A Fear Street trilógia ha nem is egyedi, mégis kifejezetten érdekes szerkezeti koncepciót hozott 2021 filmkínálatába: három hét alatt debütált a Netflixen három egész estés filmként, ami így nem sorozat, de az egyes részek sem értelmezhetők önálló filmként. Aki meg szeretné nézni, annak csak azt ajánlhatom, szánja rá egyben azt a hat órát az élmény teljességéhez.

Az elején szögezzük le, hogy bár a filmek kategóriájukhoz képest viszonylag bonyolult viszonyrendszerrel és komplex történettel rendelkeznek (mondom, kategóriájukhoz képest!), azért ez egy tiniknek szóló slasher horror filmhármas, szóval nem érdemes túl magvas vagy a távolba tekintő gondolatokat várni tőle.

A történet – ami a Libabőr könyveket is jegyző R. L. Stine könyvein alapszik -, két egykor összetartozó kisváros történelmi időkre visszanyúló rivalizálásán alapszik. Az egyre gyarapodó és szépülő Sunnyville és az elátkozott Shadyside (micsoda beszédes nevek, ugyebár) mindenben különböznek egymástól, és a két helység lakói kölcsönösen lenézik egymást. Jaj annak a shadyside-inak, aki a jobb élet reményében a szomszédba költözik, ahogyan azt főhősünk Deena (Kiana Madeira) szerelme, Samantha (Olivia Scott Welch) tette (igen, mindketten lányok, és szeretik egymást, ezen lépjünk túl már most, az elején).

Az alapkonfliktust egy helyi legenda szolgáltatja, mely szerint egy Sarah Fier nevű boszorkányt kivégeztek a lakosok, aki ezért megátkozta a várost – és valójában ebből jött létre Shadyside, ami jól láthatóan egy máig is elátkozott hely. Ez nem csak az általános körülményekben érezteti magát, hanem abban is, hogy a várost (némi túlzással) a gyilkosságok fővárosának is hívják, ugyanis rendszertelen időközönként feltűnik egy-egy gyilkos, hogy mészárlást rendezzen. A lakók közül bárki bekattanhat: a tejesember, a boltosfiú, vagy akár egy kedves lány a középiskolából.

A trilógia első része 1994-ben játszódik. Annak, hogy a történetet ilyen formában a múltba helyezték, azon túl, hogy megpróbál nosztalgikus lenni, semmi értelme nincsen. Elsősorban azért, mert a zenéken kívül minden másban annyira rosszul idézik meg az évtizedet, hogy akár ma is történhetne az egész, és pár beerőltetett apróságon túl semmiben nem emlékeztet a ’90-es évekre. A három film közül egyértelműen ez a leggyengébb, ami szomorú abból a szempontból, hogy sokak kedvét elveheti a trilógia végig nézésétől, pedig a másik két rész sokkal jobban sikerült.

A történet röviden összefoglalva az, hogy főhőseink a maguk szerelmi és egyéb drámái közepette rájönnek, hogy az újból lecsapó gyilkos rejtélye mögött valóban Sarah Fier legendája áll, ezért megpróbálnak jobban utánajárni. Tudnak róla, hogy utoljára 1978-ban éledt újra az átok, amit akkor egy lány túlélt, ezért a második rész során őt fogják felkeresni, hogy segítsen.

A filmsorozat második része az 1978-as tragédiába fulladt nyári tábor eseményein vezet végig bennünket, sokkal magasabb színvonalú színészi munka, és sokkal korhűbb megjelenítés mellett. A Fear Street 1978 már egy igazán élvezetes, izgalmas slasher horror, ami sokat merítkezik a műfaj klasszikusaiból.

A trilógia utolsó részében 1666-ba repülünk vissza, és megláthatjuk az oly sokat emlegetett Fier-legenda valós alapjait. Mi történt Sarah Fierrel, amiért boszorkánynak bélyegezték, és kivégezték? Mi indíthatta arra, hogy megátkozza a várost? Vajon tényleg boszorkány volt? Az 1666-ban játszódó rész bár a legkomolyabb hangvételű a három film közül, nagyon komolyan venni ezt sem szabad. Bár a látványvilág és a kosztümök eléggé rendben vannak, kicsit sem törekszik a korszak történelemhű ábrázolására – de ez egyáltalán nem lesz zavaró a történetbe belefeledkező néző számára.

Ami a legenda kifejtését illeti, megtudunk minden szükséges információt ahhoz, hogy kellően szájbarágós és minden tekintetben kielégítő lezárást kaphasson a történet. Nem bántam volna, ha belepakolnak kb. 10 perccel több dialógust összesen, hogy jobban érthetővé váljanak a korabeli nézetek és normák, és hogy az ezektől való eltérés miért csúcsosodik ki abban, hogy boszorkányt kiáltanak a falusiak.

A filmek könnyed hangvételűek, minden részben feltűnnek a szinte kötelező komikus karakterek – akik között van, aki valóban vicces, és van olyan is, aki csak rettenetesen idegesítő (annál jobb érzés, mikor végre kinyírják). Szereplőinktől ne várjunk különösebb karakterfejlődést, vagy szerethetőséget, erre már nem terjedt ki a készítők figyelme – ezzel talán a legnagyobb hibát elkövetve a filmek kapcsán. Emiatt nem fog soha klasszikussá válni – pedig jó esélyekkel indulna -, és fogja elfelejteni mindenki pár éven belül, mert a nézők nem tudnak érzelmileg kapcsolódni a szereplőkhöz, így a történet átélése is megmarad azon a szinten, mint bármely más slasher esetében: a színtiszta szórakozásén.

Kinek ajánljuk: Mindent egybevetve a Fear Street filmek remek kikapcsolódást nyújtottak még nekem is, akinek filmes érdeklődése a legritkább esetben terjed ki a slasher műfajra, és még annál is kevesebbszer nézek tiniknek szánt filmeket. Bátran ajánlom tehát bárkinek, aki némi súlytalan szórakozásra vágyik, ez a Netflixes trilógia kiváló alapanyag egy hétvégi popcornos lazításhoz.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella