A Serial Chillers rovat egy európai és egy ausztrál kitérő után visszatér Amerikába, a legtöbb ismertté vált sorozatgyilkos hazájába. Arthur Shawcross sok szempontból tipikusnak tekinthető sorozatgyilkos: a végletekig átlagosnak tűnő, hányattatott gyerekkorú férfi áldozatai prostituáltak voltak; ám jellemének elemzésével könnyen felismerhetjük, hogy talán az egyik leginkább romlott, velejéig gonosz szereplője lehet rovatunknak.

 

Gyermekkor

Arthur John Shawcross 1945. június 6.-án született a Maine állambéli Kittery haditengerészeti kórházában. Édesapja, Arthur Roy Shawcross éppen katonaként szolgált, így az édesanya, Bessie (Elizabeth), úgy döntött, hogy szolgálata végéig sógórnőjéhez költözik a vártnál két hónappal korábban született, így igen aprócska csecsemővel. Így történhetett meg, hogy Shawcross a New York államban található Watertownban nőtt fel.

A városban a Shawcross-ok számos nemzedéke és ága élt ebben az időben, a környéket csak „Shawcross negyednek” hívták a helybéliek. Sok gyerek között nőtt fel, de nem igazán tudott beilleszkedni közéjük. Még hatéves korában is úgy gügyögött, mint egy kisbaba, hogy felhívja magára a figyelmet, de ha ez nem lett volna elég, krónikus ágybavizelése miatt is kiközösítették kortársai. Ezek a viselkedésformák különösen öccse, Jimmy világra jötte után súlyosbodtak, és nagyon korán, csupán hétéves korától elkezdett elszökdösni otthonról – amit a rokonság szintén úgy ítélt meg, hogy kétségbeesett figyelemfelhívási kísérletek voltak.

Az iskolában bár kezdetben jó jegyei voltak, ott is magányos farkas maradt. A többi gyerek gyakran csúfolta, ő pedig a nála kisebbeket terrorizálta. Körülbelül nyolcéves korától különös szokásokat vett fel: dühkitörései voltak; Jeannie nevű húgát megszállottan követte, míg másik húgát és öccsét teljesen ignorálta, valamint képzeletbeli barátokhoz beszélt elváltoztatott hangon (ez ebben az életkorban már komoly problémákat jelezhet) és egy vascsövet hordott magával, amivel a többi gyereket fenyegette. Gyors változások ideje volt ez, így alig egy év alatt rendkívül visszahúzódóvá vált. Harmadik osztályos korában egy sor pszichológiai tesztnek vetették alá, melyekből azt állapították meg, hogy viselkedésének fő okai a bizonytalanság, a megfelelési kényszer miatt kialakult, és az elutasítástól való félelem. Mindehhez társult szüleitől való eltávolodása, kapcsolatuk megromlása – különösen az anyjával.

Az iskola további évei során érdemjegyei annyira leromlottak, hogy kétszer is megbukott, de otthon sem volt könnyebb. A Shawcross-házban ekkoriban már nem volt kellemes vagy családias a légkör, és csak még tovább romlott, amikor Bessie rájött, hogy gyermekei apjának van egy másik családja is Ausztráliában. A rokonok később azt állították, Arthur édesanyja teljesen megváltozott ettől a hírtől, és többé nem volt ugyanaz a nő: féltékenységi jeleneteket rendezett, dühkitörései voltak és folyton csak veszekedett, aminek hatására az idősebbik Arthur csendessé és visszahúzódóvá vált. A fiatalabbik Arthur az otthoni konfliktusok elől többször nagyszülei házába menekült, egyszer pedig egészen a kanadai határig jutott.

Ahogy teltek az évek, Arthur agresszivitása nőttön nőtt, a korabeli gyerekek mind tudták, hogy jobb vigyázni vele, mert bármikor robbanhat. Bűnözői karrierje kiskamaszként indult be: a kisebb lopásokat betörések és gyújtogatások követték. Zárkózott volt, antiszociális, és látszólag semmi nem érdekelte: valódi számkivetetté vált kortársai közt. Tinédzser éveinek derekán még mindig ágyba vizelt, és teljesen visszahúzódott a saját fantáziavilágába. Órákat töltött az erdőben sétálva, miközben magában beszélt, és többször megfigyelték, ahogyan élettelen tárgyakkal üvöltözött, vagy az aljnövényzetet csapkodta egy bottal, mintha láthatatlan démonok kínoznák.

Láthatjuk, hogy már gyerekként produkálta azokat a viselkedésmintákat, amit sorozatgyilkos triászként (vagy MacDonald-hármasként) ismerünk: az ágybavizelés, a gyújtogatásra való hajlam, és később az állatkínzás is megjelent.

Szex

Saját bevallása szerint nem tud visszaemlékezni olyan időre, amikor még nem érdekelte a szex. Már igen korán, nyolcévesen rendszeresen maszturbált, és az orális szexet is gyakorolta fiúkkal és lányokkal egyaránt. Érdeklődése kiterjedt az állatokra is, és azt állítja, hogy tehenekkel, birkákkal, lóval és tyúkkal is közösült (utóbbi elpusztult az aktus során).

Azt is elmondta, hogy szexuális életét Tina nevű nagynénjével „kezdte meg”, aki orális szexre kényszerítette.  Tizennégyéves korára rendszeresen részesítette benne testvérét, Jeannie-t (aki ekkor tizenkét éves volt, és máig hevesen tagad) és unokatestvérét, Lindát is. Azt is állította, hogy egy a szomszédságban lakó lánnyal is elment egyszer, amikor a lány bátyja rajtakapta őket – a fiú megfenyegette, hogy elmondja a szüleiknek, hacsak nem folytat fellációt rajta is. Ekkorra Arthur szexuális vágyai kielégíthetetlenné váltak, és a jövőben is minden adódó lehetőséget kihasznált – az orális szex vált az intimitás legkedveltebb formájává, már csak azért is, mert már ekkor is gondok voltak az erekciójával, így „behatolásos” próbálkozásai nem voltak hosszú életűek.

Arthur egy másik elhíresült „sztorija”, hogy édesanyja megerőszakolta egy seprűnyéllel, de ennek az igazságtartalmára sincs bizonyíték, az anyja pedig (ha igaz is, érthető módon) tagad. Az anya továbbá tagadta azt is, hogy Arthurnak lett volna Tina nevű nagynénje.

Egy napon az iskolából hazafelé menet egy férfi felvette a kocsijába, és egy kést a torkához tartva orális szexre kényszerítette. Arthur nagyon félt, ezért képtelen volt elélvezni, amire a férfi nagyon bedühödött és brutálisan megerőszakolta a fiút. Ettől a ponttól fogva Shawcross többé nem volt képes orgazmust átélni a fájdalom bevonása nélkül.

Háború

Az iskola után Arthur nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Állásról állásra vetődött, kisebb lopásokat követett el, volt, hogy el is kapták. 1964-ben megházasodott. Az együtt töltött rövid három év alatt a párnak született egy fia.

Életének fordulópontja 1968-ban következett be, amikor besorozták a hadseregbe, hogy részt vegyen a vietnámi háborúban. Röviddel a behajózása előtt ismét megházasodott, egy Linda Neary nevű nővel.

Vietnámban tíz hónapot töltött, a hadtápnál helyezték el Pleikuban. Feladatai közé tartozott, hogy helikopterrel a megadott hadszínterekre szállítsa a muníciót. Először elborzasztotta a háború vadsága, de hamarosan már alig várta, hogy kint lehessen a bajtársai között. Élvezte az ellenség levadászását – igazi ragadozónak érezhette magát. A pszichiátereknek azt vallotta, hogy egyedül indult a dzsungelbe az ilyen vadászatokra, és különösen izgalmasnak találta a veszélyt.

A későbbiekben elmesélt néhány borzalmas tettet, melyeket a háborús helyzet sűrűjében követett el. Egy alkalommal rátalált két bokrok közt bujkáló vietnámi nőre. Egyiküket fejbe lőtte, a másikat pedig kikötözte egy fához. Bár a fejbelőtt nő még mindig lélegzett, levágta a fejét és egy botra tűzte, hogy az ellenség majd megtalálhassa. Ezután levágott egy darabot a combjából, megfőzte és megette. A másik nőt orális szexre kényszerítette, megerőszakolta, miközben fegyvert fogott a fejéhez – és végül őt is fejbelőtte.

Beszélt továbbá vietnámi örömlányokról, akiknek a vietkongok pengét rejtettek a hüvelyébe, és több különösen kegyetlen történetet is elmondott ezeknek a nőknek a kivégzéséről.

Valójában Vietnám egy valóra vált (rém)álom volt Arthurt számára, ahol szabadon kiélhette állatias vágyait. Nem tudhatjuk, hogy az általa elmondottakból, ezekből a mesékből – melyek olykor leginkább egy B akciófilm jeleneteire emlékeztetnek, melyekben a magányos hős egyedül járja a dzsungelt – mennyi az igazság. Elmondása szerint erőszakos késztetéseit itt nem volt képes kontrollálni, és az ellenségen kívül civil áldozatokat is szedett, jellemzően prostituáltakat (akik egyike csupán 11 éves volt). Mindenesetre Shawcross élete végéig Vietnámot, és az ott átélteket okolta későbbi tetteiért.

 

Amikor hazatért, már más ember volt. Zavartan és izgatottan viselkedett, sosem bírt megnyugodni. Tovább rontott a helyzeten, mikor felfedezte, hogy felesége az összes hazaküldött pénzét elköltötte, és hűtlen volt hozzá távolléte alatt. Verni kezdte a nőt, és mindenki mással is nagyon agresszíven viselkedett, egy alkalommal saját kiskutyájukat is megölte. Szolgálatának fennmaradó idejére az oklahomai Fort Sillbe vezényelték, ahová Linda is elkísérte. Arthur ekkor tapasztalta meg először, hogy erőszakos látomásai és rémálmai vannak a Vietnámban átéltekről. A pár beszélt egy pszichiáterrel, aki azt tanácsolta, hogy Arthurnak kezelésre lenne szüksége – azonban Linda a Keresztény Tudomány (Christian Science) híveként nem hitt az orvosi szónak, ugyanis ennek a vallási mozgalomnak egyik alapvetése, hogy az orvosságok használatát elítélik és minden egyéb kezelést is haszontalannak tekintenek. Nem járult hozzá Arthur kezeléséhez. (Linda elmondása szerint nem érezte magát feljogosítva a döntésre, így azt Arthur szüleire bízta. Apja beleegyezett volna, de anyja felháborodott az ötleten: „Az én fiammal nincs semmi baj!”)

 

Börtön

A szükséges terápia nélkül Arthur mentális állapota gyorsan romlott, és kezdett elege lenni Lindából és családjából. Legjobban éppen számukra oly fontos vallásuk bosszantotta őt, amit nem tartott többnek, mint ostoba hiedelmeknek, de a pár kapcsolata is megromlott.

Leszerelését követően a New York állambéli Claytonba költöztek. Itt 1969-ben felgyújtott egy helyi papírgyárat, és még ugyanabban az évben saját munkahelyén, a sajtgyárban is gyújtogatott. Letartóztatása után mindkét esetért elítélték, és három év börtönbüntetést kapott. Ennek első hat hónapját az atticai börtönben töltötte le, ahol három rabtársa megerőszakolta. Shawcross azt állítja, hogy később egyesével állt bosszút rajtuk, megverte és megerőszakolta őket, amiért áthelyezték Auburnbe.

1971-ben, idő előtt szabadulhatott jutalomképpen, amiért megmentett egy őrt, akit leütöttek egy börtönlázadás során. Visszatért Watertownba, immáron egyedül, mert büntetése ideje alatt Lindával elváltak. Úgy érezte, kész új életet kezdeni, de a börtönben töltött idő nem kedvezett mentális állapotának: zavartsága, agresszivitása nem csitult.

 

Gyerekek

A normális élet reményében Arthur közmunkát vállalt, afféle ezermesterként dolgozott; és harmadszor is megházasodott. Új nejét, Penny Nicholt még az iskolából ismerte. A nőnek már volt két gyermeke egy korábbi viszonyból.

Penny fél éven belül teherbe esett tőle, de elvetélt. Arthurnak kétségei voltak afelől, hogy valóban ő volt-e a magzat apja – tekintve, hogy képtelen volt erekcióját fenntartani, erre nagyon kicsi volt az esély. Penny szülei nem kedvelték őt, és azzal vádolták, hogy molesztálta kisebbik lányukat is, Penny húgát. Shawcross ezt hiába tagadta, nem hittek neki, pedig a későbbiek folyamán a férfi a kislány nevében sem volt biztos.

Kedvenc időtöltése a horgászat lett, szinte minden szabadidejét a Watertown-környéki patakok és folyók mellett töltötte. Ennek köszönhetően nagyon sok gyerekkel találkozott, és gyakran együtt horgászott velük. Egyik ilyen gyerek volt a tízéves Jack Blake, akit megismerkedésük után Shawcross maga hívott el pecázni – ám édesanyja elutasította a meghívást. Elmondása szerint amikor nem engedte el vele fiát, a férfi udvarias volt, és megértette óvatosságát.

Négy hónappal később, 1972. június 4.-én Jack arra a környékre ment játszani, ahol Shawcross is lakott, és soha többé nem ment haza. Éjszaka, amikor már keresték a kisfiút, az anyja, Mary az ő ajtaján is bekopogott, és kérdőre vonta a férfit, hogy tudja-e, hol van Jack. Arthur azt válaszolta, hogy reggel óta nem látta – de az igazság az volt, hogy a férfi magával vitte a kisfiút az erdőbe, ahol arra kényszerítette, hogy meztelenül fusson előle. Végül elkapta és megerőszakolta, mielőtt megfojtotta volna és betörte a fejét. Sok évvel később bevallotta, hogy eltávolította a fiú szívét és genitáliáit, majd megette őket. Bár Shawcrosst összefüggésbe hozták a fiú eltűnésével, bizonyíték hiányában nem vált gyanúsítottá.

Három hónappal később, amikor a kis Jacket még mindig keresték, holtan találtak egy Karen Ann Hill nevű nyolcéves kislányt. A Black folyó egyik hídja alatt feküdt megcsonkított holtteste, amit kövek fedtek, száját és torkát sárral tömték tele. Vizsgálata során megállapították, hogy a lányt megerőszakolták majd megfojtották. Egy szemtanú jelentette, hogy látta Karent Shawcross társaságában fagyizni, ezért a férfit bevitték kihallgatni.

Nem bántak vele kesztyűs kézzel, és egy egész napon át tartott a kihallgatása, melynek végén bevallotta, hogy ő ölte meg Karen Hillt. Az ügyészséggel vádalkut kötöttek: Arthurt nem vádolták meg a Jack Blake elleni gyilkossággal, cserébe megmutatta, hol rejtette el a holttestét. A későbbi évek során sem szegték meg ezt az ígéretüket a hatóságok, pedig a börtönpszichiátereknek Shawcross azt is elmondta, hogy többször visszajárt a helyszínre, hogy közösüljön a halott fiúval.

Mintarab

Arthur Shawcrosst 1972-ben Karen Hill meggyilkolásáért 25 év börtönbüntetésre ítélték. Ekkor 27 éves volt. Második börtönbüntetését a Green Havenben található intézetben kezdte meg.  Mivel rabtársai tisztában voltak vele, hogy gyermekgyilkosságért ítélték el, nem kímélték őt. Shawcross aktája tele van verekedésekkel, kisebb lopásokkal, gyújtogatásokkal, illetve annak megtagadásával, hogy elhagyja a celláját. Mivel a bűnözők körében is leginkább megvetett bűncselekmény volt az övé, folyamatosan meg kellett védenie magát tőlük. Idővel beilleszkedett, hozzászokott a börtönélethez, és mintarabként tartották számon.

Elmondása szerint megpróbálta elmondani a börtönpszichiátereknek, hogy a vietnámi háború miatt vannak problémái, de azok nem voltak kíváncsiak rá. Az őt elsőként vizsgáló Dr. Albert Dresser azt a jelentést tette róla, hogy nem látja nála semmi bizonyítékát annak, hogy látomásai, hallucinációi lennének, és nem tartja kockázatos betegnek. 1973. októberében egy újabb vizsgálat következett, melynek eredménye hasonló volt. Semmilyen idegi eredetű problémát nem tudtak igazolni Shawcrossnál, azonban úgy találták, hogy mély depresszióban szenved, illetve erősen függ fantáziavilágától. Érdekesség, hogy Dr. McWilliams jelentése a következő mondattal zárult: „… normális személyiség, aki tudja, hogy rosszat tett és szeretne visszatalálni a helyes útra és betölteni helyét a társadalomban”. Valaki a „normális személyiség” részt ceruzával áthúzta, és javításképp azt írt felé: „pszichopata gyilkos”.

1976.-ban Dr. Michael Boccia kedvezőtlenebb véleményt fogalmazott meg róla: ő úgy látta, hogy Shawcross nem igazán fogta fel mit tett, és hogy miért érdemel büntetést érte – problémáiért folyton másokat hibáztatott. Egy évvel később skizoid személyiségnek, antiszociálisnak találták és felmerült a többszemélyűség lehetősége is. Ez a jelentés talán elsőként nevezte meg a férfi pszichoszexuális belső konfliktusait a problémái fő okaként.

Általánosságban véve pszichiáterei úgy látták, hogy normális körülmények között Arthur Shawcross egy passzív személyiség, aki azonban stressz hatására belső szexuális késztetéseinek rabjává válik, amit nem képes kontrollálni.

Kedvezőtlen pszichiátriai megítélése ellenére Arthur komoly fejlődésről tett tanúbizonyságot börtönévei során: 1985-ben befejezte középiskolai tanulmányait és még főiskolára is beiratkozott. Ugyanebben az időszakban a feltételes szabadlábra helyezéséről szóló jelentésében az állt: „harcias reakciót mutatott, amely előrevetítette tragikus viselkedésének esetleges megismétlődését”. A dokumentum bírálta a fogvatartottat, amiért megvetette a szexuális bűnelkövetőknek szóló programot, és amiért dühösen viselkedett meghallgatása során.

Hihetetlen módon mindezen hivatalos vélemények ellenére sem kellett letöltenie teljes büntetését, és 15 év után, 1987 márciusában elengedték. Felügyelőtisztje levelet írt róla feljebbvalóinak, hogy felhívja figyelmüket: „Megkockáztatom, hogy melodrámainak fognak tartani, de úgy vélem, az egyik legveszélyesebb embert engedték vissza a társadalomba.”

Szavai próféciának bizonyultak.

 

Portyán

Shawcross szabadulásakor nem maradhatott Watertownban, mert visszatérése valóságos „mini-polgárháborút” robbantott ki a helyiek között. A lakosság tiltakozott jelenléte ellen, ezért a hatóságok Binghamtonbe költöztették. Ekkoriban már ismerte leendő harmadik feleségét, Rose Walley-t, így felmerült a lehetőség, hogy hozzá költözzön. Szabadon bocsátási feltételei között szerepelt, hogy nem hagyhatja el Broome megyét, otthonát este 11 és reggel 7 óra között nem hagyhatja el, nem fogyaszthat alkoholt, nem közelíthet meg semmilyen oktatási intézményt és nem kerülhet kapcsolatba senkivel, aki még nem töltötte be 18. életévét.

A binghamtoni hatóságok amikor értesültek arról, hogy hozzájuk helyezik a férfit, feltették a jogos kérdést: ha ennyire szigorúak szabadon bocsátási feltételei, miért engedték el egyáltalán?

Ittléte sem bizonyult hosszú életűnek, mert amikor a környékbeliek megtudták, ki költözött a városukba, hasonló felháborodást keltett körükben. Shawcross engedélyt kapott, hogy a New York állambéli Delhibe költözzön, Rose-hoz; de ebben a városban minden újra megismétlődött. Rose-zal egy Fleischmanns nevű kis faluba költöztek, és Arthur itt végre munkát is kapott egy helyi építési vállalkozótól; de pár napon belül valaki felismerte és még aznap este tüntetni kezdtek a háza előtt, valósággal elüldözték a párt. A következő hetekben költözés költözést követett, míg végül Rochesterbe mentek. Itt végre sikerült megállapodni, aminek elsődleges oka az volt, hogy nem hozták nyilvánosságra Arthur múltját. Ezzel komoly hibát követtek el, ugyanis kötelességük lett volna értesíteni a hatóságokat, hogy egy korábbi szexuális bűnelkövető költözik a városba. Arthur egy helyi élelmiszergyárban állt munkába, ahol az volt a feladata, hogy salátákat csomagoljon.

Élete a következő években viszonylag stabil és nyugodt volt, de 1987.-ben felkavaró események történtek. Karácsonyra meghívta a családját Rose-zal közös otthonukba, de azok visszautasították. Nekik küldött karácsonyi ajándékait visszaküldték. Hangulata sötétté vált, fel volt háborodva, amiért családja is nemkívánatosnak tartja. Dühkitöréseit azzal csillapította, hogy biciklizni ment – hosszú órákat töltött így.

Nem sokkal a karácsonyi incidenst követően szert tett egy szeretőre: Clara Neallel való párhuzamos kapcsolatát évekig fenntartotta. Rose-nak azt mondta, csak azért kedves Clarához, hogy kölcsönvehesse olykor az autóját – amit egyébként gyakran megtett.

1988. március 18.-án is így történt. Miután átbiciklizett Clarához, kölcsönvette az autóját és kocsikázni indult a városban. A Genesee folyóhoz közel volt található a Lake- és a Lyell sugárutak kereszteződése – egy olyan környék, ami olcsó prostituáltjairól és drogdílereiről volt hírhedt. Ez a hely volt a város szégyenfoltja, de Shawcross gyorsan ideszokott, és rendszeres látogatójává vált a prostituáltaknak. Azon a februári éjszakán egy Dorothy Blackburn (akinek „specialitása” volt az orális szex, ugyanis -tévesen- azt hitte, így nem kaphatja el az AIDS-et) nevű nő szólította le, akivel egy raktár mögé mentek és Arthur 30 dollárt fizetett az orális szexért a háromgyermekes anyának.

A férfi később úgy írta le az eseményeket, hogy a nő megharapta a péniszét, ami vérzett is. „Visszaadta neki”, ő is megharapta a nő nemi szerveit, majd addig fojtogatta, míg a nő elvesztette az eszméletét. Ezután felöltöztette Dorothy-t, és egy Northampton Park nevű helyre vitte a Salmon patak partjára (egyik kedvenc horgászhelyére). Amikor a nő magához tért, sértegetni és csúfolni kezdte, mire ő megfenyegette, hogy megöli, ha nem fejezi be azonnal. A nő tovább folytatta, így újra megragadta a nyakát, és ezúttal véglegesen megfojtotta.

Arthur ezután csak ült a kocsiban a holttest mellett, órákon át. Amikor már éjfélre járt, fogta, és egy híd alá hajította, a jeges folyóba. Újra autóba ült, körül járta a Lake sugárút környékét, hogy lássa, van-e bármi arra utaló jel, hogy Dorothy hiánya feltűnt valakinek. Elégedett volt vele, hogy senki nem ismerte fel, mint a nő utolsó vendégét, így egy kávézóba ment, hogy kifújja magát. Itt eltöltött nagyjából egy órát, majd összeszedett minden olyan holmit, amit a nő az autójában hagyott, és kidobta őket egy kukába.

Másnap reggel az autót kitakarította, és visszavitte Clarához, ahonnan hazabiciklizett. Mivel a normális hétköznapokon sem volt egy barátságos ember, az életében részt vevő két nő nem vett észre semmilyen változást a viselkedésében. A következő hónapokban mind többet kezdte látogatni a prostituáltakat, akik Mitch álnéven ismerték.

 

Dorothy Blackburn holttestét március 24.-én találták meg valamivel délre onnan, ahol eredetileg a vízbe dobták. A jeges víz jól konzerválta, azonban számos lehetséges bizonyítékot eltűntetett róla, amelyek a gyilkosra vallottak volna, így csupán a szeméremtest körüli harapásnyomok lehettek árulkodóak.

Shawcross a következőkben csupán két hónapig volt képes visszafogni gyilkos hajlamait, de amikor munkahelyén kitudódott, miért ült korábban és kirúgták, az újabb erőszakhullámot eredményezett. Második áldozata a kokainfüggő Anna Steffen volt, huszonnyolc éves. Dorothy Blackburnhöz hasonlóan prostituáltként találkozott gyilkosával, aki a Driving Park sugárúton található hídhoz vitte 1988. július 9.-én.

Shawcross vallomása szerint a nő 20 dollárt kért a szexért, majd kinevette őt, amikor nem volt képes teljesíteni. A férfi dühbe gurult és a földre teperte, a nő pedig küzdött ellene. Dulakodás közben belegázoltak a folyóba, ahol megragadta a nő nyakát és a víz alá nyomta, míg az megfulladt. A holttesttel nem törődött, hagyta, hogy a víz magával sodorja. Csak szeptemberben halászták ki a folyóból, amikorra az eltelt idő és a meleg nyár miatt a bomlás előrehaladott jeleit mutatta.

Shawcross továbbra is küzdött a késztetés ellen, és igyekezett normális életet élni. Új munkahelye lett, ahol hasonló feladatot végzett: éjszakai műszakban csomagolta tovább a salátákat.

Ezek után egy évig is bírta ölés nélkül. Harmadik áldozata, akivel 1989. július 29.-én végzett, különbözik is a többiektől: egy 59 éves hajléktalan nő volt az, Dorothy Keeler. Egy vendéglőben ismerkedtek meg, ahol egy időben Dortohy szolgált fel. Gyorsan összebarátkoztak, ami később viszonnyá alakult. Egy délután együtt mentek a folyóhoz horgászni, ahol kezdetben jól érezték magukat, de délután esni kezdett, ők pedig összevesztek – aminek oka elsősorban Dorothy rossz viszonya volt Clarával is Rose-zal, illetve Shawcross állítja, hogy pénzt lopott tőle és feleségétől. A nő megfenyegette, hogy mindenről kitálal a másik két nőnek, mire Arthur dühbe gurult és egy fadarabot megragadva fejbe verte, amitől a nő rögtön szörnyethalt. A holttestet a férfi egy kidőlt fa alá rejtette, majd távozott a helyszínről. Pár hónappal később visszatért, és eltávolította a fejét és a vízbe dobta. A csontvázat csak októberben találták meg, és sosem kapcsolták össze kettejüket, pedig gyakran mutatkoztak együtt és Shawcross kedvelt horgászhelye volt az, ahol végül a gyilkosság megtörtént.

A negyedik gyilkosság két hónap múlva, 1989. szeptember 29.-én következett, az áldozat ismét egy prostituált volt: Patricia Ives. Huszonöt dollárért cserébe a helyi YMCA épülete mögé ment Arthurral, ahol a puszta földön fekve közösültek. Shawcross elmondása szerint szex közben észrevette, hogy a nő megpróbálta ellopni a pénztárcáját, ezért análisan megerőszakolta, majd megfojtotta őt. A holttestet a helyben talált kartonpapírok és fémdarabok alá rejtette, megvárta, míg besötétedik, majd hazament. Patty-t október 27-én találták meg.

 

 

Következő áldozata nem volt prostituált: June Stotts Arthur és felesége, Rose családi barátja volt, gyakran megfordult otthonukban. A harmincéves nő kissé visszamaradott volt szellemileg. Október 23.-án meglátta őt a folyóparton üldögélve, és elhívta kocsikázni. June örömmel vele tartott, játszottak a homokban és madarakat etettek, majd egy elhagyatott helyre mentek, hogy szeretkezzenek. Shawcross állítása szerint a nő félreértette egy ártatlan megjegyzését, és sikoltozni kezdett. Befogta a száját, hogy elhallgattassa, de egyszer csak azt vette észre, hogy véletlenül megfojtotta. Ezek után a férfi felnyitotta June testét – késével felvágta nyakától egészen az ágyékáig -, hogy felgyorsítsa a bomlási folyamatot, majd betakarta és otthagyta. Később azt is hozzátette, hogy a nő kivágott szemérmét és néhány belső szervét megette.

A gyilkosságok ettől fogva egyre gyorsabban követték egymást.

Shawcross-t ekkor már nem lehetett megállítani: alig két hét múlva újra gyilkolt. Az áldozat ezúttal is egy, a Lake Avenue-n ismert prostituált volt, Maria Welch. Shawcross több sztorival is előállt azzal kapcsolatban, mi okozta „nézeteltérésüket”, ami a gyilkossághoz vezetett – egyik verzióban Welch megpróbálta kirabolni, másikban Arthur azon dühödött fel, hogy nem tudtak megegyezni az árban, illetve hogy a nő menstruált. Shawcross megfojtotta, majd testét a folyóba dobta.

 

 

1989. november 11.-én újabb nővel végzett, egy Frances Brown nevű prostituálttal. Shawcross elmondása szerint orális szex közben a péniszével fullasztotta meg a nőt, és halála utána közösült vele. Holttestétől ezúttal is a folyónál szabadult meg.

„Franny” halálát követően a média felkapta a rochesteri halott prostituáltak ügyét, és ekkor már egyértelműnek látták, hogy a 18 hónap alatt végrehajtott 5 gyilkosság elkövetője csakis egy sorozatgyilkos lehet. A sajtó több nevet is adott neki: a „Rochesteri Vadász”, a „Rochesteri Fojtogató” és a „Genesee folyó menti gyilkos” voltak a legfőbb hívószavak. Felmerült az is, hogy az ekkoriban már zajló Green folyó menti gyilkosságok elkövetője települt át Seattle környékéről New York államba.

A következő egy afro-amerikai nő volt, Kimberly Logan. Holttestét november 15.-én, halálának napján találták meg egy városi lakos hátsó kertjében egy lakókocsi alatt. Száját és torkát teletömték avarral.

Tíz nappal később Elizabeth Gibsonnal végzett, hasonlóan két korábbi esethez. A nő prostituált volt, és Shawcross azt állította, hogy mialatt az autóban ülve orális szexben részesítette őt a nő, megpróbálta ellopni a tárcáját, mire dühében megfojtotta. Liz olyan keményen küzdött az életéért, hogy eltörte a sebességváltót. Mivel Shawcross tartott a lebukástól, ami egyre jobban fenyegette, az ő holttestét messzebbre vitte, ki a városból.

 

 

1989. december 15.-én egy Darlene Trippi nevű Lake sugárúti örömlányt ölt meg, amiért kinevette és kicsúfolta, amiért nem volt képes erekciót felmutatni. Testét egy erdős területen dobta ki az autóból.

Két nappal később követte őt June Cicero, a Lake Avenue egy jól ismert arca, akit mindenki tisztelt. Shawcross egy elszigetelt területre vitte a nőt, megfojtotta, és a Salmon patakba dobta egy hídról. Két nappal később visszatért a testhez egy kis kézifűrésszel, amivel kivágta a nő szeméremtestét és megette.

Utolsó áldozata egy újabb afro-amerikai nő volt, Felicia Stephens, és maga Shawcross sem emlékezett ennél többre vele kapcsolatban, csak arra, hogy megfojtotta és testétől ugyanazon a helyen szabadul meg, ahol June Cicero-étól és Dorothy Blackburnétől. Ez a szokása – hogy visszajárt ugyanazokra, az általa már jól ismert helyszínekre – vezetett végül letartóztatásához is.

Nyomozás

A gyilkosságok ügyében nyomozó rendőrök viszonylag gyorsan felismerték a lehetőséget, hogy egy sorozatgyilkos portyázik a városban. Az áldozatok között sok volt a hasonlóság: egyiküknek sem volt biztos háttere (sem anyagi, sem más értelemben) és valamennyiüket megfojtották. A folyóparton találták meg őket, és közülük többhöz visszatért a gyilkos, hogy megcsonkítsa őket. A nyomozóhatóságok azonnal felvették a kapcsolatot az F.B.I.-jal.

A híres John Douglas csapatában dolgozó Gregg McCrary a legtapasztaltabb bűnügyi profilozók egyike volt. Az általa felállított profil szerint a keresett gyilkos egy 20-30 év közötti fehér férfi, aki igen erős, hiszen az áldozatokat puszta kézzel teperte le és fojtotta meg. Valószínűleg van priusza és jól ismeri a folyópartot. Az áldozatok megbíznak benne, hiszen a prostituáltak a rendőrség által kiadott figyelmeztetések és a városban portyázó sorozatgyilkos híre ellenére is újra és újra beszálltak a kocsijába. A férfi valószínűleg teljesen átlagos kinézetű és viselkedésű (míg a gyilkosságokra nem kerül sor) és rendszeres vendég a Lake- és Lyell sugárutak kereszteződésében. Vélhetően potenciazavarokkal küzd. Gyanította, hogy a gyilkosnak szokásává vált, hogy vissza-visszatér a holttestekhez, ezért azt javasolta a rendőröknek, hogy mindenhol fokozzák a jelenlétet, ahol korábban holttestre bukkantak. Mint később bebizonyosodott, szinte tökéletesen „lőtte be” a keresett személyt, egyedül az életkorban tévedett: Shawcross ekkor már 45 éves volt.

Erre is van magyarázat: a legtöbb sorozatgyilkos valóban 20 és 30 éves kora között kezdi a gyilkolást, ahogyan ez ebben az esetben is történt. McCrary nem tudhatott róla, hogy korábbi gyilkosságaiért Shawcross 15 évet börtönben ült.

A nyomozók ennek ellenére sem jutottak sokáig semmire. Az áttörést Elizabeth Gibson holttestének megtalálása hozta: csupán hat órával korábban egy szemtanú látta őt beszállni egy általa Mitch néven ismert kuncsaft kocsijába.

A rendőrség beépített embereket küldött a zűrös városrészbe, akik olykor stricinek, olykor vendégnek adták ki magukat. Bár többször összehozta őket a sors Arthurral – ismét egy tipikus sorozatgyilkosokra jellemző viselkedésminta, hogy a tettes megpróbál belefolyni a nyomozásba, és a rendőröktől információt szerezni arról, hogy állnak -, nem gyanakodtak rá.

Amikor Shawcross beszámolt a gyilkosságokról, jól láthatóan igyekezett indokot keresni tetteire, magyarázatot adni, áldozatai miért érdemeltek halált. Nem nehéz felismerni a mintázatot, amit korábban a börtönpszichiáterek is megjósoltak: Shawcross saját fantáziavilágában élt, gyilkosságaiért nem vállalta a felelősséget, balesetnek vagy indokoltnak tartotta őket – ezzel felmentve magát, hogy ne kelljen szembenéznie a ténnyel, hogy egy szadista gyilkos, aki örömét leli áldozatai szenvedésében.

 

Letartóztatás

1990. január 3.-án Shawcross a Salmon patakhoz autózott, hogy „meglátogassa” June Cicero holttestét. Lebukását valójában figyelmetlensége okozta: nem követte a híreket, így nem tudott róla, hogy a Northampton Park területén fokozták a rendőri jelenlét mértékét – pedig arról a tévé, és az újságok is beszámoltak. A gyilkos terve az lehetett, hogy a hídról a holttestre letekintve fogyasztja el az ebédjét, így örült neki, amikor azt látta, hogy egy autó sem parkol a környéken (más források szerint maszturbált a kocsiban ülve, vagy a kocsi ablakán próbált kivizelni). Maga Shawcross azt állította, hogy nem emlékezett rá, hogy June éppen ott fekszik. Nem vette észre, hogy egy rendőrségi helikopterről azonban megfigyelték a híd környékét, és rögtön kiszúrták őt – valamint a híd alatt, a patakban fekvő June-t is.

Shawcross még mindig nyugodtan indult tovább, ha észre is vette, nem törődött vele, hogy egy helikopter követi minden mozdulatát. A rendőrség riasztotta a földi egységeket is, és két járőrautó is követni kezdte egészen Spencerportig, ahol a gyanúsított felesége munkahelyére hajtott. Itt, egy lakóotthon alagsorában kerültek végre szemtől szembe vele. Kérdőre vonták, mit csinált a Salmon pataknál, mire Shawcross azt felelte, hogy vizelni állt meg, de amikor észrevette a helikoptert, inkább visszaszállt a kocsiba és egy üvegbe intézte el a dolgát.

A férfit bevitték az őrsre, de nem tartóztatták le egyből. Többórás kihallgatás következett, melynek során Shawcross beismerte az általa elkövetett korábbi gyerekgyilkosságokat; szó esett feleségeiről, munkahelyeiről, szexuális szokásairól is. A férfi mindvégig együttműködő volt, pedig tisztában volt vele, hogy nem lenne köteles beszélni. A kihallgatást követően hazaengedték, de a házát folyamatos megfigyelés alá helyezték, és másnap reggel újra bevitték, hogy „pontosítsanak néhány részleten”. Shawcross ezúttal is együttműködő volt: amikor rákérdeztek, szokta-e látogatni a Lake sugárúti prostituáltakat, rögtön elismerte, így kezdetét vehette a hivatalos kihallgatás, melynek során végül Shawcross fotók alapján azonosította a 11 áldozatot, és bevallotta, hogy ő végzett velük. Tizenkét órányi vallomástételt követően több helyszínre is elvezette a rendőröket, ahol a holttestektől megszabadult. Huszonegy hónappal a nyomozás megkezdése után hivatalosan is megvádolták, hogy ő a Genesee folyó menti gyilkos.

Tárgyalás

Meghallgatásán Shawcross ügyvédei tanácsára ártatlannak vallotta magát, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy a tárgyalások során sérült elmeállapotára fognak hivatkozni. A következő hónapokban intenzív pszichiátriai vizsgálatoknak vetették alá a férfit, melyek igen hasonló eredményeket hoztak.

Ismét megerősítést nyert, hogy Arthur Shawcross egy „érzelmeiben instabil, tanulási nehézségekkel küzdő, hátrányos genetikájú, biokémiailag és neurológiailag sérült személy, aki pszichológiai értelemben elidegenedett másoktól élete során, ami félelemmel vegyes dacosságát és dühét táplálta, ami egy agresszív, erőszakos és destruktív személyiséget hozott létre, amin végül átcsapott a gyilkos őrület hulláma”.

A tárgyalás bár sajtószenzációt nem vonzott, nagy volt az érdeklődés iránta. A televíziós közvetítés igen magas nézőszámokat hozott, és rengeteg újságcikk jelent meg, rendszerint a címlapon hozták Shawcoss ügyét. Számos pszichiáter jelent meg a tanúk padján, köztük Dr. Park Dietz is, aki már többször dolgozott együtt az F.B.I.-jal is. Közülük csak egy volt, akit a védelem szólított, Dr. Dorothy Otnow-Lewis, aki szerint Shawcross valamennyi problémájáért gyermekkori traumái felelősek, amik disszociatív személyiségzavart (másnéven többszörös személyiséget) alakítottak ki nála és a Vietnámban átéltek által okozott poszttraumás stressz-szindrómát is okolta betege viselkedéséért.

Véleménye szerint betegsége olyan rohamokat okozott Shawcrossnál, melyek önkívületi állapotba taszították, és nem volt tudatában a gyilkosságoknak – ennek azonban ellentmondott az, hogy hetekkel, hónapokkal azok megtörténte után is fel tudta idézni a legapróbb részleteket is. A tárgyalások alatt bemutattak több, a nő által készített videófelvételt a vádlottról, melyek hipnózisban történt kezelései alatt készültek. Ezek során történt meg, hogy Arthur magas, elváltoztatott, nőinek tűnő hangon kezdett beszélni, és azt állította magáról, hogy a középkori Angliában élt kannibálként.

Nagy részletességgel beszélt kezelése során a húgával folytatott vérfertőző kapcsolatról és a háborúban átélt atrocitásokról és kannibalizmusról. A felvételek egyik legdrámaibb részlete az volt, melyben újraélte, ahogyan édesanyja megerőszakolta fiatalkorában. Azt állította, a gyilkosságok előtt többször hallotta a fejében anyja hangját, és annak engedelmeskedett.

Ezzel szemben Dr. Park Dietz felvételein határozottan állítja, hogy sosem hallott hangokat, és nincs több személyisége sem. A nagyhírű orvos szerint Shawcross csak megjátszotta, hogy elmebeteg, hogy elkerülhesse a börtönbüntetést.

Egy Dr. Jonathan Pincus nevű neurológus szerint Shawcross problémáit egy gyerekkorában elszenvedett agysérülés okozhatta. Arthur egy családi kiránduláson egy folyóba esett, és később vizsgálták is, hogy nem szenvedett- e valamilyen maradandó sérülést – de nem mutattak ki semmit. Dr. Pincus ezzel szemben négy sérülést is talált nála és egy cisztát a temporális lebenyben. Megtalálta azt a bizonyos elváltozást az ő agyában is, amelyet több sorozatgyilkosnál sikerült azonosítania. Elmélete szerint ez az agykárosodás felelős a brutalitásért, és a kegyetlenkedésekért.

A vádlott nem szólalt meg a tárgyalás során, csak zombiként ülte végig azt majd’ három hónapon át, nap nap után, talán azért, hogy az esküdtszék hihetőnek tartsa pszichózisát.

Nem nyűgözte le őket, és csupán hat és fél óra alatt meghozták egyhangú döntésüket bűnösségéről: 250 év börtönbüntetésre ítélték az elkövetett 10 gyilkosságért. A 11-et (Elizabeth Gibson ügyét) külön tárgyalták, mert a gyilkosság másik megyében történt, ezért más fennhatóság alá tartozott. Itt – korábbi ítéletének tudatában – Shawcross egyszerűen bevallotta bűnösségét, és életfogytiglant kapott.

Shawcross talán egyedülállónak tekinthető a sorozatgyilkosok között a tekintetben, hogy vallomásának legnagyobb részét az ügyével foglalkozó hatóságiak egyszerűen nem hiszik el. Az általa elmondott történetek folyamatosan változtak, nem csupán attól függően, hogy épp kihez beszélt.

Börtön

Shawcross börtönbüntetését a New York államban található fallsburgi Sullivan Fegyházban kezdte meg 1991. februárjában, mely az állam egyik legmagasabb biztonsági besorolású intézménye.

A bebörtönzését követő években számos interjút adott a róla írt könyvekhez és cikkekhez, és több dokumentumfilmben is szerepet vállalt. A legtöbb a cikkben olvasható információ ezekből az interjúkból származik – így tagadhatatlan, hogy hitelességük sok esetben kétséges. A vele foglalkozó szakemberek közül többen is notórius hazudozónak tartják Shawcrosst, aki a rá összpontosuló figyelem kedvéért színezte ki emlékeit.

1997. július 10.-én feleségül vette régi szeretőjét, Clara Nealt, aki mindvégig kitartott mellette. (egyes források szerint ez azért vált lehetségessé, mert Shawcross utolsó felesége, Rose elhunyt azon a tavaszon, máshol azt írják, korábban elvált tőle) Az, hogy lehetővé tették számára a házastársi látogatásokat, felháborodást keltett. Később ötödik feleségétől, Clarától is elvált 2007-ben, és újabb nőkkel szeretett volna ismerkedni. A New York Post cikke alapján vágyott a hölgytársaságra.

1999-ben újabb botrányt kavart: Arthurnak szokásává vált a börtönben, hogy versírással és festegetéssel foglalja el magát, melyeket egy ügynök segítségével az eBay-en értékesített. Mivel az efféle keresőtevékenység szigorúan tiltva volt számára, egy időre eltiltották a festegetéstől és két évet kellett volna magánzárkában töltenie, amit végül fellebbezése nyomán 9 hónapra csökkentettek. Ennek jogalapját az ún. „Sam fia törvény” szolgáltatta, melynek lényege az, hogy a bebörtönzött bűnelkövetők nem tehetnek szert anyagi előnyre hírnevük, az általuk elkövetett bűncselekmények hírhedtsége nyomán.

A börtön évente rendezett egy eseményt, amelyen a rabok által készített művészeti produktumokat értékesítették. A „Correction on Canvas” harmincöt éven át működhetett, 2001-ben éles kritika érte a show-t, amiért Shawcross művei is szerepelhettek itt. A képek árának felét a rabok kapták meg (akiknek a festéshez való felszerelésüket maguknak kellett biztosítaniuk), az összeg másik fele egy, az áldozatokat segítő alapba ment. Shawcross legtöbb képe pasztell tájkép volt pillangókkal és unikornisokkal, valamint portrékat is szeretett készíteni. A Diana hercegnőt ábrázoló rajzát 540 $-ért vették meg.  A következő évtől betiltották a rendezvényt.

Szintén 2001-ben derült ki, hogy van egy lánya is, Margaret Deming. A nő ekkor már harmincas éveiben járt, és 7 gyermeket nevelt. Érdekes módon sikerült jó kapcsolatot kialakítaniuk a bebörtönzött sorozatgyilkossal, és Maggie gondosan ügyelt rá, hogy mindegyik gyermeke megismerkedhessen nagyapjukkal. A nő úgy vélte, nem tagadhatja meg apját annak bűnei ellenére sem.

Arthur Shawcross 2008. november 11.-én halt meg, 63 éves korában. Lábfájásra panaszkodott, így kórházba szállították, ahol rövid időn belül szívroham végzett vele.

 

Története tökéletes példája annak, mit okozhat, ha a felelős hatósági személyek – ki tudja mi okból -, helytelen döntéseket hoznak. Arthur Shawcross, ez az átlag alatti intelligenciával rendelkező férfi a kimagaslóan értelmes Edmund Kemperhez hasonlóan képes volt meggyőzni a vele foglalkozókat arról, hogy jó útra tért, és szabadon engedték – ami végül tizenegy nő halálát eredményezte. Az erőszakos, szexuális indíttatású sorozatgyilkosok esetében sokkal nagyobb az esély a bűnismétlésre, és talán Shawcross volt az, aki rémtettei árán megtanította arra a világot, hogy ha egyszer egy ilyen pszichopatát sikerül elkapni, soha többé nem szabad visszaengedni a társadalomba.

 

Blissenobiarella

 

Források:

Patrick Bellamy: The Arthur Shawcross Story: Sins of the Flesh

Chloe Castleden: Arthur Shawcross: The Exaggerating Cannibal

Peter E. Kane: Murder, Courts, and the Press: Issues in Free Press/fair Trial

Jack Olsen: The Misbegotten Son

Michael Newton: The Encyclopedia of Serial Killers

John Douglas, Mark Olshaker: Sötétség

John Douglas, Mark Olshaker: Mindhunter – Sorozatgyilkosok

Harold Schechter: The Serial Killer Files

Interview with a Serial Killer