Ez az öndefinitiv swissplotation produkció gyakorlatilag nem más, mint a Robert Rodriguez-féle Planet Terrorhoz hasonló modern grindhouse-ámokfutás, csak éppen költséghatékonyabb euro-trash szájízzel megvalósítva, Casper Van Dien zseniálisan ripacskodó világra törő főgonoszával – mindezt kissé utópisztikus alpesi környezetben, rengeteg sajttal és egyéb Svájchoz kapcsolódó utalással tálalva. Igazán bűnös élvezet az Alpokból.

Heidi még gyermekkorában egy kormányzati intézkedés során elvesztette szüleit, így napjainkban félszemű nagyapjával és afro-amerikai párjával él boldogan, egy tejgazdaságot igazgatva. Aztán egyik nap szemtanúja lesz, amint Goat Peter nevű kedvesének konkrétan egy számszeríjjal szétlövik a fejét, merthogy az általa terített kézműves tejipari produktum ellentmond az iparilag előállított svájci sajtstandard szabályzatának. Heidi kétségbeesetten menekül haza a szülői házban, de Kommandant Knorr és snájci osztagosai követik, majd felrobbantják az alpesi farmot ópástól, mindenestől, őt pedig beadják Fraulein Rottweiler vezette kegyetlenségben tobzódó javítóintézetbe.

Miután átmegy a nagy laktóztolerancia-teszten, egy Klara nevű másik hányattatott sorsú ázsiai leányzóval egy olyan cellába dugják őket, ami már tartalmaz két darab rommá gyúrt, nem éppen őszinte mosolyú transzvesztitát, így megindul a nonstop zrikálás. Egy kantinban történő verekedés után magáncellát kapnak, amiből Heidi Rottweiler kisasszony hirtelen legyilkolását követően megszökik. Megtépázva bolyong, mígnem egy erdei templomra bukkan, ahol fél liter abszint elfogyasztása után a színre lépő zöld színű tündérkeresztanya tanácsára részt vesz az afro-amerikai apácák hatékony harcművészeti kiképzésében. Végezetül kap tőlük egy páncélt meg néhány fegyvert, mert kovácsok is egyben, majd elindul, hogy leszámoljon az időközben őrült tudósa (és az általa kifejlesztett agymossajt) segítségével világuralomra törő very swiss presidenttel és a snájci (értsd: svájci+náci) osztagosokkal…

Johannes Hartmann és Sandro Klopstein író-rendező páros másfél órás swissplotation-je percenként csalt könnyeket a szemembe – és még mikor ezeket a sorokat írom, most is fel-felröhögök – ugyanis akkora iszonyatos baromságokkal tömték tele az amúgy ízig-vérig grindhouse filmek szellemiségének jegyeit magán viselő produkciójukat. Másfél órás totális agymenés az egész, a Kung Fury-hoz hasonló maximális sebességgel robogó bűnös élvezet lényegesen kevesebb CGI-használattal, viszont aranyosan túltolt haláljelenetekkel. 

Casper Van Dien B-C-D-ZS moziktól hemzsegő színészi karrierjében végre egy hozzá igazán passzoló karaktert játszhat; minden perce aranyat ér, amikor feltűnik a színen és önfeledten ripacskodik ennek a világuralomra törő svájci miniszterelnöknek a szerepében, aki anyatejből készült sajtokkal próbálja agymosott zombikká változtatni előbb a kedves francia pajtásokat, majd az egész világot. Rajta kívül gyakorlatilag mindenki hozza a kötelezően egysíkú, elvárt trash-karaktert, legyen az ázsiai sorstárs, afro-amerikai apa, kisnövésű katona vagy éppen szexi és szadista női fegyőr. Így bizonyos kvóták is ki vannak pipálva.

Bár a közösségi finanszírozás által életre keltett Mad Heidi hivatalos elnevezése swisspolitation, amely elég figyelemfelkeltő és badass a maga módján, sajnos nyilvánvalóan nem létezik, illetve pontosítanék: ez lesz a fiktív zsáner legelső darabja… és remélem követni fog még néhány, haha! Műfaját tekintve tehát a grindhouse-mozik lényeges kellékeivel operál, miközben ügyesen (és szoftosan) mixeli össze a woman in prison, nunspolitation vagy a nazisplatation alzsánerokkal. Bosszútörténet, kaland és horrorbetétekkel turbózott utópisztikus akciófilm, amely nyilvánvalóan teljesen komolytalan szórakozást nyújt mindezek által.

A Mad Heidi tulajdonképpen egy ordas nagy országimázs-paródia is lehetne, a játékidőt zsúfolásig megtöltő, közhelyesre koptatott svájci unikumokkal. Sajtok minden mennyiségben, ofkorsz. Kedvenc jelenetemben Goat Peter (btw, milyen név már egy szőrmebundás alpesi sajtdíler fekának, te jóisten!!) egy üres terembe hívja a rosszarcú partnereket, majd odavágja az asztalra az árut, ami jelen esetben narkó helyett ugye egy becsomagolt kilós sajt, azok meg késsel kinyitják, pengéről ízlelgetik az árut, valami elképesztő! Akárcsak a kínzás-jelentet: ott meg előbb forró sajttal öntik le a páciens fejét, majd a rendkívül éles Toblerone csokival fullasztják halálra… Merthogy alapvetően laktóz-intoleránsokat (!!!) üldöz a snájci brigád kereszt-karszalagos osztaga, de található még benne szigorú főnökasszony, aki kegyeltjét mustáros virslivel izgatja análisan, a fináléban pedig egy arénában kell megküzdeni Heidinek a Neutralizer névre hallgató, bikafejű buzogánykezű ember-szörnnyel… A Mattehorn jellegzetes hegycsúcsa pedig nyilván mindenhonnan tökéletesen látható 🙂 

Komolyan, Kung Fury óta várok már valami hasonló, teljesen elmeroggyant a trash szellemiségét fényesre csiszoló grindhouse csodára, amely nem egyszerűen a vállalhatatlanul béna és primitív CGI-használattól kerül be a köztudatban – mint a legtöbb kétezertíz után készült cápás és dínós meg mutánsgigaállatos hulladék -, hanem saját agyamentsége jogán. Casper Van Dien a cselekmény egy pontján mintegy mellékesen megidézi a Faster Pussycat Kill Kill klasszikusát, egy a jelenetek közé beszúrt (egyébiránt kollektív besúgást népszerűsítő) tévéreklám pedig kicsit sem indirekt utalás az amúgy nem kevésbé zseniálisan utópisztikus Starship Troopers világára. „Teszem a dolgomat!” Mad Heidi is megtette, és egyből felkerült Svájc a trash-térképre 😉 

Értékelés: 10/10 (bár én még többet is adnék rá 🙂

eyescream