Mindig öröm, ha egy-egy olvasónk keres meg bennünket egy-egy érdekes cikkel, hogy jelentessük meg. Ezúttal Kiss Norbert írását közöljük, aki az 1970-es évek posztapokaliptikus ausztrál látomásába vezet minket egy kis nosztalgiázásra. Korábbi cikkeinket a film első három, és a negyedik részéről a csatolt linkeken olvashatjátok.

Ha az embert körülveszi olyan dolog, amit úgy érez látott már valahol, óhatatlan, hogy elgondolkodik azon, milyen film reprodukálta ezt a jelenséget esetleg? Mikor a korona járvány felültette magát, a legfelkapottabb filmek között ott voltak a Vírus, Fertőzés, 28 Nappal Később, Víruscsapda címei.

Ami engem jobban érdekel, az az üzemanyag kérdése, amit a Mad Max filmek kapcsán 4 részen keresztül is láthattunk mivé válhat a világunk olaj nélkül. Bár ezt a jelenséget az Mad Max 2. – Országúti Harcos jobban prezentálja, az első rész az, ami megágyaz az apokaliptikus jelenségnek, és bemutatja, miként omlik össze egy egyszerű ember, a tragédiák sorozatának prése alatt.

Gondoltam ideje leporolni ezt a filmet, és darabokra szedni, miért is szeretem személy szerint és miért kerül a lejátszóba akár évente többször is.

Már a nyitó jelenet sem ejt túszokat, már az elején beledob minket az adrenalin vihar közepébe, ahol szó szerint maximális fordulaton pörög az őrület, ami abban a világban egy átlag hétköznapnak mondható. Egy szimpla csirkefogó játékot az úgynevezett „Sebesség Istene” ural, romba döntve mindent maga mögött, egészen addig, amíg farkas szemet néz azzal a gépjárművel, aminek a volánja mögött főhősünk rejlik, aki akár a végletekig is elmenne, hogy kézre kerítse az ámokfutót. Az erősen bipoláris Nightrider, amint szembe nézett egy pillanatra a halál tudatával, egyből realizálta halandóságát, aki semmilyen sebességnek nem az istene, csupán egy szökevény, akinek a nyomában az a rendőrtiszt kullog, akinek 100%-os elfogási rátája van a rendfenntartásnál. Többet nem kívánok spoilerezni, de ez a nyitójelenet így 40 év távlatából is működik, George Miller a leghatásosabb módon vezette fel főhősünk elkötelezettségét, aki pontosan olyannyira közveszélyes tud lenni, mint akik ellen felesküdött. De mi is az, amit pontosan láttatni akarnak velünk?

Ausztrália az összeomlás szélén áll, és minden, ami maradt, az az alulfinanszírozott rendőri egységek, amelyeket takarékosan küldenek, hogy érvényt szerezzenek annak, ami megmaradt az ál-ésszerű társadalomból. Az MFP (Main Force Patrol, a filmbeli járőr egységek) alkalmatlansága miatt az úton a kapitányság főnöke kizárólag egy rendőrre, Maxra hagyatkozik, hogy eltakarítsa a rendetlenséget. Ahogy haladunk előre a cselekményben, ezt a fajta reménytelenséget tovább táplálja az a tény, hogy ez az állomány is halandó emberekből áll, akik előbb utóbb vagy az életüket vesztik, vagy a végletekig hajszolják őket, míg bele nem őrülnek. Hiába teszik csábítóvá a hivatást, ahol a legújabb és egyben az utolsó V8-as különleges üldöző parkol, még a legjobbak is bedobják a törölközőt. Mel Gibson karaktere is felismeri ezt a tényt, majd félidőnél úgy dönt, civilként tengeti tovább az életét a családjával elszigetelve, azonban hamar szembesül vele, hogy a döntésével az illúzió csupán egy könnyebbik útját választotta.

Ha kicsit kitekintünk a kamerákon kívül, akkor érdemes megemlíteni, hogy valós tragédiák vezénylették a Mad Max c. film megalkotását, ahol a rendező saját rémképeit vetítette ki a filmen keresztül, az ausztrál utakra. Az író-rendező George Miller mire betöltötte 20. életévét, már több barátját is elvesztette közúti balesetben. Ha nem is műtői pontossággal operál, és rezonáltatja a karaktereit a filmbeli történések során, de sok minden visszaköszön a filmezést megelőző orvosi életútjából, avagy nagy hangsúlyt fektet minden kisebb balesetre a filmben, ezzel bemutatva, hogy mennyire törékeny az egész rendőri egység. Jim Goose balesete amint rehabilitálódig jelenetről, jelenetre, Charlie súlyos sérülése, amely látványosan maradandó lett, Nightrider maradványának szóvátétele, Max feleségének orvosi diagnózisa, és főhősünk térd és alkar sérülése végig kísér minket a további részekben is.

Az alapelgondolást a 73-as olajválság, az ausztrál autósokra gyakorolt hatásainak megfigyeléseiből merítették. Hisz akkoriban kétségbeesett intézkedéseket tettek a mobilitás biztosítása érdekében. Néhány olajsztrájk, amely számos benzinkutat érintett, megmutatta, hogy az ausztrálok milyen kegyetlenül védik a tankoláshoz való jogukat. Hosszú sorok alakultak ki a benzinkutaknál, hogy megtöltsék autóikat az értékes éltető anyagával. Bárki, aki megpróbált előre osonni a sorban, nyers erőszakkal szembesült. George és James McCausland arra a tézisre alapozva írták forgatókönyvet, hogy az emberek szinte bármit megtennének azért, hogy a járművek mozgásban maradjanak és a nemzetek csak akkor vennék figyelembe az alternatív energiaforrások infrastruktúrájának biztosításával járó hatalmas költségeket, amikor már túl késő lenne. Más apokaliptikus filmekkel ellentétben, amelyek éhínséget, háborút vagy pestist használnak, a benzinhiány sokkal kézzelfoghatóbb volt a filmnézők számára. Az 1970-es évekre az autók szenvedéllyé és a nyugati mitológia kiterjesztésévé váltak, lehetővé téve az embereknek, hogy a társadalom terheitől megszabadulva a nyílt utakon és nagy sebességgel utazzanak.

Az újra nézési faktorja kimeríthetetlen, hisz mindaz, amiért szeretjük a filmet, nem sokáig van jelen a filmvásznon, gondolok az összes benne látható átalakított járműre, akciójelenetekre, a motoros bandára és a különleges üldöző V8-asra, amikből nem sokat kapunk és épp ezért újra akarjuk élni azokat a képsorokat. Nincsenek mélyen szántott dialógusok, nagyképű megjegyzések, hisz voltaképp ez egy hangos némafilm. Vannak hibái? Akadnak, de nem kívánnék nagyobb szembeállítást tenni pro és kontra között. 40 évre visszamenőleg már nem érdemes vitatni, hogy mi lehetett volna jobb, vagy mi az, ami még mindig rossz, hisz az üzenete aktuálisabb, mint valaha, mert az idő egyre inkább igazolja ezt a filmet.

Értékelés: 10/10

Kiss Norbert