Minden adandó alkalommal, mikor lehetőségem van rá, elmondom, hogy az ír filmeknek egy külön kis csücsköt tartok fenn a szívemben. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen a legtöbb ír film, amit valaha láttam, legjobb esetben is középszerű volt – mégis valamiért megmagyarázhatatlan vonzalom húz feléjük.

Az idei évem szerencsésnek mondható, hiszen két új ír horrorról is írhatok: bár a The Cellart az alapötleten túl nem túlságosan szerettem, azért bizakodva fordultam a jóval kisebb (mindössze 30.000 euróra becsült) költségvetésből készült, valódi indie darab, a Hillwalkers felé, ami nem mellesleg mindez idáig már 9 díjat nyert el, köztük a legjobb indie film díját több ízben is.

A Hillwalkers kezdetén a szokásos klisé szerint megismerkedünk a csapattal: a főnökasszony, a férje, egy szexista ripacs, meg két kiscsaj, akiket sokáig megkülönböztetni se tudtam egymástól. Ők öten állítólag munkahelyi csapatépítés címén jótékonysági túrázáson vesznek részt, de igazából már az elején látszik, hogy nem fűlik hozzá a foguk. A túra élvezeti értékén tovább ront, hogy a férj balesetet szenved és megsérül a lába, ezért vissza kell fordulniuk. Ezt azonban nem tehetik az eredeti útvonalon, ezért kerülniük kell – így pedig elérkezünk minden erdős-túrázós film szokásos receptjéhez: behatolnak egy hillbilly típusú család magánterületére, akik cseppet sem örülnek nekik.

Nem vagyok a slasher műfaj nagy rajongója, az ilyen erdőben, barlangokban, és hasonló természetben játszódó filmeket mégis nagyon kedvelem. A tavalyi Hunter Hunter a műfaj valódi gyöngyszeme volt, a Backcountry a háttértörténet miatt volt emlékezetes, az A barlangot pedig talán említeni is felesleges, hisz mára szinte klasszikussá vált. A Hillwalkers korábbi filmélményeim közül talán a norvég exploitation filmre, a Rovdyrra emlékeztetett leginkább, elsősorban hangulata és a hillbilly-redneck-féle felállás miatt (a hillbilly jelenségről a horrorfilmekben pedig ITT írtam), de a hasonlóság itt meg is áll.

A Hillwalkers cselekménye a tapasztalt horror rajongó számára nem tud meglepetést okozni. Meglehetősen klisés, az első 5 perc után megjósolható, hogy ki fog elsőként meghalni, és ki marad majd életben a történet végén. A nemzetközi közönség számára nagyrészt ismeretlen ír színészek munkája ugyan korrekt, de semmi emlékezetes… egy kivétellel: Mark Agar alakítása kiemelkedő az elmeroggyant erdőlakó szerepében. Igazából nehéz bekategorizálni a filmet, mert ha slasherként sorolom be, az félrevezető lehet. Megvan a zsáner azon tulajdonsága, hogy a szereplőktől egymás után kell érzékeny búcsút vennünk, azonban magukat a gyilkosságokat meglehetősen egyszerűen elintézi a film. Nincs benne semmilyen kreatív halálnem, csak kések és puskák. Véres jelenetekkel is spóroltak, úgyhogy ne is nagyon várjunk ilyesmit. (a film egyik legnagyobb bakija, hogy az egyik szereplő hasán tisztán kivehető a pólója alatt tartott művérrel teli zacskó amikor meglövik, és ráadásul voltak annyira szemtelenek, hogy lespórolták még a zacskó áthelyezését is, úgyhogy amikor rálő egy másik szereplő is, akkor pontosan ugyanott sérül meg ismét…) 🙂

Ez egy kis költségvetésű, tévés platformra készült film, és mindez egyértelműen meglátszik a minőségen minden vonatkozásban. A történet klisés, a karakterek egy-, maximum kétdimenziósak, ráadásul még idegesítőek is. Mint a legtöbb slasherben, itt is orbitális hülyeségek követik egymást, hogy a néző még kicsit drukkolhasson is az egyes szereplők haláláért. Mindez megvan, ráadásul valami egészen furcsa szexista köntösbe bújtatva, ahol a férfiak haszontalanok és semmirekellőek, míg a nők erősek és bármire képesek. A film végére a néző mégiscsak értékelni kezdi a karakterek törtető, foggal-körömmel küzdő, találékony természetét, és egy kicsit tudunk örülni a túlélőknek is.

Ír munka révén a film erősen épít a táj keltette atmoszférára, és ezt pikánsan fűszerezik az erdei suttyók gael (ír) nyelvű kifejezései és akcentusa.

Kinek ajánljuk: Alacsony elvárásokkal rendelkező nézőknek, akik könnyed esti szórakozásnak kedvelik az „egyszerűbb” filmeket is.

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella