A Serial Chillers rovat egyik régi adóssága Gary Ridgway bemutatása. A férfi a Green-folyó menti gyilkos néven vonult be a történelembe, és hosszú ideig a legtöbb áldozattal bíró amerikai sorozatgyilkosként tartották számon. Története nem csupán ezért fontos a kriminológia számára, hanem azért is, mert ügye kapcsán az FBI úttörő lépéseket tehetett a nyomozati technikák alakításában.
A nyomozás kezdete
A Green-folyó menti gyilkos utáni nyomozás 1982-ben kezdődött, amikor augusztus 15.-én egy horgász rábukkant két holttestre. Először próbababának hitte őket, ezért megpróbálta kihalászni őket a vízből, így érte őt a legnagyobb döbbenet, mikor rájött, hogy két fiatal nőt talált. Két arra bicikliző gyereknek szólt, hogy azonnal hívják a rendőrséget, és hamarosan meg is jelent egy járőr a folyóparton, aki azonnal erősítésért küldött. Amikor a környéket lezárták, és elkezdtek nyomok után kutatni, hamarosan rábukkantak egy harmadik halott nőre is a közelben.
A három nőt egyértelműen megfojtották, egyiküknek még a nyakára volt csavarva a ruhadarab, amivel elkövették a gyilkosságot, testén pedig a dulakodás jeleit fedezték fel. A vizsgálat szerint a megtalálása előtti 24 órában gyilkolták meg. Ő volt a 16 éves Opal Mills, a Green-folyó menti gyilkos elsőként azonosított áldozata. A másik két nőt is sikerült azonosítaniuk: Marcia Chapman 31 éves, Cynthia Hinds pedig 17 éves volt, az ő holttesüket kőnehezékek tartották egy ideig a víz alatt. Chapman két héttel korábban tűnt el, és körülbelül egy hete volt halott, míg Hinds pár nappal korábban lelte halálát. Közös pont volt, hogy mindhármuk hüvelyében egy követ helyeztek el, így az első pillanattól fogva bizonyos volt, hogy ugyanaz az ember felelős meggyilkolásukért.
Az ő megtalálásuk nyomán kezdtek sorozatgyilkosra gyanakodni a hatóságok, de nem ők voltak az első áldozatok, akiket a Green-folyóban találtak meg. Csupán pár nappal korábban került elő Deborah Bonner, és körülbelül egy hónappal korábban fedezték fel Wendy Lee Coffield holttestét, akiket szintén megfojtottak. Hat hónappal korábban egy üres telken találtak rá Leanne Wilcoxra, akinek gyilkosságát sokáig nem kötötték a Green-folyóhoz, de a további öt holttest hírére gyanakodni kezdtek rá, hogy köze lehet az ügyhöz.
A rendőrségben ekkor tudatosodott, hogy gyorsan kell dolgozniuk, mert további áldozatok várhatók.
Létrehoztak egy különleges csoportot a King megyei rendőrség berkein belül, a Green-folyó menti gyilkosságokra specializálódva, amihez hasonló méretű egység nem volt az alig egy évtizeddel korábban történt Ted Bundy-gyilkosságok óta. Vezetői Richard Kraske és Dave Reichert nyomozók voltak, akik felkérték az FBI legendás viselkedéskutatóit, John Douglast és Bob Keppelt is az együttműködésre.
Dave Reichert nyomozó az ügy kezdetén.
A nyomozás nehezen kezdődött amiatt az elképesztő mennyiségű információ miatt, ami a hatóságokra ömlött igen rövid idő alatt. Azt mégis hamar sikerült felfedezniük, hogy az áldozatok valamennyien ismerték egymást, és hasonló háttérrel rendelkeznek: ezek a nők mind valamilyen oknál fogva elhagyták otthonukat, és prostituáltak lettek. Ez egyfelől nehezítette a nyomozást, mert az őket ismerő esetleges szemtanúk jelentős része alkoholista vagy drogfüggő volt, másfelől pedig a prosituáltak az egyik leginkább sebezhető réteg, akik fokozott veszélyeknek vannak kitéve, és eltűnésük nem feltétlenül szúr szemet azonnal. Másfelől lehetőséget adott arra, hogy a nyomozást leszűkítsék egy jól behatárolható területre, ami a prostituáltak leggyakrabban látogatott övezete Seattle városán belül, a SeaTac (Seattle-Tacoma) repülőtér kifutópályái mellett húzódó utakon.
Bár a prostituáltak egy része az alapvető bizalmatlanság miatt nem hajlandó szóba állni a rendőrökkel, de voltak, akik használható információkkal szolgáltak. Így jutottak arra, hogy a gyilkos egy fehér-kék színű platós kocsival vagy kisteherautóval jár – több nő is tanúsította, hogy az illető megpróbált végezni velük.
Különösen értékesnek bizonyult a 21 éves Susan Widmark vallomása: elmondta, hogy a fehér-kék színű autó tulajdonosa, egy középkorú férfi felcsípte őt. Amikor beszállt az autóba, egy pisztolyt nyomott a nő fejéhez, és gyorsan felhajtott az autópályára. Egy elhagyatott helyre vitte, ahol leállította a motort és megerőszakolta őt. Az erőszakot követően engedte, hogy felöltözzön, miközben elhajtottak a helyszínről, de továbbra is rászegezte a fegyvert. Az úton említést tett a Green-folyó menti gyilkosságokról is. Susan halálra volt rémülve, de egy piros lámpánál sikerült kiugrania az autóból és elmenekülnie. A rendszám egy részét is fel tudta idézni vallomástétele során.
Hasonló esetről tett jelentés a 15 éves Debra Estes is, akit 1982. augusztusában ugyanilyen autóval csípett fel egy férfi, aki hasonlóképpen fegyvert fogott rá, ahogy beszállt az autóba. Megbilincselte és erőszakkal orális szexre kényszerítette, majd szabadon engedte egy erdős területen, és elhajtott. A lány még mindig bilincsben menekült el és keresett segítséget.
Az első gyanúsítottak
A rendőrség érthető módon a leginkább kézzelfogható bizonyíték, az autó után kezdett kutatni. Remélték, hogy ezeknek az új információknak köszönhetően áttörést érhetnek el a nyomozásban. Mindeközben számos álruhás rendőrnő épült be a SeaTac strip prostituáltjai közé, és szeptember folyamán egy Charles Clinton Clark nevű hentest le is tartóztattak. A gyanút fehér-kék színű pickup-ja terelte rá, de hamar kiderült az is, hogy Clark két pisztollyal is rendelkezik. Jogosítvány-fotója alapján Widmark és Estes is felismerni vélte a férfiben támadójukat. A férfi autóját és házát átkutatták, megtalálták a fegyvereket, később pedig Clark beismerte, hogy ő követte el az erőszakot a két nővel szemben. Azonban a Green-folyó menti gyilkos nem ő volt. Egyrészről ő elengedte áldozatait, miután megerőszakolta őket, másfelől pedig a gyilkosságok idejére szilárd alibivel rendelkezett.
Az FBI profilozói figyelmeztették a rendőröket, hogy a gyilkos valószínűleg megpróbál majd belefolyni a nyomozásba, ahogyan tette azt korábban Ed Kemper és Ted Bundy is – ez a sorozatgyilkosok körében gyakori jelenség; így azok gyanakodni kezdtek, hogy az önkéntes civil segítők között sem ártana körülnézni. Célpontjuk egy 44 éves taxisofőr, Melvyn Foster lett, aki állítása szerint valamennyi áldozatot ismerte, és gyakran dolgozott taxisként a SeaTac strip környékén. A férfi felajánlotta segítségét a nyomozásban, amiért azonban nem köszönetet kapott, hanem alapos vallatást, valamint házára és autójára egyaránt kiterjedő kutatást. Ennek során számos pornográf fényképet találtak nála 15-16 éves lányokról. A férfit a nyilvánosság előtt is megnevezték az ügy gyanúsítottjaként, amire ő maga is a nyilvánossághoz fordult, és több interjút adott a médiának, melyekben ártatlanságát bizonygatta. Foster ártatlan volt, így a vádemelésig nem jutottak el, mert azon kívül, hogy az FBI által felállított profilnak több ponton is megfelelt, nem tudtak semmit felmutatni ellene. Olyan megszégyenülés volt ez a hatóságok számára, ami évekig kihatott a nyomozás további menetére.
Melvyn Foster egy interjú közben
További áldozatok
1982. szeptember 26.-án találtak rá a 17 éves Gisele A. Lovvorn bomló holttestére a Sea-Tac repülőtérhez közel. Amikor a lány két hónappal korábban eltűnt, még szőke haja volt, de mire rátaláltak, haját feketére festették. Egy pár zoknival fojtották meg – és bár nem a folyónál találták meg, a rendőrség úgy gondolta, ő is a Green-folyó gyilkosának áldozata.
A következő fél év alatt további tizenhárom lány tűnt el hasonló körülmények között. Mary Meehan, Denise Bush, Shawnda Summers, Shirley Sherrill, Rebecca Marrero, Colleen Brockman, Alma Smith, Delores Williams, Gail Matthews, Andrea Childers, Sandra Gabbert, Kimi-Kai Pitsor és Marie Malvar valamennyien prostituáltként voltak ismertek a SeaTac stripen, életkoruk 15 és 23 év között volt.
Marie Malvar ügye azzal kecsegtetett, hogy közelebb viszi a megoldáshoz a nyomozókat. 1983. április 30.-án Marie barátja látta őt, ahogyan egy kuncsafttal beszélt. Azt is felidézte, hogy olyan volt, mintha veszekednének valamin, és hogy a férfinak sötét színű kisteherautója volt. A fiú állítása szerint látta, hogy Marie végül beszállt az autóba, és elhajtottak. Gyanús volt neki a dolog, ezért követte őket, de a másik sofőrnek sikerült leráznia. Ekkor látta utoljára Marie-t, és később ő volt az is, aki jelentette a lány eltűnését. Csupán pár nappal később ismét látta a kisteherautót, ezért azonnal követni kezdte, egészen a sofőr otthonáig, a déli 348. utcába. Itt telefonált a rendőrségnek, akik azonnal kiérkeztek, és kérdőre vonták az autó és a ház tulajdonosát: Gary Ridgway-t. A férfi tagadta, hogy ismerné Marie Malvart, így a járőrök távoztak, az ügy pedig elsikkadt.
Egy Ridgway-éhez hasonló autó szerepet játszott Kimi-Kai Pitsor eltűnésének ügyében is. Ezúttal a lány stricije írta le az autót és himlőhelyes arcú sofőrjét, és hogy a lányt akkor látta utoljára, amikor beszállt mellé. A rendőrség nem kötötte össze a két esetet.
Ekkorra a Green-folyó menti gyilkosnak szentelt akciócsoport munkája teljesen összeomlott. A prostituáltak egymás után tűntek el, és bár szinte lavinaként zúdultak rájuk a tippek, semmilyen új nyomot nem tudtak felkutatni. Mint oly sok nyomozást (pl. a yorkshire-i hasfelmetsző esetét), ezt is az információbőség nehezítette meg igazán, amivel nehezen boldogultak.
…és a helyzetet tovább nehezítette, amikor májusban rátaláltak Carol Ann Christensen holttestére egy erdős területen. Az addigi áldozatokkal szemben ő nem volt prostituált, így kilógott a sorból, és a holttest állapota is megdöbbentő volt. Fejére egy papírzacskót húztak, nyakára és a bal mellére egy-egy halat helyeztek, lába közé pedig egy üveget. Kezeit keresztezték a hasán, és bal kezére pedig darált marhahúst tettek. A holttest további vizsgálata igazolta, hogy egy ideig vízben volt, és hogy a 21 éves lányt egy madzaggal fojtották meg. Bár ez a fajta bizarr megalázása a holttestnek eddig nem volt jellemző a Green-folyó gyilkosára, a rendőrség neki tulajdonította ezt a gaztettet is.
1983 nyarán további kilenc nő tűnt el: Martina Authorlee, Cheryl Lee Wims, Yvonne Antosh, Carrie Rois, Constance Naon, Tammie Liles, Keli McGuiness, Tina Thompson és April Buttram 15 és 22 év közöttiek voltak. Többségüket egyértelműen a sorozatgyilkosnak tulajdonították, ám néhányuk esetében bizonytalanok voltak, mert a megszokott körzeten kívül találtak rájuk. További holttesteket is találtak a SeaTac környékén, közülük több mindmáig azonosítatlan.
Az ősz sem hozott változást. Az év végéig még kilenc nő tűnt el, akik közül hét holttestére találtak rá. Valamennyien a Green-folyó menti gyilkos áldozataivá váltak: Debbie Abernathy, Tracy Ann Winston, Patricia Osborn, Maureen Feeney, Mary Sue Bello, Pammy Avent, Delise Plager, Kim Nelson, és Lisa Lorraine Yates. Szeptemberben megtalálták a március óta eltűnt, 17 éves Delores Williams holttestét, és még ugyanazon a napon rátaláltak Gail Matthewsra is. Mindkettőjüket a Star Lake-nél rejtette el a gyilkos, ami valamivel távolabb esik Seattle-től.
A rendőrség rájött, hogy az általuk Green-folyó menti gyilkosnak keresztelt sorozatgyilkos már nem csupán a Green-folyó mentén hagyja áldozatait, és hogy „aktivitási” területe jóval nagyobb, mint korábban hitték. Így a nyomozást is kiterjesztették a SeaTac repülőtértől délre eső területekre is, ami további holttestek felfedezéséhez vezetett. Köztük volt Mary Meehan, aki halálakor gyereket várt, és a gyilkos egyetlen olyan áldozataként van számon tartva, akit eltemetett. A sírban számos bizarr tárgyat találtak mellé helyezve: két kis műanyagdarabot, egy hajcsomót, egy darab bőrt, három kis csontot, két ceruzát és egy darab műanyag csövet.
Decemberben egy Auburn mellett talált koponyát sikerült azonosítani Kimi-Kai Pitsoréként. Ez a helyszín már az ötödik volt, ahol a gyilkos megszabadult áldozatai maradványaitól.
1983 végéig összesen 18 holttestet találtak Seattle közelében, melyek közül tizenkettőt tulajdonítottak egyértelműen a sorozatgyilkosnak, bár a többiek is hasonló körülmények között lelték halálukat.
1983 elején a hatóságuk tudták, hogy változásokra van szükség, mert a nyomozás eddig sehová sem haladt. Az akciócsoport jelentős forrásokhoz jutott, és nagy átszervezések következtek be. Egyéb eredményeik mellett felrajzoltak egy háromszöget, melyen belül a gyilkos valószínűsíthetően él, illetve sikeresen meghatározták a nyomokból, hogy 41/42 méretű cipőt hord – ami később akár döntő bizonyíték is lehet. Megállításához azonban ez még kevés volt: csupán két hónap leforgása alatt újabb tíz holttestet találtak. Cheryl Wims, Lisa Yates, Debbie Abernathy, Terry Milligan, Sandra Gabbert, Alma Smith és további négy azonosítatlan áldozat közös pontja csupán a prostitúció volt.
Április közepén egy médium kereste fel a rendőrséget, hogy elmondja, látomása volt róla, hogy a 90-es út mellett találni fognak egy újabb áldozatot. Nem figyeltek rá, nem vették komolyan, így dacosan kiment, hogy ő maga keresse meg, és lánya is elkísérte. Nem messze a járőrözés alá vont területtől rá is találtak egy nő maradványaira – ám amikor jelentette felfedezését, még letartóztatással is megfenyegették. A médium a sajtóhoz fordult, és ezzel végre sikerült magára vonnia az akciócsoport figyelmét, akik így szembesülhettek Amina Agisheff holttestével.
A nő sok szempontból kilógott a korábbi Green-áldozatok sorából. 36 évesen jóval idősebb volt legtöbbüknél, és nem volt prostituált. Pincérnőként dolgozott, kétgyermekes anya volt, stabil párkapcsolattal. A nyilvánvaló különbségek ellenére egyértelműen a Green-folyó gyilkosának áldozataként tartották nyilván.
1984. május 26.-án két kisgyerek talált rá a tizenöt éves Colleen Brockman csontvázára. Hosszú ideig ő volt az utolsó, akit azonosítani tudtak, és jó ideig nem került elő újabb áldozat.
Ted Bundy is beszáll
Colleen Brockman megtalálását követően bár csökkent az új áldozatok száma, az ügy továbbra is elsődleges prioritást jelentett a King megyei rendőrség számára. Mi sem mutatja jobban kétségbeesésüket, mint hogy amikor Ted Bundy – aki ekkor már a halálsoron töltötte börtönbüntetését és várt kivégzésére – felajánlotta segítségét az FBI-nak, Keppel készséggel elfogadta azt, Leginkább levelek révén kommunikáltak egymással, melyekben Keppel részletekbe menő kérdéseket tett fel Bundynak.
Bundy rávilágított, hogy a gyilkos valószínűleg ismeri az áldozatait, talán még össze is barátkozik velük, mielőtt csapdát állít nekik. Javasolta, hogy azokat a helyszíneket, ahol korábban már találtak holttesteket, kutassák át újra, mert lehet, hogy több áldozatot is ugyanoda vitt; illetve megerősítette, hogy ezek a fellelési helyek elvezethetnek a gyilkos otthonához. Bundy a gyilkos szemszögéből volt vizsgálni a helyzetet, ami nagy segítséget jelentett a nyomozók számára nem csupán ebben az ügyben, hanem a sorozatgyilkosok észjárásának kiismerésében is.
Bár a gyilkosságok száma csökkenést mutatott, nem szűntek meg. 1984 végén megtalálták a korábban eltűnt Mary Sue Bello-t és Martina Authorlee-t a 410-es út mentén – velük az áldozatok száma 30 fölé emelkedett, akik közül ekkorra 28-at tulajdonítottak a sorozatgyilkosnak. További tizennégy nőt még mindig eltűntként tartottak nyilván.
1985 során további hat nő holttestét fedezték fel, és ekkora – három éves ámokfutást követően – a közvélemény mélységesen fel volt háborodva az akciócsoport eredménytelenségén.
Az FBI profilozóként híressé vált John Douglas új elméletekkel próbálkozott: sikerült bizonyítékokkal alátámasztania azt az elképzelést, hogy talán két gyilkos működik együtt a Green-folyó mentén. Úgy gondolta, bár kettejük profilja nagyon hasonló, mégis felfedezhetőek kisebb különbségek az egyes eseteknél, amelyek arra engednek következtetni, hogy két különböző személy követi el azokat.
A tél folyamán fellelt holttestek között volt Kimi-Kai Pitsoré is, akinek koponyáját két évvel korábban már megtalálták egy másik helyszínen, nem messze a szakadéktól, melyben csontváza feküdt. Az első feltételezés természetesen az volt, hogy a vadállatok műve lehetett, hogy fejét máshová hurcolták, de felmerült az a lehetőség is, hogy a gyilkos szánt szándékkal tette, hogy összezavarja vele a nyomozást.
Gyanúsítottak
1986 februárjában letartóztattak egy férfit, amitől áttörést reméltek az ügyben. Óriási médiafigyelem közepette azonban alapos kikérdezést követően el kellett engedniük az illetőt, ami ismét csak nevetségessé tette az akciócsoportot a közvélemény szemében.
Az év során három újabb áldozatot találtak, aki közül csupán egy volt prostituált. Mivel az újabb esetek ilyen gyérek voltak a korábbi évekhez képest, az év végén az akciócsoport büdzséjét és létszámát is 40%-kal csökkentették. Új vezetőt is kaptak James Pompey kapitány személyében, aki azonban nem ülhetett a babérjain. Alig történt meg kinevezése, máris találtak két újabb holttestet – ezúttal is új helyszínen, és messzebb, mint korábban valaha – Vancouvertől északra. Mégsem akadt kétség, hogy ők is a Green-folyó gyilkosának áldozatai, aki mintha csak gúnyolódni akart volna a hatóságokkal.
1987 kezdetén ismét letartóztattak egy gyanúsítottat. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy megpróbálta felcsípni a SeaTac stripen strichelő álruhás rendőrnőt még 1984-ben, illetve 1980-ban megfojtott egy prostituáltat. A férfi vallomása szerint önvédelemből követte el tettét, amiért a nő rátámadt. Hazugságvizsgálatra fogták, de sikeresen teljesítette azt, így szabadon távozhatott. A Green-ügyön dolgozó egyik detektív, Matt Haney beleásta magát a férfiről készült feljegyzésekbe, és felfedezett még egy gyanús pontot: 1982-ben megállították kisteherautójával, és az autóban mellette ült Keli McGinness, a sorozatgyilkos egyik áldozata. 1983-ban Marie Malvar ügyében is felmerült a neve, így Haney tovább nyomozott Gary Ridgway után.
Találkozott Ridgway ex-feleségével, aki elmondta, hogy a férfi szeretett elhagyatott helyekre járni. Személyleírása alapján több prostituált is ráismert, és azt állították, hogy a férfi minden nap megjelenik a stripen, mert arra vezet az útja a munkahelyére, A legfontosabb nyommá mégis az vált, hogy a kamionok festésével foglalkozó munkás beosztását áttanulmányozva Haney rájött, hogy minden nő olyan időpontban tűnt el, vagy halt meg, amikor a férfi nem dolgozott. Az áldozatokat különböző időpontokban támadták meg: volt akit hétköznap, volt, akit hétvégén, volt akit reggel és volt akit éjszaka; de Ridgwaynek minden egyes esetben volt alkalma rá.
A letartóztatást követően házkutatást tartottak nála, és DNS-mintákat is szolgáltatnia kellett, amit összevethettek az áldozatokon talált nyomokkal. Ekkor még nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték ellene, így végül szabadon kellett engedniük.
Pár héttel később az akciócsoport feje, Pompey kapitány búvárkodás közben szívrohamot kapott és elhunyt. Halálhíre bejárta a sajtót, és szenzációhajhász cikkek jelentek meg azzal kapcsolatban, hogy a Green-folyó menti gyilkos valójában a rendőrség berkeiben keresendő, és Pompey a legújabb áldozata – pedig erre semmi nem utalt, légből kapott kitaláció volt csupán.
A 3 évvel korábban eltűnt, 17 éves Cindy Ann Smith holttestének megtalálásával már az új vezetőnek, Greg Boyle kapitánynak kellett dolgoznia. A következő év során találtak rá a 14 éves Debbie Gonzalesre és a 15 éves Debra Estesre, akik hat évvel korábban tűntek el, még az úgy kezdetén. Ezek azonban mind régi gyilkosságok voltak, és kezdték azt gondolni, hogy a gyilkos talán befejezte „pályafutását”. 1988-ban San Diegóban és környékén több, mint húsz prostituáltat gyilkoltak meg ami miatt úgy tartották, hogy a seattle-i gyilkossàgok azért maradtak abba, mert a sorozatgyilkos Kaliforniába tette át a székhelyét.
Egy William J. Stevens nevű férfi vált a kaliforniai úgy fő gyanúsítottjává. Stevens korábban megszökött a börtönből, és már nyilvántartották a Green-folyó menti gyilkosságok lehetséges elkövetőjeként. Az elvégzett házkutatás, és a mindenre kiterjedő kihallgatás végeztével azonban nem sikerült a seattle-i ügyekhez kötni a nevét.
A következő években is találtak további maradványokat. Köztük volt Andrea Childers és Denise Bush csontváza – utóbbinak egyes részeit már öt évvel korábban megtalálták egy másik helyszínen.
1991-ben, közel egy évtizedes sikertelen működést követően az akciócsoportot megszüntették. Egyetlen nyomozót, Tom Jensent hagyták meg, hogy tovább dolgozzon az ügyön. A Green-folyó menti sorozatgyilkos esete az addig fellelt 49 áldozattal az Egyesült Államok legnagyobb megoldatlan sorozatgyilkossági ügyévé duzzadt, és ez így is maradt további tíz évig.
Gary Ridgway letartóztatása
2001-ben, az ügy kezdete után majdnem húsz évvel a kezdetektől érdekelt Reichert nyomozó újraélesztette a gyilkos utáni kutatást. Az időközben napvilágot látott tudományos eredmények, és a DNS-vizsgálatok elterjedése új eszközöket adott a kezükbe. Új akciócsoport alakult, elsősorban törvényszéki szakértők részvételével, és minden addig begyűjtött bizonyítékot újravizsgáltak a modern módszerekkel. Hatalmas munka volt ez, hiszen a rengeteg áldozat, és a holttestek fellelési körülményei miatt óriási mennyiségű bizonyítékot gyűjtöttek be, több tízezer mintát küldtek laborba.
Az első vizsgálatok között szerepeltek az Opal Mills, Marcia Chapman és Carol Christensen holttestén fellelt ondóminták, melyek DNS-eredményét összevetették a Gary Ridgway-től származó, 1987-es ondóval. Egyezést találtak.
2001. november 30.-án négy gyilkosság vádjával letartóztatták. A negyedik áldozat Cynthia Hinds volt, akihez egyéb bizonyítékok kötötték. A lány ruháján – és később más áldozatokén is – mikroszkopikus festéknyomokat találtak, amelyek formájuk és fajtájuk alapján egyértelműen festékszóróból származtak, amilyennel a férfi is dolgozott. Ridgway 20 év után végre a markukban volt, és ezúttal nem engedték. De ki valójában Gary Ridgway?
Gary Ridgway
Gary Leon Ridgway 1949. február 18.-án született Salt Lake City-ben, 11 éves volt, amikor a családja King megyébe költözött. Édesanyja domináns alkat volt, Gary két fivérével egyetemben számos erőszakos veszekedés szemtanúi voltak gyerekkorukban. Apja buszsofőrként dolgozott, és gyakran panaszkodott a szexmunkások jelenlétére az utakon. A leendő sorozatgyilkosok egyik ismertetőjegye nála is megjelent, és 13 éves koráig küzdött az ágybavizeléssel, mely balesetek után anyja mindig személyesen mosta meg a genitáliáit. A férfi elmondta, hogy kamaszkorában ambivalens érzések kötötték az anyjához, a szexuális vonzalom mellett sokat fantáziàlt arról, hogy megölje.
Gary IQ-ja az átlagos szint alsó rétegében helyezkedik el, és diszlexiás is. Az iskolában kétszer is megbukott, ezért csak 20 éves korában fejezte be középiskolai tanulmányait – majd csatlakozott a haditengerészethez.
1970-ben megházasodott első feleségével, akivel ekkor már évek óta együtt járt. Szolgálati idejének egy részét a Fülöp-szigeteken töltötte, ahol állítása szerint először került kapcsolatba prostituáltakkal, akik szolgáltatásait rendszeresen igénybe vette. Míg ő távol volt, ifjú felesége is megismerkedett egy másik férfival, és a viszony komolynak bizonyult, így 1972. januárjában, alig hogy Ridgway hazatért elváltak, alig másfél év után.
Ridgway leszerelését követően a Kenworth kamionok seattle-i telephelyén kezdett dolgozni festőként – festékszóróval dolgozott az új vontatók karosszériáján – nem messze attól a területtől, ahol későbbi áldozatait felszedte. Harminc éven át, egészen 2001-es letartóztatásáig ez volt az egyetlen munkahelye.
1972-ben megismerkedett második feleségével, akivel egy év múlva kötöttek házasságot. 1975-ben született egy fiuk, Matthew. Az asszony később sok információval szolgált a rendőrségnek Gary szexuális szokáisait illetően: elmondása szerint a férfi szerette a szabadtéri szexet, és az erőszakos együttléteket, melyeket egy nap többször is megkövetelt tőle. Mindezen szokásai mellett, vagy ezek ellenére második házassága során az elvakult vallásosság jeleit mutatta. Gyakran járt templomba, minden nap olvasta a Bibliát, terítő munkát is végzett, és arra bíztatta feleségét, hogy éljen ő is a tanítások szigorú szabályai szerint. A nő elmondása szerint gyakran kimaradt éjszakára, és vizesen, koszosan ment haza. Távollétére és állapotára nem tudott logikus magyarázatot adni. További gyanúra okot adó szokása volt, hogy szívesen gyakorolta a zajtalan lopakodást, és amikor az erdőben voltak, sokszor ezzel ijesztgette feleségét. Legalább egy alkalommal a szex fojtogatásba fordult, ami miatt a nő elfordult férjétől, és kapcsolatuk romlásnak indult. 1981-ben elváltak, a kisfiút az asszony nevelte, de Ridgway-nek is volt láthatása, így minden második hétvégét vele töltötte.
Saját házat vásárolt, melyben állítása szerint nők tucatjaival végzett. 3 évig élt itt egyedül, de ezen jdőszak alatt is több párkapcsolata is volt. A nők többségét egyedülálló szülőknek szervezett eseményeken ismerte meg, Egyikükkel az eljegyzésig is eljutottak, de végül még az esküvő előtt szakított vele a menyasszony. Harmadik feleségét 1985-ben ismerte meg, aki csupán néhány hónap után hozzá is költözött, majd 1988-ban házasságot kötöttek. Az évek során többször költöztek, végül Auburnben vásároltak egy házat, ahol Gary 2001-es letartóztatásáig együtt éltek.
Ridgway és harmadik felesége
Vádalku
Letartóztatását követően négy gyilkossággal tudták megvádolni, és ez is elegendő volt ahhoz, hogy az ügyészség halálbüntetést kérjen rá. Az előzetes meghallgatásig eltelő két évben további áldozatokhoz tudták kötni a bizonyítékok újabb vizsgálatai révén, ennek ellenére nem vallotta magát bűnösnek. Tárgyalását 2004. nyarára tűzték ki.
Hiába volt a gyilkos a kezükben, a hatóságok elkeserítő helyzetben voltak. A sokezer bizonyíték újra vizsgálása által sem tudták csupán 3 további áldozathoz kötni Ridgwayt (a Kenworth gyárban használt Dupont Imron márkájú festékének nyomai alapján). Így összesen 7 gyilkosságért vált lehetségessé elítélése, ami a Green-folyó menti eseteknek apró töredéke volt. Kapóra jött, hogy Ridway ügyvédjén keresztül ajánlatot tett: amennyiben a halálbüntetést életfogytiglani börtönbüntetésre váltják, hajlandó mindenre kiterjedő vallomást tenni a King megyében elkövetett valamennyi bűncselekményével kapcsolatban, tehát nem csupán az ismert 49 áldozatról kellett vallania, hanem esetlegesen azokról is, akiket még nem találtak meg. Az ügyészség számára komoly dilemmát okozott a döntés, hogy elfogadják-e ezt az ajánlatot, hiszen a hozzátartozók és a közvélemény is felháborítónak találta, hogy egy ilyen gyilkos megúszhatja a halálbüntetést, ám végül úgy látták, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy valamennyi ügyet felderíthessék, az azonosítatlan áldozatok családjának is bizonyosságot szolgáltathassanak eltűnt lányaikkal kapcsolatban; illetve hogy mindegyik esetben bűnösnek mondhassák ki Ridway-t, amit szintén fontosnak tartottak. A megkötött vádalkunak része volt az is, hogy ha a jövőben felderítésre kerül olyan gyilkosság, amelyért Ridgway felelősségre vonható, ám nem beszélt róla, az ítélet visszaváltoztatható halálbüntetésre.
Az interjúk
2003 júniusától fogva mintegy öt hónapon át a Green-folyó akciócsoport, kiegészülve az FBI szakembereivel alapos kikérdezésnek vetették alá Ridgway-t. Az interjúk során a férfi bevallotta, hogy körülbelül 60 nővel végzett King megye területén. A vallomástételnek része volt az is, hogy Ridgway elvezette a rendőröket azokra a helyekre, ahol a gyilkosságokat elkövette, illetve elrejtette a holttesteket. Memóriája egyszer sem hagyta cserben, ha a helyszínekről volt szó, minden alkalommal magabiztosan mutatta meg, merre kell menni – aminek révén négy további nő holttestét lelték fel, köztük Marie Malvarral.
Az egyes gyilkosságokról is részletekbe menően faggatták, ám amikor szokásairól volt szó, meglepően visszahúzódóvá vált. Beismerte, hogy nehezére esik őszintének lenni (mi több, notórius hazudozónak vallotta magát), miután olyan sokáig tudta sikeresen titkolni tetteit; de azt is elmondta, hogy szándékosan igyekszik jobb színben feltüntetni magát, hátha valamelyik híres true crime szerző könyvet írna róla.
Reichert sheriff és Ridgway az interjúk alatt
Kezdetben olyan kijelentéseket tett, melyekkel bűneit próbálta kisebbíteni. Azt állította, hogy a gyilkosságokat nem tervezte el, és csak olyankor került rájuk sor, amikor valami félresiklott a prostituálttal való együttlét folyamán, és az provokálni kezdte őt. (pl. a szexuális sikertelenség, vagy ha a nő siettette) Ridgway ilyenkor merhetetlen dühöt érzett, ami leküzdhetetlen agresszióvá alakult át benne. Az interjúk egy későbbi szakaszában bevallotta, hogy mindez nem igaz, a nő viselkedése nem játszott szerepet abban, végül megölte -e. Azt is mondta, hogy 1985-ben, amikor megismerkedett aktuális feleségével, felhagyott a gyilkolással. Ez az évszám azonban később már 1987 volt, aztán 1991, majd 1998, és igazából 2001-ben is voltak még áldozatai.
Bár erős motivációja volt minden gyilkosságát bevallani, hogy elkerülhesse a halálbüntetést, és felfedett addig ismeretlen eseteket is, mégsem vállalta fel az összes neki tulajdonított ügyet. Ragaszkodott hozzá, hogy nem vállal olyasmit, amit nem ő követett el, amire az volt a magyarázata, hogy nem akar „idegen tollakkal ékeskedni”.
Az egyes esetek részleteit nehezére esett felidézni. Ennek részben a gyilkosságok nagy száma az oka (pl. 1983. tavaszán mindössze 4 hét alatt végzett 6 nővel is), másrészt pszichopátiája tüneteként is értelmezhető. Mivel egyéb tekintetében kiváló memóriával rendelkezett – nem csupán a helyszínekre tudta elvezetni a hatóságokat tévedés nélkül, de gyakran a gyilkosság napjának időjárását is fel tudta idézni-, a magyarázat egyértelműen abban rejlik, hogy ezek a nők annyira nem jelentettek számára semmit, hogy még arra se tartotta méltónak őket, hogy emlékezzen rájuk. Emlékezete rendkívül szelektív volt, az évek során birtokolt számos gépjárművének, különböző otthonainak, és munkahelyi előmenetelének is minden apró részletéről képes volt beszámolni.
Elmondta, hogy jelentős időt töltött az alkalmas áldozatok felkutatásával. Munkaideje előtt és után is órákon keresztül autózott a prostituáltak által leggyakrabban látogatott utcákon – Ridgway ezt a tevékenységet „járőrözésnek” hívta – de volt, hogy úgy viselkedett, mintha autója lerobbant volna, és javítgatná, így órákon át figyelhette a nőket és felmérhette a helyszínt.
Azt állította, hogy áldozatai kizárólag a prostituáltak közül kerültek ki, de erre nem pszichológiai tényezők vezették, csupán a praktikum: úgy gondolta, hogy ezeket a nőket kevésbé keresik, eltűnésüket a rendőrség nem veszi komolyan; de ha mégis, gyakori költözéseik, bizonytalan életük és rengeteg kuncsaftjuk miatt nehezebb felderíteni, ki lehetett a gyilkosuk. Áldozatainak bőrszíne nem különösebben érdekelte: „Jobban szeretem a fehéreket, de a feketékkel sincs semmi baj. Ez… ez csak szemét. Csak valami, amit megdugsz, aztán végzel vele és eldobod…” A prostituáltak jelentős része még tinédzser volt, 14-15 éves lányok, és a mintázat azt mutatja hogy Ridgway jobban kedvelte a fiatal áldozatokat. Elmondása szerint tetszett neki ártatlanságuk, és hogy sokkal meggyőzőbben tudtak könyörögni az életükért. Férfiakat sosem ölt, mert nem nyújtottak számára szexuális kielégülést.
Vallomása során világossá tette, hogy tettei gondosan eltervezettek voltak, nem a pillanatnyi indulat vezérelte elkövetésük során. Amikor felszedett egy prostituáltat, mindig számításba vette a gyilkosság lehetőségét, és egyszerűen minden adandó alkalmat kihasznált, hogy gyilkolhasson. Ha valamilyen okból kihagyott egy ilyen alkalmat, az csak még inkább fűtötte vérszomját.
Ahogyan a szintén prostituáltakat gyilkoló Arthur Shawcross esetében, természetesen a Green-folyó menti gyilkos esetében is fontos kérdés volt az, hogyan nyeri el a prostituáltak bizalmát az elkövető. Elvégre a gyilkosságsorozat 20 éven át tartott, és a testüket áruló nők is tudtak róla, hogy különös veszélyben vannak. Ridgway módszerei egyszerűek voltak. Az évek során több, mint 50 olyan nő is akadt, aki megkérdezte tőle, ő -e a Green-folyó menti gyilkos, mielőtt beszálltak volna a kocsijába. Ő mindig ugyanúgy felelt: „Hát úgy nézek én ki, mint egy gyilkos?”, és ez mindig elegendő is volt. Vékony testalkatú, átlagos magasságú férfiként senki nem hitte róla, hogy képes lenne másokat puszta kézzel megfojtani. Különböző ajánlatokat is tett a prostituáltaknak, ha vonakodtak tőle, autót, ételt kínált nekik, illetve azt, hogy törzsvendég szeretne lenni náluk – ezek általában meggyőzték őket, hogy érdemes az üzletbe belebonyolódni vele -, az ígéreteket azonban sosem kellett betartania, hiszen ez csak a csali volt, hogy végezhessen velük. Több nőnek is a bizalmába férkőzött oly módon, hogy a gyilkosság előtt hosszabb időn át látogatta őket.
Fiát is felhasználta, hogy minél több nőt ejtsen csapdába. Pénztárcájában egy fotót hordott magával a kisfiúról, és úgy intézte, hogy a nők meglássák. Autójában és otthonában is szertehagyta a gyerek játékait, hogy egyértelmű legyen, hogy családos ember, így elhitetve, hogy veszélytelen.
Hogyan gyilkolt?
Ridgway elmondása szerint valamennyi gyilkosságát ugyanazon egyszerű, ám igen hatékony módszerrel követte el. Szex közben azt kérte a nőtől, hogy fordítson hátat neki, majd az alkalmas pillanatban, amikor a nő felemelte a fejét, megfojtotta puszta kézzel vagy egy ruhadarabbal, madzaggal. Legtöbbükkel saját hálószobájában végzett, majd ezt követően vitte el a holttesteket a szabadba.
Bár kezdetben tagadta, az interjúk során végül beszámolt arról is, hogy több esetben közösült a holttestekkel pár nappal a gyilkosság után, amikor már előrehaladott romlásnak indultak. Előfordult olyan is, hogy fia az autóban aludt, míg ő holtában még egyszer meggyalázta áldozatát (miközben erről beszélt, biztosította a nyomozókat arról, hogy a kisfiú nagyon mélyen szokott aludni). Összesen körülbelül tíz alkalomról számolt be, állítása szerint nem volt szüksége erre gyakrabban, hiszen újabb és újabb áldozatokat tudott becserkészni. Tagadta, hogy nekrofil volna, választását úgy magyarázta, hogy csupán a spórolás és a praktikum vezette erre, amikor ez tűnt a legegyszerűbb módszernek arra, hogy szexhez jusson.
Az interjúk alapján összességében megállapítható, hogy nem sokat tudtunk meg Ridgway indítékairól, azokat ő maga sem tudta megnevezni, mi több, úgy tűnt, soha nem is gondolkodott el rajta különösebben.
Sok más sorozatgyilkoshoz hasonlóan Ridgway is gyűjtött afféle trófeákat: áldozatait megszabadította valamennyi ékszerüktől, ő azonban nem tartotta meg egyiket sem, hanem elhagyogatta őket a Kenworth gyárban. Amikor női munkatársai megtalálták őket, és hordani kezdték, különös, érzéki örömöt élt át.
Legmélyebb titka az volt, hogy az elrejtett holttestek felett afféle birtoklási vágyat érzett, ami arra hajtotta, hogy minél jobban elrejtse őket. Emiatt volt olyan áldozat, akit megpróbált kövekkel elsüllyeszteni, és amikor már sokukat megtalálták ezért kezdte egyre távolabb elrejteni őket. Úgy erezte, hogy amikor megtalálják ezeket a nőket, tőle vesznek el valamit, ami az övé.
Tanulatlan ember létére meglehetősen jól értette a törvényszéki szakértők munkájának mibenlétét, ami lehetővé tette számára, hogy minden lehetséges nyomot eltakarítson maga után. Nem maradtak ujjlenyomatok, ha kellett, gumit cserélt autóján, ha áldozata megkarmolta, levágta a körmeit, és általánosságban véve nagyon óvatos volt. Egy idő után magabiztosabbá vált, és elkezdett hamis nyomokat elhelyezni a holttestek mellett, például cigarettacsikkeket (Ridgway nem dohányzik), rágógumikat, stb. Sokszor az adott prostituált stricijével megbeszélt egy következő időpontot, amikor a lány már halott volt, így alibit szerezve magának, mintha nem tudna róla, a lány eltűnt. Carol Christensen, a stabil hátterű pincérnő meggyilkolásával és holttestének bizarr „feldíszítésével” csupán az volt a célja, hogy a hatóságokat félrevezesse. Büszkeséget érzett afelett, hogy ilyen körültekintően gondoskodott róla, hogy ne kaphassák el.
Radar alatt
Ridgway talán legfontosabb ismérve kriminológiai szempontból, és aminek köszönhetően oly sokáig folytathatta üzelmeit az, hogy nem felel meg a klasszikusan sorozatgyilkosokról alkotott képnek.
Nem volt magának való, magányos ember, képes volt kontroll alatt tartani ösztöneit, és nem volt ismert fiatalkori priusza. Többször házasodott, és állandó barátnői voltak az évek során, míg bűntetteit elkövette. Harminc éven át dolgozott a Kenworth gyárban, ahol többször meg is jutalmazták teljesítményéért. Még 2001-es letartóztatását követően is kiálltak mellette kollégái, ismerősei, barátai és rokonai. Elképzelhetetlennek tartották, hogy Gary lenne a felelős e rémtettekért.
Egy nagyon fontos vonásában azonban megegyezett a sorozatgyilkosok általános leírásával: ahogyan legtöbbük, úgy Ridgway is szeretett eldicsekedni tetteivel, és saját egoját legyezgetni azzal, milyen sokáig elkerülte a lebukást. Ennek köszönhetően készülhettek el vele a mindenre kiterjedő interjúk, amelyek révén az FBI viselkedéskutatói is rengeteget tanulhattak a sorozatgyilkosokról.
Ítélet és börtönévek
2003. december 18.-án Ridgway-t letöltendő 48-szoros életfogytiglanra ítélték, a szabadulás lehetősége nélkül, plusz 48-szor tíz, vagyis összesen 480 évet kapott a bizonyítékok manipulálásáért. Mindezt később még kiegészítették, amikor rátaláltak a 49. áldozatra. A férfi az ítéletet hallgatva elsírta magát, és könnyek között kért bocsánatot tetteiért, azonban a bíró kijelentette, hogy nem hisz bűnbánatában.
Gary Ridgway-t bár sajnálatos módon az áldozatok számát illetően már lekörözték, abban még tartja a rekordot, hogy ő vallotta be valaha a legtöbb gyilkosságot, összesen 71-et.
2004 januárjában vonult börtönbe, a Washington Állami Börtönbe, ahonnan 2015-ben átszállították egy coloradói intézménybe, amire a közvélemény felhördült a továbbra is felderítendő ügyek miatt, így Ridgway visszakerült Washingtonba, hogy „kéznél legyen”.
A börtön egyik speciális egységében tartják fogva, olyan rabok között, akik veszélyt jelentenek magukra nézve és másokra egyaránt. Napi 23 órát tölt magánzárkában, ahonnan napi egy órában engedik ki. Ezalatt szigorúan tilos számára bárkihez beszélni rabtársai közül. Családjával és jogi képviseletével csak videoüzenetben érintkezhet.
Őt magát folyamatosan szoros megfigyelés tartják, nehogy kárt tegyen magában, illetve mert rabtársai kiemelt célpontja lehet az általa elkövetett bűnök természete és nagy száma miatt.
Jelenleg 74 éves, immár 20 éve börtönben van.
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Serial Chillers LXI.: Gary Ridgway, a Green-folyó menti gyilkos"