A Serial Chillers rovat visszatérő olvasói számára már-már közhelyes lehet a tény, hogy a sorozatgyilkosok gyakran olyan emberek közül kerülnek ki, akikről környezetük sosem hinné el, hogy gyilkosságra vetemednének. Hétköznapi vagy éppen köztiszteletben álló emberekről is derült már ki az évek során, hogy kettős életet élnek; ám rendszerint sötét oldalukat csak átmenetileg tudják titkolni, és végül mindenre fény derül. Így volt ez Dorothea Puente esetében is, aki hiába látszott kedves, őszes hajú nagymamának, kilenc ember haláláért volt felelős.

A kezdetek

Dorothea Helen Gray 1929. január 9.-én született a kaliforniai Redlandsben. A nagy gazdasági válság miatt rendkívül szegény körülmények között éltek. Szülei mindketten súlyosan alkoholisták voltak, az apa gyapotszedésből szerzett szerény keresetét az utolsó centig elitták. Dorotheának már egészen kiskorában gyakran lopnia kellett, ha jól akart lakni, de a szülők nem csupán elhanyagolták, bántalmazták is. Az apja tüdőbajos volt, így időről időre kórházba kellett vonulnia, de anyja is volt, hogy napokra eltűnt – ilyenkor a kislányt a szekrénybe zárta. Nyolcéves volt, amikor apja meghalt, és ezután neki kellett gondoskodnia anyjáról, aki gyakran napokig ki volt ütve. A kislány legjobb tudása szerint ápolta az asszony alkoholmérgezéses tüneteit, feltakarította a hányást. Egy évvel később az anya is elhunyt, egy motorbaleset következtében.

Dorothea a hivatalos okmányok szerint a házaspár hatodik gyermeke volt, akiket a szülők halála után elválasztottak egymástól, és állam gondozásba kerültek. Dorotheát az árvaházból fresnói rokonaik vették magukhoz. A „normális” gyerekkortól megfosztva a nő később kreált magának egy fantáziavilágot: mindenkinek azt állította, hogy Mexikóban nőtt fel egy tizennyolcgyermekes család legkisebbjeként.

Nagyon korán meg kellett tanulnia, hogy nem támaszkodhat senkire, és önmagáról kell gondoskodnia. Minden bizonnyal a beteg emberekhez fűződő kétarcú viszonya is gyermekkorából fakad: segíteni akart rajtuk, de lelke mélyén gyűlöletet érzett irántuk.

Tizenhat évesen elköltözött otthonról, és teljesen a saját lábára állt. Többször költözött, és minden alkalommal új személyazonosságot talált ki magának. Jellemzően prostitúcióból tartotta fenn magát.

1946-ban férjhez ment egy Fred McFaul nevű katonához, aki éppen csak, hogy visszatért a csendes-óceáni hadszíntérről. Az együtt töltött két év alatt két gyermekük született, akik közül az egyiket McFaul édesanyja nevelte fel, a másikat pedig örökbe adták. Amikor 1948-ban a férfi végül elhagyta, Dorothea teljesen egyedül maradt a világban, nem volt pénze, így megpróbálkozott a csekkhamisítással. Lebukott és börtönbe került, de hat hónappal később szabadon engedték. Szabadulása után nem sokkal teherbe esett egy férfitől, akit alig ismert – lányáról megszületése után lemondott és szintén örökbe adta.

1952-ben kötötte második házasságát egy svéd férfival, Axel Johansonnal. A férj nagyon kemény, szigorú elveket valló ember volt, tizennégy éven át tartó házasságuktól nem volt idegen az erőszakosság sem. Dorothea maga is megkeményedett ezalatt az idő alatt.

1960-ban kétszer is letartóztatták: először egy bordélyházban kapták el, és hiába hazudta azt, hogy csak egy barátját látogatta meg, kilencven napot töltött a hűvösön; majd szabadulása után az utcáról vitték be, és újabb kilencven napot kapott csavargásért.

Ekkor még házasok voltak Johansonnal, de a férfi nem gondoskodott róla, így Dorothea maga próbált pénzhez jutni, hogy ellássa igényeit. Idővel egyre több illegális tevékenységbe keveredett, ami bizonyosan egy hosszabb börtönbüntetéshez vezetett volna, de ekkor végre talált egy rendes állást: ápolósegéd lett egy otthonban, ahol idős és rokkant emberek éltek. Nem sokkal később már saját intézményét vezette.

1966-ban elvált Johansentől és hozzáment Roberto Puentéhez Mexikóban. A házasság a kezdetektől sikertelenségre volt ítélve: Puente 19 évvel fiatalabb volt Dorotheánál, sosem volt hűséges hozzá. A házasság mindössze két évig tartott, ám mielőtt véget ért volna, a nő belevágott addigi élete legnagyobb vállalkozásába.

Egy jóságos asszony

Dorothea Puente Sacramentóban telepedett le, egy háromemeletes, tizenhatszobás ingatlanban. A századfordulón épült ház tökéletesen megfelelt a célnak, hogy egy afféle szeretetotthon működjék benne, ahová Dorothea hajléktalanokat és más nélkülöző embereket fogadott be.

Sacramento ekkoriban békés, csendes város volt, ahol a bűnözés különösen alacsony szintet mutatott. Idővel azonban fejlődésnek indult, és ahogyan az lenni szokott, ez egyre több hajléktalan és nélkülöző ember megjelenését is magával hozta, így egyre nagyobb szükség volt hasonló, segítő szándékú vállalkozásokra is.

Bár a hétköznapokban kemény kézzel irányította az intézményt és szigorú szabályoknak kellett megfelelnie a bentlakóknak, nagyobb ünnepek alkalmával – például húsvétkor vagy karácsonykor – nagyszabású nyílt napok is voltak, melyeken mindenkit szeretettel fogadtak. Dorothea jó kapcsolatot alakított ki a környék szociális munkásaival is, ami sikerének fontos tényezője volt. Igen hamar nagy népszerűségre tett szert, elsősorban a helyi jótékonysági szervezetek felé tett nagylelkű adományainak köszönhetően. Azt hazudta magáról, hogy orvosi és jogi végzettséggel is rendelkezik, amit elegáns öltözködésével igyekezett alátámasztani. Közkedvelt asszony volt, a helyi közösség afféle vezetőjévé nőtte ki magát.

Már ekkor is voltak azonban a ház körül furcsa történések. Dorothea egy „Főnök” néven ismert iszákos hajléktalant fogadott fel ezermesternek, és gyanús munkákat végeztetett el vele. A ház pincéjét és a hátsó kert egy részét is felásatta majd lebetonoztatta vele, mielőtt a férfi nyomtalanul eltűnt.

 

1976-ban harmadszor is megházasodott, de ez a házassága sem volt sikeres. Pedro Montalvo iszákos volt, és amikor ivott, agresszívvá vált. Dorothea képtelen volt kontrollálni férjét, így egyre inkább munkája felé fordult. Bár az általa vezetett „panzióban” a lakók csak a legalapvetőbb ellátást kapták meg tőle, elégedettek voltak vele.

Csupán pár hónap telt el, Montalvo máris továbblépett, és Dorothea bárokba kezdett járni, hogy férfitársasághoz jusson. Előnyben részesítette az idősebb férfiakat, különösen azokat, akik valamilyen pénzbeli ellátásban részesültek az államtól. A férfiakat vonzotta csinos ruhatára és meleg, gondoskodó attitűdje, így nem volt nehéz dolga.

Dorothea Puente módszere igen egyszerű volt: elbűvölte áldozatait viselkedésével, ellopta tőlük csekkjeiket és beváltotta őket aláírásuk meghamisításával. A modell jól működött – egy ideig, ahogy az lenni szokott. Végül lebukott, és harmincnégyrendbeli csalással vádolták meg – felfüggesztett börtönbüntetést kapott.

Megítélése a panzió lakói között elég vegyes képet mutatott: voltak, akik panaszkodtak szigorúságára, és arra, hogy nem kapják meg tőle leveleiket, pénzüket; míg mások értékelték apró kedvességeit és az általa főzött ételeket. 1982-ban következett be a fordulat.

Gyilkosságok

Ekkor költözött a házba a 61 éves Ruth Munroe, akit alig két héttel később holtan találtak. A halál okaként kodein- és paracetamol-túladagolást jelöltek meg. Puente azt mondta a rendőröknek, hogy a nő depressziós volt beteg férje miatt – hittek neki, így az esetet öngyilkosságként könyvelték el.

 

 

 

Pár héttel később a rendőrség visszatért a házba: egy 74 éves férfi, Malcolm McKenzie azzal vádolta Puentét, hogy bedrogozta őt és lopott tőle. Egy bárban ismerkedtek meg, és miután elfogyasztottak pár italt, a férfi a lakására invitálta Dorotheát. Nem sokkal azután, hogy megérkeztek a lakásra, szédülni kezdett, és bár az eszméletét nem vesztette el, mozgásképtelenné vált. Így kellett végignéznie, ahogyan a nő átkutatta a lakását, és magával vitte ritka penny-gyűjteményét és lehúzta ujjáról gyémántgyűrűjét. Ez a vád vezetett végül a nő első hosszabb bebörtönzéséhez: 5 év letöltendőt kapott. Bár a nyomozás során felmerült a gyanú, hogy más, hasonló esetekért is ő lehet a felelős, a bíró úgy döntött, ezeket nem szükséges vizsgálni – amely döntéssel minden bizonnyal jóval hosszabb büntetéstől óvta meg Dorotheát. Benntartózkodása alatt pszichológus is vizsgálta, aki skizofréniát állapított meg, zavartnak nevezte páciensét, aki egy cseppnyi megbánást sem mutat. Diagnózisa leszögezte, hogy veszélyt jelenthet másokra, és javasolta szabadonbocsátása utáni megfigyelését. Figyelmeztetése süket fülekre talált.

A börtönben töltött évek alatt levelezésbe kezdett egy 77 éves oregoni férfival, akit Everson Gillmouth-nak hívtak. Levelezőpartneri viszonyuk komolyra fordult, és amikor Dorothea 3 évvel később, 1985-ben szabadult, a férfi várt rá a börtön előtt Ford pickupjában. Alig pár héttel később már esküvői terveiket szövögették. A nő ekkor már az F utca 1426 egyik emeleti lakását bérelte – Everson, és az általa nyitott közös számlájuknak köszönhetően kibérelhette az egész házat, és újra indíthatta másokról gondoskodó vállalkozását.

1985 novemberében Dorothea felbérelt egy férfit, hogy a házban némi famunkát végezzen el. Munkájáért az előre megbeszélt 800 $-os béren felül felajánlotta neki a Ford pickupot is, mondván, hogy élettársának már nincs szüksége rá. A férfival készíttetett egy nagy fadobozt, melyet később megpakolva és leszögelve rábízott, hogy vigye el egy raktárdepóba. Ő is vele tartott, és útközben arra utasította, hogy álljon meg egy folyóparton, ahol egy afféle „nemhivatalos” hulladéklerakó volt, hogy megszabaduljanak a doboztól és tartalmától, melyről Dorothea azt állította, csupán szemét, és azért gondolta meg magát, mert előbb-utóbb úgyis ez lenne a sorsa. A dobozt a következő év januárjában találta meg két horgász, akik azonnal értesítették a rendőrséget: egy idősebb férfi erősen bomló holttestét tartalmazta – alsóneműben, egy fehér lepedőbe csavarva és kábellel összekötözve. A testen külsérelmi nyomok nem látszottak, és még mindig rajta volt karórája.

Mindeközben Dorothea továbbra is felvette Everson Gillmouth nyugdíját és nevében leveleket írt a férfi családjának. Vállalkozása virágzott, ekkoriban mintegy 40 állandó lakója volt. A férfi holttestét csak három évvel később azonosították.

A ház lakóinak legtöbbje alkoholista és drogfüggő volt, így érthető volt, hogy Dorothea kontrollálni igyekezett pénzköltéseiket. Minden levelüket felbontotta, mielőtt ők kézhez kaphatták volna őket, és pénzükből csupán keveset bocsátott rendelkezésükre (amit legtöbbször a legközelebb eső kocsmában költöttek el). Amikor ezek az emberek berúgtak, Dorothea névtelen bejelentést tett, minek hatására 30 nap elzárásban részesültek – mialatt a nő továbbra is felvehette postai úton érkező jövedelmüket.

A következő időszakban újabb emberek tűntek el rejtélyes körülmények között a házból. Augusztusban a hetvenhét éves Betty Palmer, a ház egyik lakója, nem tért vissza egy orvosi vizsgálatot követően. Pár héttel később Puente használni kezdte személyi igazolványát, melyre saját fényképét szerkesztette, így begyűjtve Betty nyugdíját és segélyeit. A következő év februárjában egy másik bentlakó, a hetvennyolc éves Leona Carpenternek veszett nyoma, miután kórházi kezelését követően Dorothea gondozásába helyezték.

 

 

 

 

 

 

A hatvankét éves James Gallopot 1987 júliusában látták utoljára, egy orvosi kezelés alkalmával. Hónapokat töltött kórházban, mert agytumort kellett nála eltávolítani, de már jobban volt. Az orvosnak azt mondta, az F utca 1426-ban él. Októberben a hatvankét éves Vera Martin is beköltözött, és többé senki nem látta. További áldozatok voltak a 64 éves Dorothy Miller és az 55 éves Benjamin Fink.

Bert Montoya 1988 februárjában került a házba, és nem sokkal azután, hogy Puente kezdte intézni az ügyeit, eltűnt. Amikor az otthon többi lakója kérdezősködött utána, Dorothea azt mondta, a férfi Mexikóba ment, hogy meglátogassa a családját.

Bert valójában Costa Ricáról származott, alig tudott angolul. Hiába volt hajléktalan régóta, és voltak mentális problémái, Bert sosem ivott – amivel elnyerte a szociális munkások különös jóindulatát, akik segítettek neki, hogy hivatalos papírokhoz jusson, és így segélyben részesülhessen. A Costa ricai nagykövetséggel felvéve a kapcsolatot, sikerült kideríteni, hogy a férfi Alvaro José Rafael González Montoya néven látta meg a napvilágot 53 évvel korábban. Az Egyesült Államokba legális úton érkezett 1962-ben, családjával. A szociális munkások segítettek őt Dorothea Puente szeretetotthonában is elhelyezni, hiszen az intézmény igen jóhírű volt, így azt gondolták, Bert különleges igényeinek is meg fog felelni.

A férfi állapota heteken belül látványos javuláson ment keresztül. Puente felügyelete alatt több figyelmet fordított magára, és újra szedni kezdte antipszihotikumait, aminek köszönhetően újra képes volt teljes mondatokban kommunikálni a korábbi morgások helyett. A nő megelőlegezte Bertnek a bentlakás díját és más költségeit, míg következő csekkjei megérkeztek. Bert sorsa látszólag jóra fordult.

Március végén Dorothea Bert mentális állapotára, és arra hivatkozva, hogy a férfi képtelen magáról gondoskodni, elintézte, hogy ő legyen az illetékes átvenni Bert csekkjeit – így ő lett a férfi havi 637 $-os jövedelmének kezelője.

Gyanú és nyomozás

A gyanú szele már Bert Montoya eltűnését megelőzően is megérintette Dorothea Puentét. Mivel több panaszt is tettek rá, a Szociális Szolgálat vizsgálatot indított az ügyében. A szomszédok nyaranta a környéken terjengő förtelmes bűz forrásaként azonosították a házat. Ilyenkor Dorothea különböző kifogásokkal élt: trágyázta a kertet vagy éppen eldugult a csatorna.  Bár a kiküldött megbízott tudatában volt a ténynek, hogy a nőt korábban már megvádolták azzal, hogy visszaélt bentlakói pénzével, Puente mégis „ki tudta dumálni magát” nála. A jelentésben végül az szerepelt, hogy a panaszok megalapozatlanok.

Ennek köszönhetően Puente sokáig zavartalanul folytathatta tevékenységét, egészen addig, míg egy Peggy Nickerson nevű szociális munkás meg nem szerette volna látogatni azokat, akik az ő közreműködésével költöztek be az otthonba. Dorothea azt mondta neki, hogy valamennyien elköltöztek már. Peggy elhitte, hiszen ezek az emberek többnyire csavargók voltak, átutazók… mégis maradt benne némi gyanú, így csak biztos, ami biztos alapon, többé nem küldött senkit az F utca 1426-ba. Nem volt ezzel egyedül. A Bert Montoya ügyét szívén viselő másik szociális munkás, Judy Moise végül november 7.-én a rendőrségre ment, ahol bejelentette a férfi eltűnését, mert nem hitte el a sztorit, hogy a férfi Mexikóba ment volna.

A rendőrség kiszállt, hogy kikérdezze Dorothea Puentét, és egy kicsit körülnézzen. Ott tartózkodásuk alatt az egyik férfi bentlakó egy cetlit csúsztatott az egyik közeg kezébe, amire azt írta, hogy Puente azt parancsolta nekik, hogy hazudjanak. Négy nappal később a rendőrök házkutatási paranccsal tértek vissza, ami a kertre is kiterjedt.

A következő napokban óriási munka kezdődött, és gyorsan kiderült, hogy elsősorban a kertre kell koncentrálniuk a hatóságoknak. Összesen hét holttestet ástak ki, köztük Bert Montoyáét is. A vizsgálatokkal egyidőben nyomozást indítottak Everson Gillmouth és Ruth Monroe ügyében is – Gillmouth korábban megtalált holttestét ekkor sikerült azonosítani.

A hét holttest és a kert talajának vizsgálata nagymértékben mutatta ki a flurazepam nevű altatószer jelenlétét. A rendőrség később Puente személyes iratai között többtucat vényt talált a gyógyszer kiváltására. A nyomozás során arra a megállapításra jutottak, hogy a nő több, mint hatvan csekket váltott be lakói halálát követően. Elegendő bizonyíték és indíték állt rendelkezésre ahhoz, hogy gyilkosság gyanújával letartóztassák – ám mialatt ők a kertet ásták, a nő egyszerűen elsétált.

 

Szökésben

Valamikor november 11. és november 14. között Dorothea Puente összecsomagolt és útnak indult, sehol sem találták. A rendőrség megszégyenülten indította el körözését, és az FBI segítségét kérték, hogy nyomára bukkanhassanak az idős hölgynek. Minden repülőteret, buszpályaudvart és vasútállomást ellenőrzés alá vontak, eredménytelenül. A nő nem volt ügyetlen: hamis nyomot képezett azzal, hogy saját nevén foglalt helyet egy Los Angelesbe tartó járatra, de nem használta fel a jegyet.

Ekkorra az ügy már nagy hírverést kapott, ami tovább nehezítette a hatóságok dolgát. Nagy sajtónyilvánosság előtt kellett beismerniük tévedésüket, ami kétségtelenül rosszat tett a morálnak. Mindez idő alatt Dorothea Puente biztonságban, csendesen lapult Los angelesi hotelszobájában, melyet Dorothea Johanson néven foglalt. Az idő legnagyobb részét tévénézéssel töltötte, de pár nap után már nem nagyon bírta a bezártságot. Kicsípte magát, és egy közeli bárba ment, ahol megismerkedett egy egyedülálló férfival. Charles Willgues egy megtört ember volt, így kezdetben örömmel fogadta ennek az elbűvölő hölgynek az érdeklődését, aki Donnaként mutatkozott be. Imponált neki a nő tájékozottsága, amikor arról beszélgettek, hogyan emeltethetné meg betegsége okán kapott járadékát, és még abba is beleegyezett, hogy együtt töltsék a hálaadást. Idővel azonban kezdett kellemetlenné válni számára a nő társasága, főleg az lepte meg, amikor azt ajánlotta, költözzenek össze. Ennyire azért még ő sem volt kétségbeesve. Órákig beszélgettek és iszogattak, míg végül Charlesnak sikerült kimentenie magát, megígérve, hogy másnap újra találkoznak. Ekkor már nagyon kényelmetlenül érezte magát, de hogy miért, arra csak otthon jött rá, miért, amikor bekapcsolta a tévét és eszébe jutott, hogy „Donna” volt az a nő, akit aznap reggel a tévében látott, mint a sacramentoi gyilkosságok gyanúsítottját.

Vonakodott a rendőrséget hívni, ezért a CBS hírcsatornát hívta. Gene Silverrel beszélt, aki meglátta a férfi sztorijában az áttörés lehetőségét, ezért komolyan vette azt. Ő volt az, aki végül értesítette a hatóságokat is, és kamerák kereszttüzében, együtt közelítették meg Puente hotelszobáját. A kopogtatásra a nő ajtót nyitott, és mivel egyértelműen sarokba szorították, felszólításra engedelmesen bemutatta jogosítványát: Dorothea Montalvo, F utca 1426, Sacramento.

Igazságszolgáltatás

Csupán órákon belül repülőre ültették, és visszaszállították Sacramentóba. Útközben egy riporter kérdéseire válaszolgatott: „Felvettem a csekkeket, igen, de sosem öltem meg senkit. Valamikor jó ember voltam.”

A Sacramentói Megyei Börtönbe szállították, hol felfedezték, hogy holmija között található egy boríték, amiben 3042 $ készpénz volt. Még aznap reggel meg kellett jelennie a bíróságon, ahol mindössze 7 perc alatt döntöttek arról, hogy megvádolják Bert Montoya meggyilkolásával, és a börtönből óvadék ellenében sem engedhetik szabadon.

A tárgyalásra való felkészülésre még hónapokra volt szüksége a hatóságoknak, hiszen a kertben talált holttesteken még zajlottak a vizsgálatok. Végül 1990. április 25.-én kezdődhettek el a meghallgatások, melyeken a média is jelen volt a hatalmas közérdeklődésre való tekintettel – elvégre az állam valaha volt egyik legérdekfeszítőbb, legnagyobb ügyéről volt szó.

A vád számító, gonosz, manipulatív nőként, valódi báránybőrbe bújt farkasként mutatta be Dorothea Puentét, akit szeretetotthona megnyitására is csak az indította, hogy kihasználhasson másokat – a várt segítség helyett. A védelem azzal foglalkozott a legtöbbet, hogy a nagy médianyilvánosság elveszi Puente lehetőségét, hogy fair, igazságos tárgyalást kaphasson. Ez a vita két napig tartott, és végül a bíró úgy döntött, hogy bár az ügy különlegesen nagy médiafigyelmet vonz, de ez Puente jogai ettől nem sérülnek az eljárás során, így minden folytatódhatott az eredeti tervek szerint.

A védelem azzal érvelt, hogy védencük csupán a körülmények áldozata. „Áldozatai”- állították – természetes úton hunytak el, és Puente csupán félt, hogy őt fogják felelősségre vonni, lévén a felügyelete alatt álltak e személyek, ezért ásta el őket a kertben. Állításaikat alátámasztandó egy sor olyan tanút idéztek be, akik megerősítették, hogy a vádlott nagylelkű, jó természetű, gondoskodó asszony. Őket a pszichológusok csoportja követte, akik a börtönben vizsgálták Puentét, és megállapításuk szerint a nő gyermekkori traumái, szeretetlensége befolyással volt stresszkezelésére és ítélőképességére, ami rossz döntései meghozását eredményezte.

A vád ezzel szemben azt állította, hogy a nőnek sosem voltak mentális problémái, és tettei elkövetésében egyetlen dolog motiválta: a kapzsiság.

Ezek csupán az előzetes meghallgatások voltak, melyek arra szolgáltak, hogy a bíróság döntsön: tárgyalásra viszik-e az ügyet. 1990 június 19.-én hozták meg a döntést, melynek értelmében 1993. február 9.-én végre elkezdődhetett „a valódi munka”. Hónapokon át tartó tárgyalás kerekedett az ügyből, melynek során 153 tanút hallgattak meg, 3500 oldalnyi bizonyítékot vettek figyelembe.

Az esküdtszék annak tudatában vonult vissza döntéshozatalra július 15.-én, hogy az ügyészség halálbüntetést kért a vádlottra. Kilenc gyilkossági ügyben kellett döntést hozniuk, és két hét is eltelt, mire üzentek a bírónak: az esküdtszék holtpontra jutott, és egyik ügyben sem tud döntést hozni – további utasításokat kértek. A bíró másnap beszélt velük, tanácsai egyszerűek voltak: elmondta, hogyan lehet meghozni egy-egy ilyen döntést, és azt kérte, vonuljanak vissza újra, és próbálják meg. Végül augusztus 26.-án, majd’ egy újabb hónap múlva sikerült egyhangúan szavaznia az esküdtszéknek: három gyilkosság esetében találták bűnösnek. A további hat gyilkosság esetében – köztük Alvaro José Rafael González „Bert” Montoyáéval – a bíró szabálytalanságot mondott ki, ami nem egyenlő a vádlott felmentésével és lehetővé teszi az ügyek jövőbeni újratárgyalását. Az igazságszolgáltatás sajnálatos velejárója, hogy csupán három gyilkosságért tudták elítélni, holott a hatóságok úgy vélték, áldozatainak száma a huszonötöt is meghaladhatja.

1993. december 11.-én Dorothea Puentét életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a szabadon bocsátás lehetősége nélkül. Az ítélet kihirdetése után Puente meglepettnek tűnt, és ahogy ügyvédeihez fordult, csak annyit mondott: „Nem öltem meg senkit.” Büntetését 64 évesen kezdte meg.

A börtönben hunyt el, 2011. március 17.-én, 82 évesen. Haláláig ragaszkodott ártatlanságához, melyet élete utolsó éveiben interjúkban is megerősített. Így valódi indítékára is csak következtethetünk gyermekkori traumáiból – illetve el kell fogadnunk az őt elítélő hatóságok álláspontját, hogy tetteiben a kapzsiság vezérelte.

 

Feldolgozások

Dorothea Puente ügyét számos dokumentumfilmsorozat feldolgozta, köztük a Crime Stories, a Deadly Women (Gyilkos asszonyok), és a Most Evil (A leggonoszabb) is; de játékfilm is készült, az 1991-es Evil Spirits című horrorkomédia. Ezutóbbi csak annyira lazán kapcsolódik az ügyhöz, hogy nem tartottam érdemesnek e cikkben bemutatni (és ezért szenvedni a megtekintésével).

2004-ben egy könyv is megjelent Shane Bugbee jóvoltából, aki 1998-ban vette fel a kapcsolatot Dorotheával. A Cooking with a Serial Killer a mintegy 50 recept mellett egy hosszú interjút is tartalmaz a nővel, és bemutatja több börtönben készített művét is, melyeket ő maga küldött el Bugbee-nek.

 

A sacramentói F utca 1426 alatt álló ház időközben tulajdonost váltott. 2013-ban egy, a város által szervezett idegenvezetésnek részét képezte ez a cím is, majd 2015-ben újra megnyitották kapuit egy napra, a The House is Innocent című rövidfilm egy helyi filmfesztiválon való bemutatásának idejére. A film a ház jelenlegi tulajdonosai szemszögéből mutatja be annak történetét, hogyan jutottak az ingatlanhoz, és hogyan tudnak együtt élni a ténnyel, hogy számos gyilkosság zajlott az épületben, amelyet otthonuknak tudhatnak. Még ugyanabban az évben a Ghost Adventures című paranormális témájú tévéműsor stábja is látogatást tett a házban, hogy megvizsgálja, szellemek lakják-e- ugyanis kísértetekről való beszámolók rendelkezésre állnak mind az áldozatoktól, mind pedig Dorotheától.

A The House is Innocent című filmet itt tekinthetitek meg:

 

 

Blissenobiarella

 

Források:

Patrick Bellamy – Dorothea Puente: Killing for Profit

Julia Scheeres – Dorothea Puente

Harold Schechter – The Serial Killer Files

https://www.sactownmag.com/the-life-and-deaths-of-dorothea-puente/