A horror antológiák mindig különleges helyet foglaltak el a szívemben, ennek egyik legfőbb oka, hogy gyerekkorom óta imádom a novellákat. A rövid történeteknek van egy különleges bájuk, ráadásul adaptált formában teljesen más hatásmechanizmusokkal kell dolgozniuk az alkotóknak, mint egy egész estés film esetében.

Azonban ami első ránézésre előnynek tűnhet, az sok esetben buktatója is a sikernek, hiszen sokkal rövidebb játékidő áll rendelkezésre, ezáltal jóval nehezebb „megfogni” a nézőket. Ráadásul más dramaturgiai eszközökkel kell operálni, jóval kevesebb hangsúlyt fektetve a karakterépítésre.

A szubzsáner történelme több évtizedes múltra tekint vissza, az első „fecskék” egyike azonnal magasra rakta a képzeletbeli lécet. A Dead Of Night (1945) a színek hiánya ellenére a mai napig roppantul szórakoztató darab, de készítettek nagyszerű antológiákat a Távol-Keleten is, elég csak a Three… Extremes részeit, vagy Masaki Kobayashi 1965-ös klasszikusát (Kwaidan) megemlítenem.

Természetesen a világ többi része sem akart kimaradni a népszerű és sokszínű formátum sikeréből. Az olaszok Mario Bava A félelem három arcával (1963), a britek az Asylum (1972), a Dr. Terror’s House of Horrors (1965) a Tales From The Crypt (1972) vagy a The House That Dripped Blood (1971) elkészítésével jelezték részvételüket a versenyben, de az USA sem nézte tétlenül a viadalt.

Az amerikaiak nem akármilyen nevek mozgosításával törekedtek a legjobb horror antológia megtisztelő címének elhódítására. Első körben két igazi nagyágyú hozta össze a Creepshow (1982) címre hallgató rémmese egyveleget. George Romero és Stephen King remek együttműködése kapott egy kevesbé nagyszerű, de még élvezhető folytatást, illetve a Mester rengeteg novellája közül szemezgettek a Macskaszem (1985) alkotói.

A Creepshow sikerét meglovagolva olyan kultikus sorozatok indultak útjukra, mint a Mesék a kriptából vagy a Történetek a sötét oldalról. Még John Carpenter és Tobe Hooper is beneveztek egy közös éjszakai hullaház látogatásra 1993-ban (Body Bags). Nagy szerencsénkre azonban nem szükséges évtizedeket visszautaznunk az időben, ha emlékezetes horror antológiákat keresünk.

A 21. században is találunk említésre méltó alkotásokat, amellyel meg is érkeztünk aktuális írásom tárgyához. A Trick ’r Treat (2007), a Southbound (2016), és a Ghost Stories (2017) mellett a V/H/S-franchise (a Bloody Disgusting alapítója, Brad Miska ötlete) neve mellett sem mehetünk el szó nélkül, bár a videokazetta korszak nosztalgiáját meglovagló sorozat minőségileg hullámzó szórakozást kínál. A hangsúly azonban ez esetben a szórakoztatáson van, a V/H/S első és második része bővelkedik az emlékezetes pillanatokban.

A kerettörténet gyengesége ellenére mindkét epizód közel hasonló minőséget képvisel, ráadásul a másodikban található a kedvenc szegmensem az egész szériából. A Gareth Evans (Apostle, The Raid-filmek) és Timo Tjahjanto (The Night Comes For Us, May The Devil Take You-filmek) rendezte áldokumentarista Safe Haven egy indonéz szekta mindennapjaiba nyújt betekintést, felejthetetlen félórát kínálva a nézőinek. A Viral (2014) alcímmel ellátott harmadik részre nem vesztegetnék sok karaktert, ha jót akarsz magadnak, akkor megnézed a Gregg Bishop (Siren, Dance Of The Dead) rendezte Dante The Great darabot, a többi pedig kuka. Hét esztendő múltával megérkezett a ’90-es évek közepét megidéző újabb V/H/S-adag, lássuk hogyan sikerült az idei felvonás!

afiaf: A Shudder virtuális tékájába október 6-án felkerülő V/H/S/94 nem tudta kiküszöbölni a korábbi részek általános gyengeségeit, de összességében kifejezetten korrekt százperces időtöltést kínál. A kerettörténet („Holy Hell”) továbbra is rémesen gyenge, részemről az is sokkal jobb megoldást jelentene, ha szimplán levetítenék egymás után a szegmenseket, teljesen felesleges ez az izzadságszagú hogyan találjuk meg a videokazettákat vonal.

A „Storm Drain” Los Angeles csatornarendszerébe kukkant be, az akkori egyik kedvenc városi legenda, a Rat Man morbid interpretációja. Semmi extra, egynek elmegy kategória, de kifejezetten jól áll neki a kézikamerás megoldás. A „The Empty Wake” nagyon hangulatos és parás nyúlfarknyi szegmens, Simon Barrett (Seance, The Guest, You’re Next) ezúttal is hozta a formáját. A virrasztás idején lecsapó tornádó a legkisebb gondja a temetkezési vállalkozás alkalmazottjának, a vájtfülűek pedig néhány magyar szót is elcsíphetnek benne. Ezután következik az indonéz nehéztüzér, Timo Tjahjanto soron következő agymenése, garantálom, hogy a „The Subject” képkockái alatt szem nem marad szárazon. A távol-keleti akciófilmek szerelmesei ugyanúgy megtalálják a számításukat, mint a gore-rajongók, ez a V/H/S/94 legerősebb szakasza. Végezetül a „Terror”, ami szintén jól rezonál az egyik korabeli társadalmi félelemmel, egy militáns szekta egyik akciójának előkészítésébe láthatunk bele. Kellően bizarr és véres alkotás, ami nem fukarkodik a meglepetésekkel sem.

Ha az összképet nézem határozottan érzékelhető az előrelépés az előző részhez képest, ez a folytatás teljesen megállja a helyét a franchise történelmében. Nagy változás volt, hogy ezúttal a történet teljes kreatív felügyeletét egy személyre bízták, David Bruckner (The Night House) pedig végig kézben tartotta a szálakat. Ajánlott látnivaló, várjuk a következő adagot!     7/10

eyescream: Afiaf kollégához hasonlóan én is iszonyatosan bírom az antológiás dolgokat, így kíváncsian vágtam bele a VHS franchise 94 alcímre keresztelt negyedik installációjába. Az epizódok közül háromban éreztem felesleges túlnyújtottságot, a kerettörténet pedig szerintem szintén elhagyható lett volna. Bár a részint kissé trash-be hajló Terrorban is akadtak értékelhető motívumok, a Rat Man pedig koncepcióját tekintve lehetett volna kicsit sötétebb, nálam (is) egyértelműen a The Subject groteszk és emellett baromi szórakoztató, pörgős android/cyborg akció-horror kavalkádja vitte a pálmát. Az Empty Wake támadó jellegű megboldogultja elég fenyegetően sikerült, kár hogy a patkányemberünkről ez nem mondható el. Összességében talán hajszálnyival muzsikált gyengébben, mint a legutolsó rész, a Viral. Fun fact: a Veggie Master című epizódok között megbúvó nyúlfarknyi reklámot az a Steve Kostanski rendezte, aki olyan elszállt horror/sci-fi produkciókért felelős, mint a Psycho Goreman, a The Void vagy a Manborg, de az ABCs of Death második etapjához is hozzájárult (W is for Wish).  6/10