Várható volt, hogy a A Jeffrey Dahmer-sztori hatalmas siker lesz. Ezt önmagában biztosította Ryan Murphy (American Horror Story, American Crime Story, stb.) neve az alkotók között, és természetesen Evan Peters a címszerepben. Arra azonban talán kevesek számítottak, hogy alig egy hét alatt az év legnézettebb Netflixes sorozatává vált, és leuralja mind a sajtót, mind pedig a közbeszédet. Miért van ekkora hatással az emberekre Jeffrey Dahmer története? Vajon a történet-e önmagában az, ami ennyire nem hagy bennünket nyugodni, vagy csak a sorozat megvalósítása követeli ennyire a figyelmet? Lehetséges -e egy immár 30 éves sztoriról olyan sorozatot alkotni, ami ma is hatással van az életünkre?

Amellett, hogy a sajtóban egyre-másra közölnek képeket Jeffrey Dahmerről, hogy egy újabb generáció is megismerhesse a valódi arcát (róla szóló Serial Chillers cikkünket ITT találod) valójában nem más, mint kattintásvadászat. Ennél érdekesebbek a valódi hírek: elsőként, hogy az áldozatok hozzátartozói sérelmezték, hogy a The Jeffrey Dahmer Story megjelenése miatt újra kell élniük traumáikat.

I’m not telling anyone what to watch, I know true crime media is huge rn, but if you’re actually curious about the victims, my family (the Isbell’s) are pissed about this show. It’s retraumatizing over and over again, and for what? How many movies/shows/documentaries do we need? https://t.co/CRQjXWAvjx

— eric perry. (@ericthulhu) September 22, 2022

Ez arra a kérdésre vezet, amelyet a No Man of God című filmről szóló írásomban fejtegettem Ted Bundy-val kapcsolatban. Vajon megéri-e átlépni az erkölcsnek azt a határát, hogy a hozzátartozók nem hogy beleegyezése, de egyáltalán a megkérdezése nélkül készítünk egy nagy, húzó Netflixes címet, csak azért, hogy egy erős sorozatgyilkosos témát dolgozhassunk fel?

A kép a The Jeffrey Dahmer Story esetében némileg árnyaltabb, mint Ted Bundy esetében, de erről majd később.

További sajtóhír volt az is, hogy a Netflixen az LMBTQ kategóriajelölést is megkapta a sorozat – ami elsőre logikus döntésnek is tűnik – de a közösség szószólói is felemelték szavukat az ellen, hogy a platformon az LMBTQ kategóriára kattintva ez a sorozat is megjelenjen a többi, a szexuális kisebbségeket rendszerint pozitívan beállító mű között. Így csupán pár nap után a kategóriát eltávolították, minden további tájékoztatás nélkül.

Hír lett abból is – és biztos vagyok benne, hogy számos hasonló fogja még követni -, hogy egy, az eseményekben résztvevő újságíró elmondta, hogy a sorozat nem hiteles, és néhány dolgot kiemelt, hogy a valóságban nem így történt. Ez természetesen igaz, de erről is majd később.

Mielőtt filozófiai vitát kezdenék a sorozat tartalmáról, ki kell emelnem, hogy a maga módján a The Jeffrey Dahmer Story nagyon ütős lett. Kétség sem fér hozzá – és ezt régóta így gondolom, ez a szerep csak megerősítette -, hogy a főszereplőnek megtett Evan Peters korosztályának legtehetségesebb színésze. Tiszta sor volt már elöljáróban is, hogy Jeffrey Dahmert eljátszani számára ujjgyakorlat csupán, hiszen ez a férfi annyira… normálisnak tűnt (mint jó néhány más sorozatgyilkos is, úgy általában). Mesterien hozta a megírt szerepet, még ha az összességében nem is hasonlít annyira a valósághoz. Mellette mindenképpen ki kell emelni Niecy Nash-t is, akit a legtöbben komikaként ismerünk, de Jeffrey közvetlen szomszédjának igen drámai szerepében is a sorozat egyik fényesen csillogó ékköve.

Kifejezetten örültem annak is, hogy a rendezők között a tíz részből négyszer is Jennifer Lynch neve köszönt vissza, akinek a munkáit (a kedves papához hasonlóan) mindig is nagyra tartottam, a Chained című filmet pedig a kedvenceim között tartom számon.

Bár valószínű, hogy a legtöbben a sorozat megtekintését követően olvassák ezt az írást, ha mégis idetévedne puszta érdeklődő is, elmondom, hogy a gyilkosságokat illetően a történet viszonylag visszafogott, és keveset láttat. A történetet ismerve sokkal erősebb is lehetett volna a gore vonal, de – ha beszélhetünk ebben az esetben ilyenről – nagyjából a jó ízlés határain belül kezelték mindezt. Magukat a gyilkosságokat a legtöbb esetben csak halljuk, a véres részletek pedig legfeljebb a másodperc töredékéig jelennek meg, míg a kannibalizmus is inkább csak érintve van.

Éppen emiatt volt már az első részek során az a benyomásom, hogy a The Jeffrey Dahmer Story mintha egyáltalán nem törekedne arra, hogy a valóságot mutassa be – ami végül a negyedik rész vérivós jeleneténél csúcsosodott ki. Ekkor fordult meg bennem valami, mint nézőben, és ettől kezdve teljesen másként tudtam tekinteni az egyes epizódokra. Nem kerestem többé a tárgyi tévedéseket, és a tények elferdítését, hanem arra tudtam figyelni, hogy a történet ilyen módon való bemutatásával a készítők mit próbáltak közölni velem. Utólag már tudom, hogy ez a hatás nem volt véletlen, hiszen az első öt rész, és a második öt rész egészen más hangvételű, mintha a teljes írói gárdát lecserélték volna.

A Milwaukee Journal Sentinel közölt egy remek cikket, melyben végigvették a sorozat számos jelenetét, elmagyarázva, hogy azok így történtek -e a valóságban is. Vegyünk néhány példát:

• A szomszéd, Glenda Cleveland a valóságban nem volt Dahmer közvetlen szomszédja, egy másik épületben lakott. Valóban ő volt az, aki Konerak Sinthasomphone ügyében kihívta a rendőrséget. A sorozat az ő személyét összemossa a valódi szomszéddal, aki Pamela Bassnek hívtak. Tőle származik az az információ, hogy Dahmer szendvicseket készített a lakóknak – ami az egyik epizódban igen fontos szerephez jut.

• Dahmer valóban arra kényszerítette Tracy Edwardsot, hogy megnézze vele Az ördögűzőt. (egy későbbi interjúban azt mondta, Az ördögűző III. volt a film)
• Dahmer valóban ellopott egyszer egy kirakati bábut.
• A visszaemlékezés, melyben megpróbál egy futóra rátámadni, csak részben történt így. Dahmer eltervezte a támadást, de a férfi soha többé nem jelent meg azon a környéken, így nem került rá sor.
• A vérplazma központban való munkája a valóságban is egy volt a sok közül, de Dahmer sosem hordott haza vértasakokat, hogy megigya a tartalmukat. Állítása szerint egyet megkóstolt titokban, de kiköpte.
• A vásáron és a fürdőházban történtek is megfelelnek a valóságnak. A fürdőház menedzsere tanúskodott is Dahmer tárgyalásán.
• Az Ambassador Hotelben meggyilkolt Steven Tuomi haláláért nem vonták felelősségre a férfit soha, mert a holttest hiányában csak az ő szűkszavú vallomásából tudtak az esetről. (Dahmer megpróbálta megtartani a kifehérített koponyát, de túl erős vegyszert használt, így a többi csonthoz hasonlóan az is szétporladt.)  A részletek sosem derültek ki, mert ahogyan a sorozat is bemutatta, maga Dahmer sem emlékezett a gyilkosságra.
• Ron Flowerst miután nagyanyja házába vezette és bedrogozta, úgy döntött, hogy nem öli meg. Ennek igen prózai oka az volt, hogy Flowers a valóságban körülbelül 120 kg-t nyomott, és Dahmernek kétségei támadtak, hogy meg tudná-e mozdítani egyedül a holttestet. Flowers a kórházban ébredt, de nem sokra emlékezett. Azt gondolta, hogy bántalmazták míg öntudatlan volt, ezért feljelentést tett, aminek nyomán Dahmert kérdőre is vonták, de végül neki hittek Flowers-szel szemben.
• Amikor bíróság elé kellett állnia a Sinthasomphone család vádjai miatt, a valóságban a bírót igen komoly kritikák érték döntése miatt. A jelenet, melyben az apát megalázza, amiért az töri a nyelvet, és egyik gyermekét kéri fel, hogy fordítsa le apja szavait, a valóságban vélhetően nem történt meg. Egy forrás szerint a Sinthasomphone család nem vett részt a tárgyaláson, melyen gyermekük molesztálásáért ítélték el Dahmert, ugyanis értesítés hiányában nem is tudtak róla. Dahmer felügyelő tisztje, aki a sorozatban nem is szerepel egyáltalán, szintén széles körben bírált személy lett, amiért bár mindvégig találkozói voltak a férfival, de nem tűnt fel neki semmi a gyilkosságokkal kapcsolatban.
• A sorozat legtöbb érzelmet kiváltó jelenetei a tárgyaláson a hozzátartozók felszólalásai, melyeket szóról szóra a valóságban elhangzottak szerint mondanak el a szereplők.

• A sorozatban látható Jeffrey Dahmer képregényeket tényleg kiadták 1992 során.
• A Konerak Sinthasomphone ügyében eljáró rendőröket nem tüntették ki. A rendőrfőnök bár kirúgta őket, a szakszervezet elérte, hogy 1994-től újra dolgozhassanak. Egyikük később a szervezet elnöke lett.

• A házat, melyben Jeffrey Dahmer lakott, és melyben legtöbb gyilkosságát elkövette, 1992-ben, immár 30 évvel ezelőtt ledózerolták. A telek mindmáig teljesen üres, csupán egy fekete kerítés veszi körül.

 

Nehéz tényszerűen a többi közé sorolni, de a valóságtól való elszakadásnak éreztem mindvégig azt is, amilyen karakterként Evan Peters megformálta Dahmert. Bár alapvetően hasonlított rá, de ez a rémesen lassú beszéd, és némi gyengeelméjűség igazából nem volt jellemző rá. Dahmer bár nem volt tanult, de intelligens férfi volt, megnyerő modorral, sokan kifejezetten sármosnak és nagyon kedvesnek tartották. Áldozatainak bár a legtöbb esetben pénzt ajánlott a fotózásokért cserébe, de volt annyi vonzereje, hogy képes volt elcsábítani is más férfiakat.

Ez a vonzerő az, amit a sorozat szinte egyáltalán nem mutat meg, és ennek fényében nem értjük, miért kap az utolsó részben rajongói leveleket. Pedig Ted Bundy-hoz hasonlóan Dahmernek is voltak rajongói már a maga korában is, ami az ő esetében még érthetetlenebb és még visszásabb. Bundy rajongói hittek az ártatlanságában, Dahmer rajongói számára viszont nem volt kétséges a bűnössége.

Mégis mi van Dahmerben, ami ennyire érdekel sokunkat? Immár 4 éve vezetem a Serial Chillers rovatot, de annak idején én is a My Friend Dahmer megjelenése révén találkoztam először a Cinegore-ral, és azon belül a rovattal. Ő is azon sorozatgyilkosok közé tartozik, akiknek nevét az egész világ ismeri, és több film is feldolgozta már tetteit. A My Friend Dahmeren kívül talán egy sem próbálta pozitív figuraként beállítani, és annak idején sok helyütt volt is szó arról, hogy a film által újjáélesztik Dahmer kultuszát, és ezt a vádat a The Jeffrey Dahmer Story is az elsők között kapta meg.

De vajon tényleg ez a szándék vezérelte-e a készítőket? Úgy vélem azzal, hogy a valóságtól elrugaszkodva, a valóságosnál kevésbé szimpatikusnak, kevésbé megnyerőnek formálták meg a karaktert, sokkal inkább mutat abba az irányba, hogy még véletlenül sem akarták, hogy a nézők megkedveljék. Szánni talán lehet, de szerintem annyira felszínesen ismerjük csak meg Jeff gondolatait a sorozatban, hogy még ezt sem igazán tudja kiváltani, hiszen ismeretlen marad számunkra. (ez különösen szubjektív, olvastam olyan beszámolókat, akik nagyon meghatónak találták) Sokkal könnyebb az áldozatokkal azonosulni (különösen a Silenced című epizódban Tony Hughes-szal), ami amellett szól, hogy a The Jeffrey Dahmer Story megadja nekik a kijáró tiszteletet. Mindvégig azokra koncentrál, akik az ügy elszenvedői voltak: az áldozatok, a szomszédok, a családtagok. Jeffrey apja, Lionel Dahmer különös érzékenységgel van bemutatva, és nagy hangsúlyt kap a történetben az ő vonatkozása. Mindez nem véletlen, hiszen amellett, hogy valóban írt egy könyvet A Father’s Story címmel, szinte egyedülálló módon szeretettel állt ki fia mellett az utolsó percig. Vélhetően nem kis szerepe van abban, hogy Jeffrey Dahmer azon kevés sorozatgyilkosok egyike volt, aki valódi megbánást mutatott elkövetett bűneivel kapcsolatban.

Említettem, hogy a második öt rész hangvétele nagyban különbözik a sorozat kezdetétől. Sokan vélik úgy, és én teljesen egyetértek velük, hogy ezek a részek nagyon didaktikusak, rettentő szájbarágósak lettek. Azonban én úgy gondolom – e rovat vezetőjeként különösen -, hogy a sorozatgyilkosság témája olyan kérdés, amelyben széles tömegek felé szólni csakis ennyire didaktikusan érdemes. Mert ahogyan a gyereknevelésben is van, hogy nincs fontosabb szó, mint kimondani, hogy „nem”, úgy a társadalom által rajongással körülvett sorozatgyilkosok esetében sem tehetünk máshogy. Bemutatjuk történetüket, és nagyon világosan, művészi szándékoktól és módszerektől lecsupaszítva azt mondjuk: „Na, ezt már NEM!”.

A Ryan Murphy alkotta The Jeffrey Dahmer Story ebből a szempontból nem újdonság a piacon, de tény, hogy ritkán akadnak olyan true crime művek, melyek ilyen mértékig kerülnek be a mainstream-be, és különösen nem jellemző, hogy alig egy hét alatt az év legnézettebb sorozatává váljanak. Ebben nagyon nagy szerepe van Evan Peters népszerűségének is, aki minden bizonnyal bezsebelheti majd második Emmy-díját is Dahmer megformálásáért.

Nagyon nehéz mindezek után a megszokott, pontszámos módszerrel értékelni ezt a sorozatot, mégis muszáj lesz. Minden érdeme elismerése mellett, de gyengeségeinek tudatában:

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella