Német Balázs második kötetében elkísér minket egy olyan sötét világba, ahol az elnyomott elme démonjai utat törnek magunknak és elkezdődik „Az élet alkonya…” Valóban, ahogy a borítón olvasható, erősen Stephen King ihletettségű fiatal szerzőnk legújabb kiadványában hasonló erkölcsi mondanivalókkal és morális döntésekkel bíró, emberi sorsokat bemutató horrorisztikus és drámai elbeszéléseket találunk, mint amelyeket már az előző gyűjteményben olvashattunk.

Dicsérendő a törekvés, hogy Németh Balázs egyre jobb íróvá szeretne válni, de rövid időn belül az elsőt követő újabb kötete is szinte ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint az első. Az élet alkonya gyakorlatilag egyenesági folytatása A félelem rezidense című kötetnek, csak jóval több rövid elbeszélést olvashatunk a fiatal, amatőr szerző tollából. És ezzel el is érkeztünk a legelső sarkalatos ponthoz, ugyanis erre a jóval vastagabb, közel százhatvan oldalasra hízott kiadványra erősen ráfért volna egy beltartalmi szelekció, a kevesebb néha több elv alapján.

A könyv gerincét ezúttal is Stephen King regényeiből ismerős kellékek adják: Maine államban (főleg Portlandben) játszódó, különféle tragédiákkal és természetfeletti eseményekkel fűszerezett kisvárosi elbeszélések. Ám akadnak még különféle horrorisztikus elemeket tartalmazó novellák kutatólaborból elszabadult szörnyekről, kísértetkastélyokról, boszorkányról, és persze most sem maradhattak ki a meseszerű elemekből álló fantázia-történetek (Álomország hercegnője, A király és hat fia, A lombhullató erdő árnyai, Manók az erdő rejtekéből). Ezenkívül, olvashatunk még igencsak rövid terjedelmű jegyzetszerű kinyilatkoztatásokat, sőt még egy-két vers is helyet kapott benne. Szóval elég vegyes a felhozatal.

Balázs az elbeszéléseiben már jobban odafigyel a narrációban potenciálisan tátongó (kronológiai) lyukak betöltésére, és rendre megpróbálja az cselekményt részletesebben átadni, kvázi átélhetőbbé varázsolni, ám az arányokon még bőven lehetne mit csiszolni. A dialógusok többsége nekem még mindig a tévében sugárzott filmek laza és kissé hányaveti (ponyvás) stílusához áll közel, egyszerűsített tényközlés és zanzásított információk helyett pedig adhatna még bővebb leírásokat.

Nem ritka, hogy az eleve nagyon rövid elbeszélések több „fejezetre” osztódnak (amelyeknek véletlenszerű módon a szerző hol ad külön címet, hol pedig nem), vagy egy újabb névvel, de gyakorlatilag egymás folytatásaiként funkcionálnak. Merthogy erre is találunk példát. Nagyobb probléma viszont, hogy a cselekményvezetés döntő többségében nem igazán javult, vagyis egy ponton valamiért egy teljesen másik szereplőre (vagy történeti elemre) váltunk, és úgy folytatódik. Azt érzem, hogy nincs előre eltervezve a narráció, hanem csak jön egy ötlet, és a szerző sutba dobva az eddig leírtakat, azzal folytatja, hátha majd kisül belőle a végén valami.

Szereplőink is maradtak az egy-két tollvonással vázolt – viszont túlzottan kiterjedt családfával, és nyomatékosított név-arzenállal bemutatott – kivétel nélkül hányattatott sorsú, nehéz gyerekkorral rendelkező, sőt esetenként függőséggel harcoló vagy a poklok poklát megjárt karakterek. Akik mindig egy jól megszokott amerikai kisvárosi környezetben élik az életüket, a fiatal szerző képzeletéhez mérten hitelesen, ámde jócskán leegyszerűsítetten, kissé korlátok közé szorítva. Néha pedig kimondottan irreleváns módon vagy logikátlanul.

Ahogy észrevettem, talán túlzottan drámai élettörténetük bemutatásának didaktikusan megfogalmazott célja, hogy valamilyen emberi jellemvonás vagy morális döntés meghozatala és az azt követő erkölcsi tanúság levonásával Balázs belevonja a Kedves Olvasót, mintegy életvezetési tanácsadó jelleggel. Hogy az adott események hatására bárki jellemfejlődhet, és kell is neki; sok küzdelem után végre elérheti az ember a célját, a szörnyű múltjából kiszakadva megváltozhat, csak tennie kell érte. A szerző zsenge életkorából fakadóan ezek az üzenetek számára világosan deklaráltak, de idősebb fejjel olvasva azért nem egészen így működnek, hogy csak ennyi és kész.

Az előző kötet írásaival kapcsolatban szintén rámutattam már arra, hogy jócskán találhatunk olyat, amely nincsen rendesen befejezve. Kap ugyan valamiféle pár mondatos lezárást, de igazából se egy csattanó vagy fordulat, amely miatt emlékezetes lenne vagy megjegyezhetnénk, és ez elég illúziórombolónak hat. Vagy amikor – legalábbis én így képzelem el – egy erős(nek gondolt) és/vagy hatásos kifejezésre (például a cím) íródik egy novella, csak azért, hogy aztán annak létjogosultsága az alkotás végén repetitíven megjelenjen újra, a nyomatékosítás kedvéért.

Az olyan féloldalnyi terjedelmű történeteket pedig, ahol gyakorlatilag egy (hétköznapinak is beillő) állítást fogalmaz meg a szerző, mindennemű cél és üzenet nélkül, pusztán a leírás kedvéért, nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Erre lett volna jó egy igazi szerkesztő, aki a borító tanúsága szerint nem csak névlegesen felügyeli a kötetet, hanem például átnézi, és kiszűri a gyengébb, kevésbé maradandó írásokat. Vagy kijavítja a névtévesztéseket, logikai bakikat, észrevételeket tesz, javaslatokkal él, rámutat a fejezetek véletlenszerűségére stb.

Az előző kiadvány (A félelem rezidense) óta valamelyest érezhető egy fejlődés vagy arra irányuló hajlam, de hosszú még az az út, amihez elengedhetetlen a türelem és a kitartás. Az akaraterő látszik benne. Ahogy Stephen King is megfogalmazta anno, az írónak nincs más dolga, mint írjon és olvasson. Szóval Németh Balázsnak én ugyanezt tudom javasolni: olvasson sokat és sokfélét, és ne csak horrort vagy thrillert, hanem más műfajból is szemezgessen. Továbbá, írjon rengeteget gyakorlásképpen – még hogyha nem is tárja ezeket mind egytől-egyig a potenciális olvasók elé egy fizikai kiadványban. És mindenekelőtt válogasson. Mert nem minden művet kell azonnal megmutatni, a kevesebb néha több. Teszt-közönséget is lehet alkalmazni, számtalan ilyen csoport létezik. Fiatal még, szemezgessen nyugodtan, és a legjobbakból állítson össze egy csokrot.

eyescream