A 2021-es folytatás miatt az idei évben reneszánszát éli a ’90-es évek egyik legsikeresebb horrorja, vagyis a Kampókéz története, így a CineGore sem maradhat visszatekintés nélkül.

A Kampókéz esetében már a műfaji besorolás is nehézséget okoz. Alapjait tekintve slasher horror, azonban sokan vannak, akik inkább thrillernek tartják, erős pszichológiai vonulattal. Leginkább e kettő keverékéről van szó, de én inkább az utóbbi meghatározással értek egyet, a filmből ugyanis hiányzik a slasherekre jellemző minél kreatívabb gyilkosságok megjelenítése.

A történet alapját Clive Barker The Forbidden című novellája szolgáltatja, melyben a főszereplő, Helen, az egyetemi hallgató a graffitikről írja szakdolgozatát, ezért ellátogat Liverpool (Barker szülővárosa) elképzelt negyedébe, mely a Spector Street Estate nevet viseli. A környék kifejezetten rossz hírű, valóságos gettó. A helyiekkel beszélgetve hall róla, hogy a közelmúltban több gyilkosság is történt, melyek nem kerültek nyilvánosságra, és ez nem hagyja nyugodni; így kerül közelebbi kapcsolatba a negyed lakóival, és kerül szembe a Kampókéz legendájával, akit felelőssé tesznek a rettegő helyiek.

Barker novellájának filmadaptációja számos ponton kibővíti a történetet. A helyszínt Chicago egyik valóban létező, bandák uralta részébe, a Cabrini-Green negyedbe helyezték át. Az eredetileg 1942 és 1957 között épült, mintegy 15 ezer embernek otthont adó Cabrini lakótelep az USA-ban fogalommá vált, és neve egyet jelent a szegénynegyedek problémáival – a szervezett bűnözés és a bandák gyorsan teret nyertek itt, kihasználva a rossz sorsú lakókat, az erőszak és a vandalizmus pedig csak még tovább rontotta a helyzetet, ha a csótány- és patkányfertőzöttség nem lett volna elég – mára legnagyobb részét ledózerolták, és csak a kisebb épületeket hagyták meg, melyeknek lakói között jobb módúak is előfordulnak.

A film forgatásának idején azonban még virágzott itt a bűnözés, de a készítők ragaszkodtak a helyszínhez, így a különböző bandatagokkal megegyezést kötöttek, hogy garantálják a stáb biztonságát a munka folyamán. A filmben Helen a városi legendákat kutatja, és így talál rá a Kampókéz történetére – akinek a filmben elhangzó háttérsztoriját maga az őt alakító színész, Tony Todd alkotta meg. A Kampókéz vérengzése gyanúba keveri Helent, és senki nem hisz neki, környezete azt hiszi, a rá törő téboly miatt okolja az általa elkövetett gyilkosságokért a környék mumusát.
A Kampókéz újszerű megközelítés volt a maga idejében, és ez vezetett sikeréhez. A nyolcvanas évek volt a slasher horrorok virágkora, aminek a ’90-es évek elejére azonban már leáldozott. (az 1996-os Sikoly már ki is parodizálta az alműfaj számos kliséjét) A Kampókéz azonban nem egyszerű slasher horror: művészi igénnyel közelíti meg és kivitelezi a témát. Bernard Rose rendezése nagyszerű munka, és a fényképezésben is hozott újításokat (a film kezdőképeiként látható madártávlati felvételek például ilyenek), a színészi játék pedig egyszerűen magával ragadó.

A film misztikus atmoszférájához nagyon sokat tesznek hozzá a Philipp Glass komponálta egyszerűségükben gyönyörű, letisztult dallamai. Nem utolsó sorban óriási erénye, hogy abban az időszakban volt képes komolyan vehetően szólni a fekete szegregátumokról, amikor ez még kifejezetten bátor vállalás volt.

Egyben a Kampókéz alakját is nagyban megváltoztatja. Míg Barker leírása egy szörnyeteget sugall, akinek a testében méhkaptár növekszik, és vélhetően fehérbőrű, addig Bernard Rose filmjében egy vonzó, fekete férfi képében jelenik meg. A Kampókéz kedvéért romantizálták az alakot, a gótikus horrorok egyszerre vonzó, erotikus kisugárzású, mégis félelmetes antagonistái közé emelték (pl. Drakula), akiknek áldozataik ellenkezés nélkül behódolnak, legyenek azok akár férfiak, akár nők.

Helen szerepében Virginia Madsen brillírozik, a film antagonistája pedig Tony Todd, akinek saját bevallása szerint valaha volt kedvenc szerepe a Kampókéz – megformálása során valóban felejthetetlen alakítást nyújt. Egyikük sem tipikus karakter azonban: Helen nem a gótikus horrorok kizárólag áldozatnak alkalmas, tehetetlen, ártatlan nőalakja, hanem egy tudományos munkát végző, okos, a saját sorsát formálni képes asszony; míg a Kampókéz éppen romantikusságával lép ki a klisékből – úgy válik klasszikus slasher figurává, hogy nincsenek vagány egysorosai, nem humorizál, és egy pillanatig sem tűnik őrültnek, minden mondata komolyan vehető. Ahogyan az eredeti novella is megfogalmazta: ha elhisszük a létezését, mi okunk volna tovább élni?

Helent azért választja ki áldozatául a Kampókéz, mert nem hisz benne. A filmben a Bloody Mary legendával is összevegyítik a történetet: a legenda nevét ötször kell kimondani a tükörbe nézve a szándékos megidézéséhez. A filmben Helen heccből teszi ezt meg, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezzel idézte-e meg a gyilkost, vagy azzal, hogy kutatott a története után.

Végzete elkerülhetetlennek tűnik, és a film egyetlen komolyabb hibája csak a befejező képsorokban lelhető fel: szerencsésebb lett volna egy kicsivel korábban lezárni, és nyitva hagyni a történet végét. Ám ha ezt a bakit figyelmen kívül hagyjuk, tökéletes befejezésben csúcsosodik ki a dráma, mellyel a Kampókéz képes volt bemutatni a ’90-es évek közönségének, hogy a horrorfilmek művészi oldala is létezik, és érdemes számolni vele.

Klasszikussá válva ugyanezt tanítja nekünk ma is, és hiszem, hogy az ilyesfajta, komoly horrorfilmek készítése hosszútávon mindig kifizetődőbb, nem hiába emlegetjük ezt az 1992-es gyöngyszemet – közel 30 évvel később még mindig sokan – kedvencünkként.

Kinek ajánljuk: Lassú folyású, komolyan vehető történetek kedvelőinek, akiktől nem idegen a gótikus horrorok hangulata sem.

Értékelés: 10/10

Blissenobiarella