Mindenkit ki kell ábrándítsak, de most nem a brooklyni Biológiaiveszély névre keresztelt jóféle hardcore-banda 1994-ben készült Idegen Erő albumáról fogok írni – pedig minden bizonnyal jobban járnánk vele, főleg ha tényleg létezne ilyen -, hanem egy emberi génekből összefércelt mutáns szörnyes B-filmről, amely igazán szórakoztató perceket okoz azoknak a filmrajongóknak, akik imádják a gyenge és klisékben gazdag hulladékos vonalat.

A Triton nevű vállalat teljes titoktartás közepette kísérletezik emberi DNS-sel egy mindenféle katasztrófát túlélő szupermutáns szörny létrehozása okán. A jó útra tért ex-biztonsági főnök egy sztoriért kajtató újságíró hölgyeménnyel az oldalán mielőbb bizonyítékokat akar szerezni, csakhogy a jelenleg biztonsági főnök a vállalat igazgatójának parancsára levegőbe röpíti az egész kutatási komplexumot. De addigra már két kísérleti alanynak sikerült megszöknie, és egyikükből már ki is kelt a mutáns szörny. A biztonsági pofa sorra likvidálja a projekt gyenge pontjait jelentő további alanyokat, akik anno DNS-sel járultak hozzá a rémség életre keltéséhez, csakhogy titokban hőseink is nyomoznak, nyakukon a rendőrséggel, azt pedig mondanom sem kell, hogy az említett monszter egyre nagyobbra nő, egyre intelligensebb meg persze igencsak párosodni akarna…

Steve Latshaw (Dark Universe, Jack-O, Return of the Killer Shrews) író-rendező produkciójában minden megkapunk, ami egy kilencvenes évekbeli ütős B-filmhez kell! Szupertitkos projekt, teljesen indokolatlan homár-zabálással a hierarchiában elfoglalt helyét fitogtató főnökkel, egy elképesztő módon gesztikuláló tudósnővel, valamint a meggyilkolt áldozatait egy-egy badass mondattal megregulázó biztonsági főnökkel. Aztán vannak hőseink: az újságírónő, aki egy fél pohár rum után már mindjárt a 15. percben szexelni akar a jó útra tért ex-biztonsági taggal, ez utóbbi pedig élére vasalt nadrágban és szigorúan betűrt inggel fut, ugrik, lövöldöz meg ami még kell, valamint egy teljesen laza, folyton vedelő tudósszerű arcot. Színesítésként kapunk melléjük egy szvasztikával kitapétázott fészerben titokzatoskodó, ám nagyon hamar elhalálozó professzort, két iszonyatos bumburnyák zsarut, akik képesek simán a nyitott kocsiban hagyni a foglyaikat, amíg az erdő mélyén szörnyre vadásznak. Meg persze egy sztorit akaró napilapos főnököt, néhány teszetosza sameszt, fia elrablása után érthetetlen módon egyhelyben álló és nézelődő anyukát… és majd elfelejtettem: az 50. perc környékén kötelező (második) szex-jelenetért felelős alternatív művészhölgyet.

Ez az a film, amiben a szereplők mindig hangosan (magukban) beszélnek, ha egyedül vannak. Ebben a produkcióban minden személygépkocsi azonnal felrobban, ha bármivel ütközik, legyen az egy másik autó vagy egy fa. Továbbá olyan szürreális jeleneteknek lehetünk tanúi, minthogy az újságírónő egy zsebkéssel (!) kanalazza tele az áldozat vérével a nála fellelhető vodkás üveget vagy amikor a tudósnő azért nem tudja lelőni az ex-biztonságist, mert az szemen dobja (!) egy doboz floppival.

Nyilván arra gondolnánk, hogy a röhejes gumijelmezes szörny a leggyengébb pont, pedig nem. Egy némileg Alien és főleg Pumpkinhead-szerű monszter az adott kor színvonalán még vállalható változatával van dolgunk – persze tegyük hozzá, hogy 1994-ről van szó. Viszonylag kisebb költségvetésből gazdálkodtak, de a fináléban látható értelmezhetetlen marhaságra ez sem magyarázat. Röviden összefoglalva tehát: borzalmas (siralmas?) színészi játék, találomra összetákolt forgatókönyv, esetlen kivitelezés – viszont legalább a szarfilmek kedvelői ismét csak jól járnak ezzel a múltba vesző darabbal, haha!

Értékelés: 4/10

eyescream