A Serial Chillers rovat bár az utóbbi évben már ritkábban jelent meg, mint a kezdetekkor, még korántsem fogyott ki az alapanyagul szolgáló rémtettekből. Ezúttal ismét egy hírhedt gyilkost veszünk górcső alá, egyet a leghírhedtebbek közül: III. Edmund Emil Kempert.

Gyermekkora

Edmund Emil Kemper, ezen a néven a harmadik fiú a családban 1948. december 18.-án született a kaliforniai Burbankben. Más sorozatgyilkosokhoz hasonlóan hányattatott sorsú gyerek volt. Szülei, Clarnell Stage és E. E. Kemper viharos házasságuknak akkor vetettek véget, amikor Ed kilencéves volt. A hivatalos válást négy évvel később mondták ki, és Ed életében a hiányzó apafigurát mostohaapák sora próbálta betölteni – sikertelenül. Az elválást követően a gyerekek, így Ed, a nála hat évvel idősebb nővére, Susan és két és fél évvel fiatalabb húga, Allyn az anyával maradtak, aki visszaköltöztette őket saját szülőhelyére, Montanába.

Kisebb korában, amikor a szülők még együtt voltak, valójában szívükön viselték a kisfiú sorsát és jólétét, sokat foglalkoztak vele – többet, mint sok más családban – azonban Edmund nem volt könnyű eset. Indokolatlanul félt attól, hogy más fiúk bántani fogják, és nem volt képes barátságokat kötni más gyerekekkel. Később, amikor a szülők elváltak, efölött érzett fájdalmán, apja hiányán képtelen volt túltenni magát. Hamarosan antiszociálissá vált, elszigetelte magát saját fantáziavilágában, melynek legfőbb elemei az erőszak, a szex voltak, már egészen fiatal korában is. Ahogyan a későbbi sorozatgyilkosok jelentős részére jellemző az gyerekként, tízévesen állatkínzó lett: a család macskáját élve eltemette, később kiásta, lefejezte és a fejét egy botra tűzte. Azt mondta, élvezetet okozott neki, ahogy a macskáról később hazudott az anyjának, de legfőképpen a hatalom érzete töltötte el, amiért meggyőző tudott lenni. Három évvel később egy újabb macska vált az áldozatává, amiért az húgát jobban szerette, mint őt. Néhány darabot a szekrényében őrizgetett az állat maradványaiból, míg anyja meg nem találta őket.

Kemper sötét fantáziája nem csak az állatkínzásban jelent meg. Nővérei babáit rendszeresen megcsonkította, lefejezte. Legkedvesebb játékai is bizarrak voltak: „gázkamrásat” és „villamosszékest” játszott testvéreivel, amelyek során eljátszotta saját képzeletbeli kivégzését. Valós halálközeli élményei is akadtak: egy alkalommal nővére, Susan megpróbálta vonat elé lökni, egyszer pedig az uszoda mély vizes medencéjébe lökte be, ahol kis híján megfulladt.

Edmund szó szerint születésétől fogva kivételes méretekkel bírt: majdnem 6 kilót nyomott, amikor világra jött, és négyévesen már egy fejjel magasabb volt, mint társai. Termete nyugtalanító volt a vele együtt élő nők számára, így már a pubertás elérése előtt is folyamatos kritikák érték férfiasságát. Anyja és lánytestvérei ócsárolták és csúfolták, majd hamarosan az alagsorba száműzték a közös gyerekszobából: valamennyien úgy vélték, hogy illetlen dolog, hogy a lányok megosszák velük a szobát – az anya egyenesen attól félt, hogy meg fogja erőszakolni nővéreit a fiú. (bár meg kell jegyeznünk, hogy Kemper többször többféleképpen, más indokot megnevezve mondta el ezt)

Szintén ezekben az években történt, hogy sok kisfiúhoz hasonlóan Ed is beleszeretett a tanítónőjébe. Amikor nővére azzal cukkolta, miért nem próbálja megcsókolni, Ed számára a válasz egyértelmű volt: „Ahhoz meg kellene ölnöm őt”. Később felidézte, hogy éjszakánként apja bajonettjével felfegyverkezve kisurrant otthonról, és másodikos tanítónője házánál leselkedett az ablakon keresztül.

Edmund közel állt az apjához, és rettenetesen megviselte, hogy a válás miatt elveszítette őt. Anyjával a kezdetektől fogva diszfunkcionális volt a kapcsolata, ám ekkortól még tovább romlott a helyzet: neurotikus, domináns személyiségű, alkoholista anyja folyamatosan megalázta, lekicsinyelte és bántalmazta a fiatal fiút. Csúfolta magasságát – 15 éves korára 1 m 93 cm volt -, és különcnek nevezte. Nem mutatott fia felé semmiféle szeretetet, mert attól tartott, hogy attól homoszexuális lesz, és rendszeresen elmondta neki, mennyire hasonlít az apjára – ami miatt soha egyetlen nő szeretetére sem lesz méltó. Kemper egy interjúban „beteg, dühvel teli nőként” írta le az anyját, akiről elterjedt az a feltételezés, hogy borderline személyiségzavarban szenvedhetett.

Különböző forrásokban különböző információk találhatóak arra vonatkozóan, miképpen került el otthonról a 14 éves Edmund. Egyes beszámolók szerint az anyja el akarta távolítani a házból, így kiadta az útját és végül saját kérésére került nagyszüleihez. Máshol azt olvashatjuk – és ez utóbbit több helyen -, hogy Edmund elszökött otthonról, és Los Angelesbe utazott, apjához. Biztos volt benne, hogy jobb helye lesz vele, de csak ott tudta meg, hogy apja időközben újraházasodott és lett egy mostohafia is. Az idősebbik Edmund egy ideig szívesen látta fiát, azonban ott sem maradhatott. Ezen a ponton ismét eltérnek a fellelhető információk: egyes leírások szerint egyenesen az apai nagyszülőkhöz került a fiú, mások szerint az apa Clarnellhez küldte őt vissza, aki azonban éppen harmadik esküvőjére készülvén nem fogadta be, és ő küldte a Kaliforniában található nagyszülői házba.

Akárhogyan is volt, 1963 karácsonyát már Maude és Edmund Kemper közel 7 hektáros farmján töltötte unokájuk a kaliforniai North Forkban. A helyzet nem volt sokkal jobb, és Kemper gyűlölt itt élni egy újabb domináns nő felügyelete alatt. Nagyapját szenilisként írta le, akit (vele együtt) nagyanyja folyamatosan megalázott, férfiatlanná tett. Ennek ellenére is volt javulás az életében: a helyi iskolában szelíd, csendes fiúként ismerték, aki termetétől eltekintve semmivel sem hívta fel magára a figyelmet, még közepes érdemjegyeivel sem lógott ki a sorból. Bár otthon volt némi feszültség, azt is elviselhetővé tette számára (és a nagyszülők számára is), hogy nem sokat volt láb alatt. Szinte minden szabadidejét a földeken töltötte kutyája társaságában és a puskájával, amit nagyapja adott neki. Nyulakra és pockokra lőtt vele, olykor madarakra is (hiába tiltották meg neki ezutóbbit), és ebben a tevékenységben minden benne gyülemlő agressziót ki tudott élni. A tanév végeztével hazalátogatott Montanába anyjához és nővéreihez. A terv szerint az egész nyarat velük töltötte volna, de alig két héttel később már újra a farmon volt.

Ez a két hét nem tett jót neki. Amikor visszatért a farmra, nagyanyja megjegyezte, milyen komor és vészjósló a viselkedése, ami különösen feltűnő volt, hiszen most iskolába sem járt, több időt töltött együtt a család. Edmund a maga részéről a nagyanyját zsémbes öregasszonynak, nagyapját fárasztó, unalmas vénembernek tartotta. Erőszakos fantáziái újra eluralkodtak rajta, ezúttal Maude-dal a főszerepben. Amikor nem figyelt, puskájával rá célzott, és arra gondolt, milyen érzés lenne végezni vele. A feszültség érezhetően nőtt a farmon, Maude is egyre nyugtalanabbá vált unokája miatt. A nagyapa .45-ös pisztolyát magához vette, mert félt, hogy Edmund kezébe kerülhet – nem bízott benne. Edmund ezt a bizalmatlanságot sértésnek vette, ami még tovább mélyítette a szakadékot közte és nagyszülei között.

Az első gyilkosságok

1964. augusztus 27.-én Edmund és nagyanyja, Maude a konyhaasztalnál ültek, ahol Maude az általa írt gyerekkönyvön dolgozott. Amikor felnézett, észrevette, hogy Edmund azzal a furcsa tekintettel bámul rá, amivel már oly sokszor tette. Idegesítette, ezért rászólt a fiúra, hogy hagyja abba. A következő pillanatban Edmund felkapta a puskáját, fütyült a kutyájának, és azt mondta, kimegy pockokra vadászni. Maude mint minden alkalommal, most is figyelmeztette, hogy madarakra ne lőjön, majd visszatért munkájához. Edmund kiment, és a szúnyoghálós ajtón keresztül nézte a neki háttal ülő nőt, majd puskáját felemelve fejbelőtte. Két további lövést kapott a hátába. Edmund ezután nagyanyja fejére törölközőt csavart és bevitte a holttestet a hálószobába. Egyes beszámolók megemlítik, hogy több, konyhakéstől származó post mortem szúrt sebet is találtak a nőn. Edmundnak alig pár perce volt, míg az idősebb Edmund hazaért a vásárlásból. Megvárta, míg nagyapja leparkolt és kiszállt a kocsiból, amikor hátulról őt is fejbelőtte.

Ed Kemper megdöbbent és elkeseredettnek érezte magát: nem csupán saját tette miatt érzett így, de rögtön rájött, hogy ezt nem úszhatja meg. Nagyszülei sosem utaztak, így, ha a testeket el is tüntetné, azonnal keresni kezdenék őket a rokonok és az ismerősök. Összezavarodott, szomorú volt és bizonytalan, nem tudta hova forduljon, így anyjának telefonált elsőként Montanába, aki azt tanácsolta, hogy hívja a sheriffet. Bevitték kikérdezni, és ő bevallotta mind a két gyilkosságot. Elmondta a rendőröknek azt is, hogy gyakran gondolt nagyanyja meggyilkolására, és hogy nagyapjával valójában kíméletből végzett, hogy az ne pillanthassa meg felesége holttestét.

Javítóintézetben helyezték el, míg a bíróság eldöntötte mi legyen vele a továbbiakban: pszichiátriai vizsgálata során paranoid skizofréniát állapítottak meg nála, és végül az Atascadero State Hospital-ben helyezték el, ami egy magas biztonsági besorolású intézmény pszichiátriai beteg bűnelkövetők fogva tartására és gyógyítására. 1964. december 6.-án költözött be: még 16 éves sem volt.

Atascadero

Az Atascadero State Hospital sokkal inkább volt kórház, mint börtön, az intézmény elsődleges célja a pszichiátriai kezelés volt; így Kempert is több vizsgálatnak vetették alá ittléte alatt. A bírósági ítéletben írt paranoid skizofréniát hamar elvetették: gondolkodása nem volt zavart vagy téveszmés, nem voltak hallucinációi és semmilyen jelét nem mutatta a bizarr gondolatoknak. A végül szociopátiával és passzív-agresszív személyiségzvarral diagnosztizált fiú olyan jó benyomást tett kezelőorvosára, hogy idővel annak asszisztenseként kezdett dolgozni. Edmundnál roppant magas intelligenciahányadost állapítottak meg: 145-ös értéket, mellyel a sorozatgyilkosok sorában is kiemelkedő.

A kutatások szerint a sorozatgyilkosok átlagos, vagy valamivel átlag alatti IQ-val rendelkeznek, de természetesen vannak példák a kivételekre, és ilyen Ted Bundy-hoz, Harold Shipmanhez, Jeffrey Dahmerhez, Andrew Cunananhez és Ted Kaczynskihez hasonlóan Edmund Kemper is.

Asszisztensi munkája révén Ed bepillantást nyerhetett a pszichiátriai tesztek működési elveibe, és ezáltal átláthatta – ha nem is saját bűnét, hanem hogy mások hogyan értékelik azt. Nem vállalt felelősséget a gyilkosságokért, mert úgy vélte, nem tartozik irányíthatatlan ösztöneiért. De keményen dolgozott, örömét lelte a munkában, és megtanulta, hogyan mutassa magát egészségesnek. Orvosai nagyon meg voltak vele elégedve.

Nem csupán orvosokkal találkozott itt tartózkodása ideje alatt. A kezeltek soraiban számos erőszaktevővel ismerkedett meg, akik megosztották vele bűntetteik körülményeit. Meséik mély benyomást tettek a rohamosan nyiladozó szexualitású kamaszra, akinek fantáziájában a szexualitás végleg összefonódott az erőszakkal és a hatalomérzettel. Ebben a közegben az ilyen gondolatok nem voltak perverzek vagy megvetendőek, ez volt a norma. Erőszakos szexuális fantáziái egyre gyakoribbá és intenzívebbé váltak, de Ed nem hazudtolta meg magas intelligenciáját: azzal foglalta le magát, hogy fejében jegyzeteket készített arról, hogy rabtársai mit rontottak el. Valósággal készült a jövőbeni tetteire, és tudta, hogy minden sztori minden apró részlete a szolgálatára lesz majd megvalósításukkor.

Orvosai előtt mindezt mélyen titkolta. Az az Ed Kemper, akit ők ismertek, jól viselte magát és keményen dolgozott, konzervatív értékeket vallott, és némi vallásos érdeklődést is mutatott. Jóvágású, okos fiatalemberré vált az itt töltött 5 év alatt, így természetesen 1969-ben kiengedték.

 

Szabadlábon

1969. december 18.-án, a 21. születésnapján Edmund Kempert szabadon engedték. A kórház pszichiáterei egyöntetűen felhívták rá a figyelmet, hogy nem javasolják, hogy Edmundot az anyjához – aki időközben megházasodott, felvette a Strandberg nevet, majd elvált, a kaliforniai Aptosba költözött és a Santa Cruzban található Kaliforniai Egyetemen kezdett dolgozni- helyezzék vissza. Hiába maradt még évekig a hatóságok látókörében, hiszen az ún. Youth Authority felügyelete alatt állt és rendszeresen ellenőrizték mentális állapotát, mégis anyjával kellett élnie.

Edmund kortársai közt egy „kocka” volt. A hosszúhajú hippik között rövid frizurájával és mindig nett bajszával is kitűnt magassága mellett (ekkor már 2 méter 6 centiről tekintett le a világra), és céljaival is: az volt az álma, hogy rendőr lehessen. Hamar csalódnia kellett azonban, ugyanis a rendőrség kötelékében nem csupán minimális magasságot várnak el a jelentkezőktől, de egy maximum számot is megadnak, aminél Kemper nagyobbra nőtt. Túl magas volt ahhoz, hogy rendőr lehessen. A helyi erőkkel jó kapcsolatot ápolt, rendszeresen „lógott” velük a város egyik bárjában, a Jury Room-ban, ami közismerten a rendőrök találkozóhelye volt. Mindenki kedvelte őt, és „Nagy Ednek” becézték. Csalódottságát úgy orvosolta, hogy vett egy motort, és a kudarc ellenére jól haladt tanulmányaiban és pszichiáterét is szinte elbűvölte, így próbaidejének utolsó beszámolójában, 1972-ben így írt róla:

„Ha úgy találkoznék a beteggel, hogy kórelőzménye nem állna rendelkezésemre, azt gondolnám, hogy egy nagyon jól alkalmazkodó fiatalemberrel van dolgom, aki kezdeményező hajlamú, intelligens és mentes bármiféle mentális betegségtől. Véleményem szerint kiválóan reagált az évekig tartó kezelésre és rehabilitációra, és nem látok pszichiátriai okot arra, hogy bármilyen formában veszélyesnek tartsam őt önmagára vagy a társadalom más tagjaira. Mivel a jövőben nagyobb szabadságot jelentene számára, és elősegítené, hogy felnőtt életében kibontakoztathassa képességeit, észszerűnek tartanám a fiatalkori elkövetők nyilvántartásából való törlését.”

Mindezek alapján úgy láthatjuk, Ed körül minden rendbejött és szép jövőnek nézett elébe, azonban ez csak az a kép volt, amit a külvilág felé mutatott. Otthon, a négy fal között Clarnellel való kapcsolata egyre mérgezőbbé és ellenségesebbé vált. Gyakran veszekedtek egymással, és elképesztő verbális agresszió zajlott köztük: fizikai bántalmazás azonban sosem történt, Edmund képtelen volt kezet emelni az anyjára. Elmondása szerint egészen elképesztő dolgokon voltak képesek úgy üvölteni egymással, hogy a ház majd’ összedőlt; például, hogy Ed rendesen megmosta-e aznap a fogát.

 

Számos állásban kipróbálta magát, míg végül a kaliforniai autópálya-felügyeletnél kapott állást, ami lehetővé tette számára, hogy annyi pénzt félretegyen, hogy végre elköltözhessen az anyja házából. Alamedába ment, ahol egy barátjával osztotta meg lakását, de még így sem szabadult meg Clarnelltől. A nő rendszeresen telefonált és meglepetés-szerűen felbukkant a küszöbön, de viselkedése Eddel szemben fikarcnyit sem változott: továbbra is csak ócsárolta, szidta. Idővel pénzügyi nehézségei támadtak, amelyek miatt végül vissza kellett költöznie anyjához.

Ugyanebben az évben Kemper balesetet szenvedett a motorjával, melyben karja súlyosan megsérült. A balesetet követő polgári perben 15.000 $ kártérítést ítéltek meg neki (mai értéken kb. 90.000 $), amiből később vett egy 1969-es Ford Galaxie-t, ami történetesen egy a rendőrség által is használt modell volt. Az autót rádióadóval, mikrofonnal és egy nagy antennával is felszerelte; idővel műanyag szatyrokat, késeket, pokrócokat, bilincset és még ásót is elhelyezett benne, az anyósülés melletti ajtót pedig megbütykölte, hogy belülről ne lehessen kinyitni.

Felfigyelt az utakon elszaporodott stopposokra, akik között rengeteg fiatal lány is volt. Időről időre felvett egyet-egyet, később már kifejezetten miattuk ült az autóba. Mindig lányokat vett fel, és a rövid utak alatt igyekezett kitapasztalni, mire hogyan reagálnak, hogyan viselkedjen velük szemben, hogyan nyerje el bizalmukat. Ed Kemper, ahogyan mindig, a tudatos felkészülés embere volt. Stopposok százait szállította el biztonságban majd’ egy éven keresztül, mialatt várt a megfelelő pillanatra, ami 1972. május 7.-én következett be.

„A sorozatgyilkosok fővárosa”

Mielőtt rátérnénk Kemper rémtetteinek részletezésére, érdemes tennünk egy rövid kitérőt a környezetre, amelyben elkövette őket, vagyis Santa Cruz városára, ami a kétes dicsőségű „sorozatgyilkosok fővárosa” címet kapta ebben az időben.

Santa Cruz San Franciscotól délre fekszik a Csendes óceán partján. Az észak felől hegyekkel ölelt város kedvelt úticélja volt a turistáknak és mindazoknak, akik előkelő környékre kívántak költözni. Az 1970-es évek elejére, amikor a gyilkosságsorozat elkezdődött, Santa Cruz már kissé zsúfolttá vált a Kaliforniai Egyetem új kampuszának köszönhetően, ami fiatalemberek és hippik ezreit vonzotta a városba; ami fölött a helyi lakosok nem éreztek maradéktalan örömet.

A Santa Cruzban 1970-ben kezdődött gyilkosságok megváltoztatták a hely közhangulatát: az emberek felfegyverkeztek, hogy megvédhessék magukat, mert úgy érezték, bárki áldozattá válhat.

Az első gyilkosságokat egy John Linley Frazier nevű férfi követte el, aki szélsőséges hippi nézeteket vallott. Paranoid skizofréniával diagnosztizálták, miután lemészárolta az Ohta-családot saját otthonukban – nagyon hasonlóan az egyébként a városban nem sokkal korábban tiszteletét tevő Manson-család későbbi tetteihez. A gyilkosság indítéka elmondása szerint az volt, hogy megállítsa a környezet tönkretételét. Droghasználat által is befolyásolt víziói a börtönbe juttatták, ahol 2009-ben öngyilkosságot követett el.

1972-73 során nem csak Kemper szedte áldozatait a városban, a rendőrség figyelmét egy másik sorozatgyilkosság is lekötötte, melynek során négy kiránduló, egy pap, egy férfi, egy fiatal lány és egy anya két gyermekével vesztette életét. A tettes a 25 éves Herbert Mullin volt, aki szintén paranoid skizofréniában szenvedett, azonban a gyilkosságokat megelőzően abbahagyta gyógyszerei szedését. Tüneteit a rendszeres LSD- és marijuana-fogyasztás is súlyosbította.

Ed Kemper és Mullin egyébként a későbbiekben kapcsolatba kerültek egymással: egymás melletti cellákban voltak egy ideig a börtönben. A két férfi bár egyaránt szörnyű bűntetteket követtek el, különbözőbbek nem is lehettek volna – míg Kemper hatalmas termetű és roppant intelligens volt, Herbert Mullin kicsi, vézna és zavarodott elméjű -, amiből Kemper előnyt kovácsolt, és gyakran megmutatta Mullinnak, „ki a főnök”, amiről így nyilatkozott: „Nos, Mullinnak az volt a szokása, hogy folyton énekelgetett, amivel zavarta azokat, akik nézni szerették volna a TV-t. Így hát vizet locsoltam rá, hogy végre befogja. Amikor jól viselkedett, földimogyoróval kínáltam, amit Herbie nagyon szeretett. A módszer hatásos volt, mert ezekután már engedélyt kért az éneklésre. Ez a kondicionálás, a viselkedésmódosítás.”

Santa Cruz három gyilkosa ezalatt a 3 év alatt összesen 28 emberrel végzett, egyben a sorozatgyilkosságok főbb típusait is jól reprezentálták: Frazier egy alkalommal végzett valamennyi áldozatával, Mullin ámokfutó volt, míg Kemper „klasszikusnak” mondható sorozatgyilkosságot vitt végbe.

Három gyilkosság

Mary Ann Pesce és Anita Luchessa fresnoi főiskolások voltak, akiket Kemper Berkeley-ben vett fel az autójába. A lányok a Stanford Egyetemre szerettek volna eljutni, de sosem érkeztek meg. Rövid autózás után Kemper elővette pisztolyát az ülés alól és egy elhagyatott környék felé vette az irányt. Anitát a csomagtartóba kényszerítette, Mary Ann-t pedig megbilincselte, a hátsó ülésen hasra fektette, fejére nejlonzacskót húzott és egy ronggyal megpróbálta megfojtani. Mary Ann azonban ki tudta szakítani a zacskót a fején, a rongy pedig elszakadt. Edmundot a kudarc felidegesítette, így előkapta kését és többször megszúrta a lányt, majd elvágta a torkát. Ezután Anitát kiszedte a csomagtartóból és egy nagyobb késsel őt is döfködni kezdte. Anita ellenállt, sikítozott, de nem élte túl.

 

 

A testeket Edmund a kocsiba helyezte, és egy ideig így autózott, míg eldöntötte, mihez kezdjen. Végül Mary Ann holttestét hazavitte, ahol levetkőztette és feldarabolta. Anita holttestét is lefejezte, és egy ideig mindkét fejet megtartotta, mielőtt egy szakadékba hajította volna őket. Mary Ann maradványait abban a szatyorban temette el, amit a fojtogatásához használt, és később ő maga vezette el hozzá a rendőröket; azonban Anitának sem a fejét, sem pedig a holtteste többi részét nem találták meg soha.

Mind a két lány családja bejelentette eltűnésüket, de egy ilyen hektikus helyen, mint Kalifornia, különösen a „tomboló” hippikorszak idején nagyon sokan tűntek el, sok fiatal szökött el otthonról, így nehezen vették rá a hatóságokat, hogy komolyan foglalkozzanak esetükkel.

 

Az udvarias, jóvágású Edmund Kemper sosem vált gyanússá, így tovább folytathatta csavargásait. 1972. szeptember 14. estéjén felvette az autójába Aiko Koo-t, egy tizenötéves lányt, aki éppen táncórájára tartott. Belefáradt, hogy a buszra várjon, ezért döntött a stoppolás mellett. Kemper hasonló forgatókönyvet alkalmazott, azonban Aiko megsejtette, mire készül, és pánikba esett. „Szerencsétlen” módon Kemper kizárta magát a kocsiból, míg a lány és a fegyvere a kocsiban voltak. A férfi meggyőzte, hogy a fegyverrel öngyilkosságot akar elkövetni, és ha nem értesíti a rendőrséget, őt nem fogja bántani. Olyan sikeresen manipulálta Aikot, hogy a lány kinyitotta az autót, és visszengedte a kocsiba gyilkosát. A hegyekbe mentek és egy az útról nem látható helyen parkoltak le. Edmund beragasztotta a lány száját, és megpróbálta megfojtani úgy, hogy ujjait az orrába dugta. Aiko ellenállt, de hamar elvesztette az eszméletét, majd nem lélegzett tovább. A földre fektette az autó mellett és megerőszakolta, és a lány saját sáljával tovább fojtogatta. Amikor kétséget kizáróan meggyőződött arról, hogy áldozata halott, a csomagtartóba helyezte a holttestet és útnak indult. Egy helyi bárnál megállt, és megivott egy pár üveg sört – kiélvezte a helyzetet, hogy senki sem sejti, mi van a kocsijában és ez a hatalom érzetével töltötte el -, majd hazament anyja házába. Időről időre kiment a kocsihoz, és csak bámulta, csodálta a csomagtartóban fekvő áldozatot. Késő éjszaka felvitte a szobájába és az ágyra fektette, majd az első két áldozathoz hasonlóan feldarabolta. Fejétől és kezeitől a város különböző pontjain szabadult meg, mint ahová a holttest többi részét vitte. Később ezekből keveset találtak meg, Aiko eltűnését pedig a hatóságok nem kapcsolták össze Mary Ann és Anita esetével.

A sors iróniája, és ez is jól mutatja manipulatív képességeit, hogy a Koo-gyilkosság másnapján született meg a fentebb idézett, utolsó szakvélemény Kemperről. Míg ő részt vett a vizsgálatokon, a lány feje mindvégig a kocsijában várt rá.

További gyilkosságok

A következő gyilkosságig négy hónap is eltelt, mialatt más gyilkosok megannyi áldozata került elő a környéken. A közvélemény egyre inkább felfigyelt ezekre az ügyekre, de Edmund sosem vált gyanússá, mégis óvatosabb lett. 1973. január 7.-én (más források szerint 8.-án vagy 9.-én) vásárolt egy .22-es kaliberű automata pisztolyt. Bár korábbi elítéltként tiltott volt számára a fegyver birtoklása, nem ütközött akadályokba. Mégis tartott tőle, hogy le fog bukni, így még aznap újabb áldozat után nézett.

A tizennyolcéves Cindy Schall-t a Watsonville-környéki erdőkbe vitte, ahol a csomagtartóba kényszerítette és fejbelőtte.  Hazavitte a szobájába, és amikor Clarnell másnap reggel elindult dolgozni, közösült a holttesttel. A fürdőkádban később feldarabolta, és különös gondot fordított arra, hogy minden nyomot eltüntessen maga után. A golyót eltávolította a koponyából, a fejet pedig elásta a hátsó kertben – olyan módon, hogy az anyja ablaka felé nézzen, későbbi magyarázata szerint mert „Anyu szerette, ha az emberek felnéznek rá”. A többi testrészt zsákokba csomagolva ledobta egy szakadékba. Bár alig 24 órán belül rátaláltak, ezúttal Edmund nem aggódott: tudta, hogy nagyon alaposan járt el.

Ahogyan ő maga megfogalmazta, Kemper érezte, hogyan hatalmasodnak el rajta gyilkos vágyai. Már nem bírta sokáig. Egy hónap múlva készen állt újra ölni.

A felfedezett holttestek, és a másik két ezidőben aktív sorozatgyilkos áldozatai együttesen komoly pánikot keltettek a városban. A lapok a „Hentesről” írtak, az egyetemről voltak, akik kiiratkoztak és elhagyták a várost. Mindenkit figyelmeztettek az egyetemen, hogy legyenek óvatosak.

1973. február 5.-én egy újabb anyjával folytatott óriási vitát követően elviharzott otthonról, és tudta, mi az, ami megnyugtathatja. A 23 éves Rosalinde Thorpe-ot és a húszéves Alice Helen „Allison” Liut a Kalifornai Egyetem kampuszán vette fel. Santa Cruzban azt tanácsolták a diákoknak, hogy csak olyan autóba szálljanak be, amin megtalálható az egyetem matricája. Történetesen mivel Kemper anyja az egyetemen dolgozott adminisztratív munkakörben, Ed kocsiján is volt ilyen jelzés. A lányokat lelőtte egy rövid autóút közben (még csak meg sem állt, mikor a lövéseket leadta) majd holttestüket takarókba csavarta és hazavitte.

 

 

 

Ezúttal a testeket az autóban fejezte le, és így vitte a Alice maradványait a szobájába, ahol közösült vele. Ezután a szokott módon feldarabolta, eltüntette a golyókat és más nyomokat róla és a másik fejről, majd megszabadult tőlük másnap reggel. A holttestek egy részét egy héttel később találták meg az Eden Canyon-ban, más részüket csak márciusban az autópálya mellett.

Egy későbbi interjúban, amikor Kempert arról kérdezték, miért fejezte le áldozatait, a következőket mondta: „A fej a fantáziáimban kicsit olyan volt, mint egy trófea. A fej az, ahol a lényeg található: az agy, a szemek, a száj. A személyiség. Emlékszem, hogy gyerekként azt tanították, ha a fejet levágják, a test meghal. A test semmit sem számít, ha a fej már nincs rajta… nos, ez nem teljesen igaz, a lányok testében még sok minden maradt a fejük nélkül is.”

 

Az utolsó két gyilkosság

Clarnell Strandberg sosem mutatta, hogy gyanakodna fia romlott természetére, azt pedig biztosan nem gondolta, hogy a mindig lekicsinyelt, kicsúfolt gyermek egyszer vele is végezni fog.

1973. április 21.-én, azon a hétvégén, melyre húsvét is esett, az 52 éves Clarnell egy partiról hazajőve felébresztette fiát az érkezésével. Az ágyon ült, és olvasott, mikor Edmund bejött a szobájába, akinek annyit mondott: „Most aztán biztos egész éjjel fent akarsz majd maradni és csak beszélni.”. Kemper csupán jó éjszakát kívánt, és magára hagyta anyját. Szobájában várt egész éjjel, gondosan átgondolva, mit fog tenni. Már egy héttel korábban eldöntötte, hogy itt az ideje, hogy végezzen az életét megrontó nővel. Tudta, hogy ez az ára annak, hogy másokat ne öljön meg soha többé. Gyerekkora óta vágyott rá, és most benyújtja a számlát úgy, ahogyan azt mindig is elképzelte. Végül hajnali 5 órakor magához vett egy kalapácsot, amivel lesújtott alvó anyja fejére, majd elvágta a torkát. Alig egy perc alatt végzett vele és lefejezte, nyelvét és hangszálait gondosan eltávolította a művelet során. Megpróbálta a konyhai hulladékmegsemmisítőbe dobni őket (ismertebb nevén a konyhamalacba), de azok elakadtak a szerkezetben. A levágott fejen irrumatio-t hajtott végre (az orális nemi erőszakot hívják így, megkülönböztetendő azt a fellatiótól – egyébként később ezt tagadta), majd darts táblaként használta azt. Kemper elmondása szerint a fejet egy polcra helyezte és órákon át csak üvöltött, sikított rá. Végül be is vert az arcot. „Így tűnt helyesnek…” – mondta. „Azok után, hogy annyi éven keresztült ő is csak kiabált és szemétkedett velem.”

Ezek után a holttestet elrejtette egy szekrényben, és elment egy közeli kocsmába inni, mialatt azon gondolkodott, hogyan tovább. Úgy vélte, ha még egy holttestet találnának anyja mellet, az elterelné róla a gyanút; így hazatérvén áthívta magukhoz Sara Hallett-et, anyja egy barátnőjét vacsorára. Amikor a nő megérkezett, fojtogatni kezdte először kézzel, majd Aikótól megőrzött sállal is. Amikor az 59 éves Sara meghalt, levetkőztette és még az este folyamán közösült vele saját ágyában; végül ezt a testet is a szekrénybe rejtette.

Másnap korán reggel elhagyta a házat, ahol még egy üzenetet is hagyott a rendőröknek, melyben elnézésüket kérte, amiért nem volt ideje rendet rakni. A városból Sara kocsiján távozott, majd egy másikat bérelt, miután egy szerelőnél hagyta. Tizennyolc órát vezetett le egyhuzamban, csupán tankolni állt meg. Mindvégig hallgatta a rádiót, és várta a szenzációs híreket az újabb elkövetett gyilkosságokról, azonban azokat nem fedezték fel. Coloradoban megállították gyorshajtásért, de nyugodt viselkedésével nem keltett gyanút. Kifizette a helyszíni bírságot, és tovább hajtott, egészen Puebloig. Fizikai, érzelmi és mentális értelemben is teljesen kimerült, elvesztette eredeti célját. Már nem tudta tovább kezelni a helyzetet, ezért azzal a szándékkal, hogy feladja magát, 1973. április 24.-én telefonált a Santa cruzi rendőrségre, ahol több ismerőse is dolgozott. Bevallotta, hogy megölte anyját, és annak barátnőjét, de hívását nem vették komolyan; elintézték annyival, hogy telefonáljon később. Pár órával később újra hívta őket, ezúttal egy személyes ismerősét kérve a telefonhoz, akinek újra vallott, majd türelmesen megvárta a kiérkező rendőröket, hogy letartóztassák – ez utóbbi nem volt egyszerű, mert jóformán a semmi közepén volt egy telefonfülkénél, és annyira kimerült volt, hogy csak nagy nehezen tudta elmagyarázni, hol találják meg. Nekik már mind a nyolc gyilkosságról vallott, határozott, szókimondó és pontos részletekkel szolgálva róluk.

 

 

 

Letartóztatás

A puebloi rendőrség visszaszállíttatta Kempert Santa Cruzba, ahol részletes beismerő vallomást tett, majd elvezette a nyomozókat azokra a helyekre, ahol megszabadult áldozatai maradványaitól, valamint „beszolgáltatta” a tőlük őrzött trófeáit. Oly részletesen mondott el mindent, hogy védőügyvédjének (James Jackson) semmilyen kapaszkodót nem hagyott: csak az elmezavarra hivatkozhatott a tárgyaláson.

Tanúk sorát idézte be, hogy tanúsítsák, Kempert nem lehet felelősségre vonni tetteiért, de az ügyész sorra ásta alá az általuk elmondottakat. Az ügyészség által felkért pszichiáter, Dr. Joel Fort a kezdetektől ellenőrizte Kemper kórtörténetét, és maga is kikérdezte a sorozatgyilkost – melynek során Edmund számos új részletet fedett fel azzal kapcsolatban, mit követett el a holttesteken, és bevallotta, hogy kannibalizmusra is vetemedett. (Bár a későbbiekben ezt tagadta, azt állítva, hogy csak a beszámíthatatlanságra épített védelmi stratégia miatt mondta)

Kemper maga is vallomást tett a tárgyalások során. Összefoglalta mindazt, amit tudott saját mentális állapotát illetően, és bizonygatta, hogy a nőkkel való bánásmódja, a nekrofília mind-mind zavart elmeállapotának eredményei. Megbánást mutatott tetteiért, és kiemelte, hogy azért kezdett egyre többet inni, mert nehezen viselte a bűntudatot. Ugyanakkor kifejezően írta le mindazt a gyönyört is, amelyet a gyilkosságok okoztak számára – arról beszélt, hogy olyan, mintha két személyiség lakozna benne, és amikor „gyilkos énje” kerekedik felül, az hasonló érzés, mint az eszméletvesztés.

Mindezek ellenére Fort azt állította, Kemper nem paranoid skizofrén, sőt, még csak nem is szenved olyan betegségben, amely megkérdőjelezné beszámíthatóságát. Megszállottja a szexnek, az erőszaknak és a rá irányuló figyelemnek (olyannyira, hogy a tárgyalások során tett egy kudarcra ítélt próbálkozást arra, hogy egy golyóstollal felszakítsa saját ereit), de nem őrült. Fort azt is kijelentette, hogy ha elengedik, újra ölni fog, és bizonyosan ugyanolyan módon, ugyanolyan „típusú” áldozatokat fog szedni.

 

Az esküdtszék a három héten át zajló tárgyalásokat követően csupán ötórányi gondolkodás után nyolcszoros életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Edmund Kempert nyolc gyilkosságáért. Bár maga Kemper is a halálbüntetést vélte igazságosnak a maga esetében, abban az időben Kaliforniában nem hoztak ilyen ítéletet.

Edmund Kemper élete végéig börtönben marad.

Edmund Kemper és a pszichológia

Edmund Kemperrel börtönévei kezdetén számos elhíresült interjú készült. Ezek egy részét az FBI különleges ügynökei, John Douglas és Robert K. Ressler készítették a Viselkedéstudományi (mai nevén Nyomozástámogató) Részleg részére. A ’70-es évek elejétől fogva számos bűnözőt kerestek fel a börtönökben, notórius gyilkosokat, hogy tetteiket elemezve többet tudjanak meg azok pszichológiai és pszichiátriai jellemzőiről – és ezzel forradalmasították a sorozatgyilkosok utáni nyomozások módszertanát. Kemper volt köztük az első, akivel találkoztak. A későbbiekben mindkét ügynök írt ezeknek az interjúknak az elkészítéséről könyveikben, melyek közül a Sorozatgyilkosok magyar nyelven is nagysikerű kiadás lett a filmadaptáció megjelenését követően.

Ressler leírja, hogy az első két alkalmat követően a harmadik interjút egyedül vezette le, mert abban bízott, hogy nagyobb előrehaladást érhet így el. Egy kis cellában zajlott a beszélgetés körülbelül négy órán át, távol a többi rabtól. Ressler az interjú végeztével megnyomta a gombot, amivel az őröket hívhatta, de jó ideig senki sem jött. Tovább beszélt, és folyamatosan nyomkodta a gombot, de továbbra is egyedül maradt Kemperrel, aki igen érzékeny volt mások viselkedésére, így rögtön felismerte az FBI ügynök nyugtalanságát. „Ha most rámjönne az ötperc, jó nagy bajban lenne, mi? Leszakíthatnám a fejét, és az asztalra tehetném az őröknek ajándékba.” – mondta. Ressler igyekezett megőrizni azt a képet, hogy meg tudná védeni magát, hogy időt nyerjen. Mikor az őrök végre felbukkantak, Kemper azt mondta, csak viccelt, de Ressler soha találkozott vele többé kettesben.

Douglas szintén részletesen beszámolt Kemperrel kapcsolatos élményeiről, köztük arról, hogy nagyon meglepte, hogy egyáltalán hajlandó volt szóba állni velük. Úgy érezte, a kíváncsiság vezérelte az óriást, azonkívül pedig nagyon szeretett beszélni önmagáról és tettei részleteiről és indítékairól. Kezdetben megpróbálta megtéveszteni a két ügynököt, de amikor felismerte, hogy azokat nehezebb manipulálni, mint gondolta, végül ellazult, és nyíltan beszélt a múltról.

Ezekből az interjúkból ismerünk szinte mindent a Kemper-üggyel kapcsolatban. Sok sorozatgyilkoshoz hasonlóan szívesen beszélt tetteiről, és kivételes intelligenciájának és pszichológiában való jártasságának köszönhetően értelmezni is tudta saját indítékait, amellyel nagyban formálta a róla kialakult képet.

Gyilkos ösztöneinek kialakulásáért egyértelműen az anyját okolta és azt, amilyen neveltetésben része volt. Amikor gyerekkori élményeiről beszélt, hideg, elemző hangnemét felváltva elérzékenyült, többször sírt is. Elmondta, anyja hogyan bánt vele és nyomorította meg lelkileg kisfiú korától fogva, és mégis ő volt az egyetlen személy, akihez valaha kötődött – ahhoz, akit a legjobban gyűlölt a világon.

Gyilkosságai okaként „érzelmi impotenciáját” nevezte meg. Rettegett a nőkkel való kapcsolatoktól, és hogy kudarcot vall bennük, miután anyja évekig sulykolta belé, hogy nem érdemes egyetlen nő szeretetének elnyerésére sem. Ennek ellenére későbbi meghallgatásain arról vallott, hogy voltak nőkkel folytatott egészséges kapcsolatai is, bár ezek többnyire csak a szexre korlátozódtak. 1973-ban több lap is tudni vélt egy nőről, aki Kemper menyasszonya volt, és a rendőrség is talált a szobájában egy képet egy gyönyörű szőke lányról, aki ő lehetett. Sosem bizonyosodott be, mert a nő nem állt a nyilvánosság elé.

Kemper valósággal elbűvölte Douglast, aki barátságos, nyitott, érzékeny és jó humorú férfiként írta le őt.

Donald Lunde, a pszichiáter, aki szintén vizsgálta Kemper esetét, máshogyan vélekedett róla. Lunde szerint Kemper, Mullinnal és Frasierrel ellentétben tökéletesen tisztában volt tetteivel, és kiélvezte azok minden perverz aspektusát. Úgy gondolta, Kemper szexuális agressziója gyerekkorában gyökerezik, anyjával való ambivalens kapcsolatában, ami a szexuális szadisták körében általános jelenség – agresszív szexuális fantáziájuk egyfajta kivetülése a vágynak, hogy végezzenek saját anyjukkal. Kemper dühe akkor kezdett felgyülemleni benne, amikor a válás miatt elveszítette az apját.

Pszichiáterei szerint antiszociális, nárcisztikus és skizotipikus személyiség, aki máig is egocentrikus, domináns és manipulatív jegyeket mutat. Lobbanékony, képtelen empátia tanúsítására mások iránt, gyanakvó és máig furcsa gondolatokat dédelget, így a börtönben sem volt képes barátságokat kialakítani – bár a távolból, levelezőtársként több állandó partnere is akad. Nárcizmusát bár volt olyan szakember, aki elvetette, mások mégis ezzel magyarázzák, hogy bár erősen szuicid hajlamokat mutatott egész felnőttkorában, mégsem tette meg sosem. A nárcisztikusok nagyon ritkán válnak öngyilkossá.

A börtönben Kemper egy ideig részt vett az anonim alkoholisták gyűlésein is, de körülbelül 5 év után felhagyott vele. Ő maga is többször hangsúlyozta, hogy a gyilkosságok elkövetésének idején mindig józan volt, egy idő után éppen azért kezdett egyre keményebben inni, mert amikor részeg volt, sosem bántott senkit. Kemperrel kapcsolatban nehéz eldönteni, mutat-e valódi megbánást. Az alkoholfogyasztás annak egy jele lehet, hogy tudatában volt, mennyire borzasztó, amit véghez visz; és ő maga a holttestek felderítésében való segítségnyújtást is a bűntudat kimutatásaként értelmezi. Ennek ellenére még ma is hideg, racionális hangon számol be tetteinek vérfagyasztó részleteiről, semmiféle tiszteletet nem mutatva áldozatai iránt, és terápiájában sem mutatkozik kellően elkötelezettnek.

Lunde kifejezte panaszát azzal kapcsolatban, hogy Kemper hiába került már fiatalon pszichiátriai intézménybe, a megfelelő kezelés híján ez nem volt képes megakadályozni azt, hogy erőszakos és veszélyes felnőtté váljon, és ma úgy tűnik, hogy az immár börtönben töltött több, mint 40 év sem sokat változtatott ezen.

Edmund Kemper azok közé a sorozatgyilkosok közé tartozik, akik szívesen és sokat beszéltek tetteikről és fantáziavilágukról, ezzel elősegítve megértésüket. Kemper kivételes intelligenciájának köszönhetően az ő beszámolói különösen értékesek. Nyilatkozata szerint az motiválta, hogy talán megelőzhetőek lesznek más gyilkosságok ezáltal. „Talán valaki nézi ezt, aki még nem ölt, de szeretne, a düh belülről marja és küzd az érzés ellen, még képes kontrollálni. Beszélnie kell róla valakivel. Kell valaki, akiben eléggé bízik ahhoz, hogy leüljön, és beszéljen róla, ez még nem bűncselekmény – ilyeneket gondolni még nem bűn. Ha megteszi, az már nem csak bűn, de egyenesen borzasztó. Ha egyszer megteszi, nem fog tudni leállni. Ha elkezdődik, nem lehet leállítani.”

 

Örökké börtönben

Az immár 72 éves Edmund Kemper mindennapjait továbbra is a California Medical Facility nevű intézményben tölti, a kaliforniai büntetésvégrehajtás egészségügyi zászlóshajójában. Elzárása, vagyis 1973 óta mintarabként tartják számon, számos feladatot bíztak rá: kezdetben ő volt felelős rabtársai pszichiátriai vizsgálatainak megszervezéséért; később több, mint 5.000 órát töltött egy börtönprogramban, melynek során vakoknak szánt hangoskönyveket készítettek – Kemper több százat olvasott fel közülük. Szabadidejében kerámia edényeket szeretett készíteni. Mindezektől a tevékenységektől 2015-ben vonult vissza, amikor sztrókot kapott, és orvosilag alkalmatlannak nyilvánították.

Kemper cukorbeteg, és számos más gyógyszer szedése mellett javarészt kerekesszékre szorul. Első írásbeli figyelmeztetését 2016-ban kapta, amiért nem volt képes vizeletmintát produkálni, amit ő egészségügyi állapotával magyarázott. Emiatt büntetésül fél évig nem fogadhatta egyetlen rendszeres látogatóját, húgát, amit valódi büntetésként élt meg, és roppantmód sértve érezte magát az eljárás miatt.

Börtönélete egy pontján sebészi beavatkozást kérvényezett magán: azt kérte, ültessenek egy szondát az agyába, ami elpusztítja maga körül az agyszövetet, így potenciálisan megszabadítaná őt szexuális agressziójától. Kérvényét elutasították attól tartva, hogy a beavatkozást követően szabadon bocsátását követelné.

 

Közel 50 év alatt számos (törvény által megszabott) szabadon bocsátási meghallgatása volt, az első még 1979-ben. Ezek egy részét ő maga mondta le, amikor pedig megjelent, ellenezte, hogy elengedjék, mert nem volna képes legyőzni késztetéseit és beilleszkedni a társadalomba. 2017-ben mégis részt vett a meghallgatáson, de csak hogy elutasítsák: a vizsgálat értelmében továbbra sem mutat megbánást, a nőkről és áldozatairól továbbra is megalázó hangnemben beszél, nem tett elegendő előrehaladást terápiájában ahhoz, hogy megmagyarázza gyilkosságainak indítékait (továbbra is csak neveltetésének körülményeit okolja) és nem rendelkezik semmilyen reális tervvel azzal kapcsolatban, mihez kezdene az életével szabadlábon. A hatóságok továbbra is potenciális veszélyt látnak benne a társadalomra. Következő meghallgatása 2024-ben esedékes.

 

Kemper (2008)

A Kemper című 2008-as darab szerencsére egy jóformán ismeretlen film, és ezt minden bizonnyal kizárólag a minőségének köszönheti. Bár ebben a rovatban már többször, nagyon régen nem volt élményem ennyire rossz filmet nézni. Az első jelenetnél már tudtam, hogy nagyon nehéz másfél óra vár rám.

A Kemper napjainkba helyezi a cselekményt, bár ezt csak abból sejthetjük meg, hogy szereplőink mobiltelefonokkal és laptopokkal rohangásznak. Főszereplőnk egy nyomozó, aki munkája során elég sokat támaszkodik lecsúszott haverjára Edre, akinek szerinte „különleges adottságai” vannak. Ed betekintést kap a nyomozati anyagba, elmehet a tetthelyekre és végig ott sündöröghet a rendőrök között. A valóságban bár Edmund Kemper valóban jó viszonyt ápolt a rendőrség tagjaival, sokkal több esze volt annál, semhogy gyanússá tegye magát azzal, hogy megpróbál belefolyni a nyomozásba – mint azt tették más sorozatgyilkosok, aktívan közreműködve saját lebuktatásukban -, így nem kezdeményezett még beszélgetéseket sem az eltűnt lányokról.

A helyzetet tovább nehezíti az, hogy míg a valódi Ed Kemper a 20-as éveiben járt, amikor elkövette a gyilkosságokat, a film főszereplője egy lepukkant 40-es forma, aki akárcsak a film többi színésze, faarccal, fahangon adja elő rendkívül egydimenziós szerepét az unalmas fordulatokkal bővelkedő cselekmény során.

A Serial Chillers rovatban rendszeresen sérelmezem, ha a történteken alapuló játékfilmben jelentősen eltérnek a valódi eseményektől. Nos, a Kempernek semmi köze nincs a valósághoz. De tényleg. Semmi. A készítők egyetlen jó döntést sem hoztak azóta, hogy elhatározták, csinálnak egy filmet Kemperről. Pedig lehetne róla filmet csinálni, olyat, ami komoly kérdéseket vet fel, elgondolkodtatja nézőit és a szívükig is elér. Még a castingon sem kéne sokat gondolkodni, ugyanis már kaptunk egy tökéletes színészi teljesítményt a már említett John Douglas-könyv filmes adaptációjában, a Mindhunter 1. évadában Cameron Brittontól.

Értékelés: 1/10

 

Hogy mégis tudjak ajánlani valamit Olvasóinknak, a nem túl számos dokumentumfilm közül, amit Kempernek szenteltek, ajánlok egyet. Ez a 2018-as Kemper on Kemper: Inside the Mind of a Serial Killer, ami egyrészt az ügyben érintett rendőrök beszámolóit, másrészt pedig a Kemperrel készült interjúket veszi alapul. A filmben közreműködik John Douglas és Ann Burgess is. Bár az én ízlésemnek olykor túlságosan hatásvadász jeleneteket és zenéket alkalmaz a film, máshol nem igazán fellelhető felvételeket is tartalmaz, így ha szeretnél még többet megtudni a Kemper-ügyről, érdemes megnézni, igényes munka.

Értékelés: 8/10

 

Blissenobiarella