összesen (!!!) a 30 millió dollárt sem érte el.

Ahogy az lenni szokott ebben az évtizedben, ha kis pénzből óriási bevételre szert tevő horrorfilmről van szó Hollywoodban, akkor a Blumhouse Productions keze is benne van a dologban, így a maláj származású direktor/producer mellett Jason Blum és Oren Peli (Parajelenségek) is jelentőset kaszált a projekten. Habár gazdaságilag az Insidious-franchise napjaink egyik legmeghatározóbb horrorfilmes márkájává nőtte ki magát, sajnos minőségi oldalon közel sem ennyire egyértelmű az alkotások fogadtatása.

Az eredeti Insidious (2010) James Wan egyik legerősebb horrorfilmje, a Leigh Whannell (A láthatatlan ember, Upgrade) forgatókönyvéből, az asztrális projekció témája köré épített darab tömve van remek ijesztgetésekkel, és a mai napig óriási kedvencem. A folytatással (Insidious – A gonosz háza) okosan bővítették a Lambert-család történetét az alkotók, és csak egy hajszállal maradtak el az első rész színvonalától.

A minőségi lejtmenet a 2015-ös előzményfilmmel (Insidious – A gonosz lélek) kezdődött, amikor Wan kiadta a kezéből a karmesteri pálcát. A korábbi mellékszereplők középpontba helyezése nem sikerült túlzottan jól, és a szelleműző-csapat főszereplésével készült Insidious – Az utolsó kulcs címéhez méltóan nálam is betette a kaput.

Néhány esztendő után felröppentek a pletykák, hogy újabb Insidious-film készülhet az eredeti sztori főszereplőinek történetét lezárva. A negyedik epizód vaskos csalódása után abszolút hidegen hagyott a dolog, kétségeim pedig tovább nőttek miután napvilágot látott, hogy az eredeti író, és rendező sem tér vissza a projektre.

Lássuk mire jutott Patrick Wilson a direktori debütálásával, avagy hogyan ér véget a Lambert-család története!

afiaf: Kilenc évvel járunk a második részt záró hipnotizálás után, és hamar egyértelművé válik, hogy a múlt eseményei teljesen kisiklatták a Lambert-család életét. Sajnálatos, hogy ennek érzékeltetéséhez az alkotóknak túlzottan sok időre, és suta párbeszédre van szükségük, így a film első harmada teljes unalomba fullad. Dalton egyetemi tanulmányainak megkezdésével teljesen széthullik a hazugságokon alapuló álca, apa és fia a saját bőrén megtapasztalva igyekszik feltárni a sötét titkot, ami élve falja fel őket.

A vörös ajtó tökéletesen illik a csökkenő minőséget mutató franchise sormintájába, ha nem lenne a cím elé biggyesztve az Insidious, nagy eséllyel félúton lekapcsoltam volna. Talán egy ötletes ijesztgetés véltem felfedezni a közel 110 perces játékidő során, és összességében sajnos a bántóan gyenge dialógusok, és rosszul felépített jelenetek vannak túlsúlyban.

A vörös ajtó megtekintése után nyugodtan kijelenthető, hogy az Insidious-filmekből végleg kifogyott a szufla. Megtekintését csak saját felelősségre tudom ajánlani, de aki követte a Lambert-család történetének korábbi alakulását, annak azért érdemes próbálkoznia. Lélekben már készülhetünk a következő felvonásra, hiszen aktuális kritikám tárgya már 175 millió dollár feletti mozis bevételnél jár, így az is belefért, hogy négy héttel a bemutató után már streamingen is elérhető A vörös ajtó. Mivel a film 16 millió dollárból készült, gondolom nem okoz nagy fejtörést a fejeseknek, hogy legyen-e folytatás.     4/10

eyescream: Patrick Wilson a démonok nélkül bizonyára iszonyúan unatkozhatott, ezért hát rendezésre adta a fejét. Az Insidious első két része anno bőven kiemelkedett az akkoriban (kétezertízes évek elején) készült dögunalmas és sablonos tucathorrorok mezőnyéből, azonban a folytatás tekintetében – ahogy azt afiaf kolléga is említette előttem -, durván mélyrepülésbe kezdett. A harmadik és negyedik etapot konkrétan hatalmas csalódásként élték meg a széria rajongói, köztük jómagam is.

Ez a Patrick Wilson által dirigált, erősen izzadságú módon a sagába kapcsolt ötödik epizód gyakorlatilag egy újabb mellékfogás. Totálisan érdektelen, ezerszer látott klisékben és sablonos elemekben tobzódó, unalomba fulladó próbálkozás, amely ha valamilyen teljesen más címen futott volna, szimplán legyinthetnénk rá. Mivel azonban ezt is a franchise egyik installációjának képzelték el, így már jóval súlyosabb a helyzet. Középszerű, jellegtelen, nulla feszültséggel és izgalmi faktorral; egyszóval felejtős téma. Ezután, a kreatív megfeneklés csimborasszójaként már csak tényleg azt várom, hogy Patrick Wilson duplázzon egy Conjuring vs Insidious crossoverben, wehehe… 5/10

Chucklit: Távolról sem számítok a franchise oszlopos rajongójának, hiszen A vörös ajtón kívül csak az első részt láttam, és azt sem mostanában. Éppen ezért nekem némileg üdítően hatott, hogy a Lambert család eddigi történetét nem feltétlenül kell ismerni ahhoz, hogy az ötödik Insidious etapot értelmezni tudjuk. Sajnos ebben körülbelül ki is merülnek a film érdemi pozitívumai, talán még a középiskolás kisöcsi jeleneteire (kb. másfél perc a filmből oda-vissza) tudnám azt mondani, hogy üdítően hatnak.

Az apa-fia dinamikára próbál építeni a film, de ezt harmatgyengén teszi. Aztán adott egy tipikus vagánycsaj (igen, egybeírva, melléknévként használva, mert ez mára már egy archetípus) karakter, aki inkább elvesz, mintsem hozzáad a történet menetéhez. Apropó történet, számomra felháborító az az alapvetés, hogy Lambert mama az események teljes tudatában egy olyan egyetemre küldi fiát, ahol a tudatalattiban vájkálnak a tanulók és tanáraik. Teszem azt, ha a fiú vízvezeték szerelőnek tanul – ami amúgy is hiánycikk – akkor A vörös ajtó eseményei nagy eséllyel el sem kezdődnek. Látvány terén meg rókázó kankóssal és Wishes Darth Maullal büszkélkedhet csupán a film, szóval kösz, nem. 4/10