A világban számos sorozatgyilkos rohangál szabadon vagy éppen sínylődik börtönben, kedves olvasóink ezt már megszokhatták. Tengerentúliakat elég sokat ismerünk, és Magyarországon is akad belőlük néhány, még úgy is, hogy nem járunk élen a témában, de azért a Martfűi Rém vagy Pipás Pista ott él a köztudatban. Az Alföldön egyébként gyakoriak a hátborzongató esetek, s az alábbiakban bemutatni kívánt történet is itt játszódott az 1950-es években. Az elkövető pedig, aki nem mellesleg egy hölgy, csupán húsz évesen került bitófára. Ismerkedjetek meg Jancsó Ladányi Piroskával!

 

Családi átok, sanyarú gyerekkor

Jancsó Ladányi Piroska 1934. január 15-én született Törökszentmiklóson. Ahhoz, hogy megértsük későbbi bestiális cselekedeteinek a gyökereit, egy generációval visszább kell mennünk a családfában, hiszen anyja is kulcsfontosságú szereplője életének. A “kedves” mamát Jancsó Borbálának hívták, és 1909-ben látta meg a napvilágot. Kijutott neki (is) a rosszból: apja előbb postás, majd utcaseprő volt és nagyon szeretett inni. A férfi korán belehalt a “hobbijába” (Borbála nyolc esztendősen maradt félárva), s ez gyakorlatilag totális elszegényedésbe taszította a családot. Összesen tizenöten voltak testvérek, ám közülük tizenketten (!) csecsemőkorukban meghaltak, csak három leány érte meg a felnőttkort, ám ha ez nem volna elég, kettő közülük már férjes asszonyként felakasztotta magát.

Borbálának soha nem volt lehetősége iskolába járni, hiszen apja halála után neki is részt kellett vennie a kenyérkeresésben. Szinte mindent elvállalt a mezőgazdasági munkáktól kezdve a cselédkedésen át a gyári munkáig, s tizenhat éves korától fogva azzal egészítette ki keresetét, hogy a testét árulta. Ám mivel az ország éppen az első világháború utáni gazdasági válságot nyögte, nem tett szert nagy vagyonra még így sem. Haragosokra annál inkább: amint híre ment, mivel is foglalkozik, rokonai, tulajdon édesanyja kivételével mind megszakították vele a kapcsolatot. Pénzből kevés állt a házhoz, a gólya viszont annál többször kopogtatott: Borbálának négy férfitól összesen öt törvénytelen gyermeke született, közülük három rejtélyes körülmények között távozott a másvilágra, néhány héttel a születésük után. Csak lánya, Piroska és fia, József maradtak életben, előbbinek Ladányi Gyula, negyven holdas parasztgazda, utóbbinak Weisz Lipót, gazdag zsidó kereskedő volt az apja, mindkettőnél cselédként szolgált.

Mondanom sem kell, az apukák hallani sem akartak gyermekeik elismeréséről. Ladányit 1949-ben egy megváltozott jogszabály kényszerítette arra, hogy lányát a nevére vegye és ezzel együtt tartásdíjat fizessen utána, amit ő egy összegben, hatszáz forintban letudott, többet egy fillért nem láttak tőle. Weiszt még egy évvel József születése után, 1944-ben deportálták, s nem tért vissza a koncentrációs táborból, ugyanakkor fia mégis örökösének számított, így a háború után az állam kiutalt neki egy háromszobás parasztházat a Vörös Hadsereg útja 171. szám alatt. Borbála, Piroska és József, akik addig Borbála anyjánál voltak kénytelenek meghúzni magukat, végre saját lábukra állhattak… volna, de ami a tartásdíjat illeti, azt rögtön elherdálták, a lakást pedig a sárga földig leamortizálták, az első télen még a kerítést is eltüzelték, a kertet benőtte az embernagyságú gaz, mocsokban, bogarak és férgek között éltek.

 

 

,,Szemben a bordélyház”

A környékbeliek csak bordélyként emlegették az épületet, és meg kell hagyni, igazuk volt: az asszonyhoz és kamaszodó lányához is ki-be jártak azok a férfiak, akik otthon nem kapták meg azt, amire vágytak. Még úgy is nehezen tudtak kijönni, hogy már ketten űzték a legősibb mesterséget, hiszen gyakran nem is pénzt, hanem élelmiszert kaptak a kuncsaftoktól (többnyire rosszabb minőségű kenyeret és zsírt), grátiszba pedig mindenféle csúf nemi betegséget. A kiskorú József nem egyszer szemtanúja volt ezeknek a pásztoróráknak, s ami még rosszabb, hogy egy alkalommal Piroska létesített nemi aktust tulajdon öccsével.

Nincs azon mit csodálkozni, hogy ebben az idillinek nem mondható közegben a leány személyisége egyre jobban torzult. A családban állandó volt a veszekedés, Piroska képtelen volt kontroll alatt tartani haragját, s néhány alkalommal véresre verte édesanyját. Otthona falain kívül a környékbeli gyerekeket terrorizálta: ha elhaladt mellettük az utcán, rájuk ordított vagy hátba vágta őket. Az állatokat is gyűjtötte maga köré, de aligha azért, mert annyira szerette volna őket: a jószágok általában néhány nappal befogadásuk után elpusztultak. Piroska szerette a nyers húst is, anyja, aki egy rövid ideig egy húsipari vállalatnál dolgozott egyszer arra lett figyelmes, hogy a hazahozott árut lánya főzés vagy sütés nélkül fogyasztja. Amikor kérdőre vonta, a lány közömbösen csak annyit felelt, hogy jobban esik neki így.

A törökszentmiklósi Czégény-tanyán szovjet katonák állomásoztak, ők is mind megfelelő játszótársra leltek a könnyűvérű teremtésben. Ezekből a viszonyokból további két törvénytelen gyermek származott: egy lány (Piros) és egy fiú (Mihály). Piroska a kicsiket gyakran hátrahagyva csavargott, egyszer például Nyíregyházán szedték le egy Szovjetunióba tartó vonatról. Kisebb lopásokat is végrehajtott, emiatt egyszer a rendőrség látószögébe is bekerült, ám néhány hetes elzárás után szabadon bocsáttatott. Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Jancsó Ladányi Piroska primitív ösztönlény volt, de ez nem igaz: bár ő is csak öt elemi osztályt végzett, mégis nagyon olvasott volt, szinte falta a regényeket. Borbálával emiatt is sokszor összeszólalkoztak: az analfabéta asszony, ha könyvet talált lányánál, azokat tűzre vetette féltékenységből. Emellett Piroska állítólag verseket is írt, jól rajzolt és folyékonyan beszélt oroszul.

 

 

Eltűnések, gyilkosságok

A rémségek 1953 őszén kezdődtek. Az akkor tizenkilenc esztendős Piroska első áldozatát Komáromi Marikának hívták és csupán tizenegy éves volt. A kislány éppen sorban állt krumpliért a zöldségesnél, amikor Piroska megszólította. Sikerült rávennie, hogy jöjjenek vissza később, amikor már kevesebben vannak és elcsalta a házukhoz. Itt egy könyvet nyomott a kezébe, s amíg Marika elmélyülten lapozgatta azt, addig Piroska hátulról megfojtotta őt egy villanyhuzallal. Miután meggyőződött róla, hogy a kislány már nem él, arca fölé terpeszkedett és kielégítette magát, valamint egy seprűnyéllel is meggyalázta a holttestet, dolga végeztével pedig pokrócba tekerte és a házuk tornácán lévő, kb. 10-12 méter mély nem használt kútba dobta. Mivel a szemtanúk Marikát utoljára a szovjet katonák tanyája környékén látták, Jancsó Ladányi Piroska egyelőre gond nélkül megúszta az esetet. A rendőrség pedig nem akart politikai ügybe bonyolódni, így a kétségbeesett szülők megkeresésére csak látszatintézkedéseket tettek, valódi nyomozás azonban nem történt.

A második áldozat a 17 éves Simon Irén volt, és 1954 tavaszán találkoztak először. Ő egy kicsit kilóg a sorból, mivel neki is voltak homoszexuális hajlamai és egy alkalommal viszonozta is Piroska közeledését, de Piroska rettegett, hogy a dolog kitudódik, ezért egy adandó alkalommal Irént is megfojtotta egy dróttal, élettelen testét pedig ugyanabba a kútba dobta, akárcsak Komáromi Marikát.

1954. júniusában nyoma veszett a 13 éves Hoppál Piroskának. Napközben még csirkét árult a törökszentmiklósi piacon, ahol zárás előtt nemsokkal Ladányi lecsapott rá, a szokásos forgatókönyv szerint elcsalta a házukba, mégpedig azzal a szöveggel, hogy megvenné az el nem adott csirkéket. Innen már nem nehéz kitalálni, mi következett: neki is egy könyvet adott, s végrehajtotta a már szokásosnak nevezhető bestiális rituáléját, kiegészítve azzal, hogy a nála lévő napi bevételt, kétszáz forintot zsebre vágta és a ruháit is elvette. Később az is szokásává lett, hogy áldozatainak nem csak pénzét, de ruháit is elvette, ezeket pedig eladta a piacon.

Negyedszer 1954. augusztus 11-én csapott le, amikor a 12 éves Botos Marika éppen megérkezett a városba Mezőtúrról, hogy a keresztanyjánál töltsön néhány hetet. Őt az autóbusz-állomáson szólította le és ismét lejátszódtak a borzalmak. Az utolsót, akinek el tudta venni az életét, Szőke Katónak hívták. Vele a törökszentmiklósi vasútállomáson kötött alkalmi ismeretséget azáltal, hogy felajánlotta, segít vinni a csomagjait. Mindez 1954. augusztus 14-én történt.

Az eltűnések híre megrázta egész Törökszentmiklóst. A szülők többé nem engedték ki az utcára gyermekeiket egyedül, s egyre nagyobb volt a nyomás a rendőrségen is, akik változatlanul nem akartak komolyabban belefolyni az ügybe. Az 1954-es esztendőben két kamasz fiút, Kenyeres Albertet és Vígh Imrét is eltűntként jelentették, ám később kiderült, ők maguktól szöktek el otthonról egy jobb élet reményében. A lakosságon mindenesetre eluralkodott a lincshangulat. Mindenki gyanús volt mindenkinek, pláne azok, akik kicsit kilógtak a sorból, például a város szélén tanyázó cigányok, vagy éppen a zsinagógát újjáépíteni szándékozó zsidók (egy népszerű felvetés szerint a lányok véráldozatnak kellettek ehhez). A helyi temetkezési vállalkozóról is rosszindulatú pletykák kezdtek terjengeni: róla az a hír járta, hogy a haszonszerzésre kicsit rá akar erősíteni némi gyilkolással, emellett pedig a népnek szemet szúrt a szép, nagy halottaskocsija is, amelyben könnyűszerrel rejthette volna el a halott lányokat. A rendőrőrsre bevittek egy párt is, akik azelőtt a kukoricásban szeretkeztek. Aztán hamarosan sikerült tiszta vizet önteni a pohárba, amikor 1954. szeptember 2-án, késő este egy erősen feldúlt hölgy rohant be a rendőr kapitányságra.

 

A lebukás

A fent említett nőt Balázsi Istvánnénak hívták, 21 éves fiatalasszony volt, beszámolója pedig egészen más színezetet adott az ügynek. Azt állította ugyanis, hogy a Szolnok-Alcsi vasútállomáson Jancsó Ladányi Piroska odalépett hozzá és beszélgetni kezdtek. Balázsi éppen Pusztakengyelről jött fel Szolnokra munkát keresni. Piroska azt mondta, a munkakeresés várhat, menjenek el inkább szórakozni, így a tiszaligeti vidámpark felé vették az irányt. Itt egy ideig férfitársaságban múlatták az időt, majd amint leszállt az est, átvonatoztak Törökszentmiklósra, Piroskáék házához. Ahogy a hangulat fokozódott és jó néhány pálinka is lecsúszott, Piroska újdonsült barátnőjét is megkísérelte megfojtani, ám nem számolt ellenfelének fizikai erejével, aki némi dulakodás után ki tudta szabadítani magát a szorításból és elmenekült. Mivel a szovjet katonákról lehullt a gyanú leple, így már semmi sem állíthatta meg a rend őreit, hogy megkezdjék a nyomozást. Már aznap éjjel bilincsben vitték el Piroskát a Vörös Hadsereg útja 171-ből, másnap pedig házkutatást rendeltek el, ahol előkerültek a holttestek. Órákig tartott a kiemelésük a kútból, nem csak a helyi tűzoltók, hanem civilek is segédkeztek a munkálatokban. Pillanatok alatt iszonyatos bűz lett a környéken, mindent alaposan be kellett szórni klórmésszel. A nyomozók szerint kizárt volt, hogy Piroska mindezt egyedül vitte volna véghez, s tizenegy éves öccsét kizárva gyanúba keveredett Jancsó Borbála is.

 

 

A boncolást lassan és nehézkesen lehetett elvégezni a hónapokig tartó ázás miatt, négy napig megállás nélkül dolgozott rajta három boncolóorvos, akik rendre konfrontálódtak egymással, mert nem tudtak megegyezni, melyik testrész melyik elhunythoz tartozik. Érdekesség, hogy a vizsgálatban Nyírő Gyula is részt vett, mint igazságügyi orvosszakértő. Amikor a lányok szüleit berendelték azonosításra, szinte mindannyian őrjöngő idegrohamot kaptak, amint meglátták a testeket, úgy kellett lefogni őket. Végül aztán az elhunytakat szeptember 7-én helyezték örök nyugalomra a szolnoki temetőben, egy száz évre előre megváltott díszsírhelyen. Piroska két elhanyagolt gyermekét és öccsét azonnal magához vette a gyámhatóság, s rövid időn belül örökbe is adták őket. Házuk sokáig lakatlan maradt, egyfajta szellemtanyaként élt a helyiek emlékezetében, amelyhez számos kísértethistóriát is kitaláltak. Később aztán valaki megvásárolta, a házat lebontotta és újat építtetett a helyére.

 

Tárgyalások, börtön, halál

Az ügy vádirata 1954. szeptember 20-án készült el, Jancsó Ladányi Piroska tárgyalása pedig 1954. szeptember 29-én kezdődött. A nyilvánosságot kizárták és teljes hírzárlatot is elrendeltek, csupán a fontosabb szemtanúk és sértettek szülei lehettek jelen, bár közülük néhányan még mindig sokkos állapotban voltak, és nem jelentek meg. Piroska bűnlajstroma az ötrendbeli gyilkosságnál nem ért véget: lopás, csavargás, testi sértés, közveszélyes munkakerülés, tiltott kéjelgés és gyilkossági kísérlet is felkerültek a listára.

A vádlott többször próbálta összezavarni a bíróságot azzal, hogy mindig más és más történetet adott elő. Néhányszor bepróbálkozott azzal is, hogy másokra kenje a bűncselekmények elkövetését: civilekre is és az orosz katonákra is, akikkel jóban volt. Egyszer például azt állította, hogy egy Nyikolaj Bogacsov nevű baka és egy másik, akit Andrejnek hívtak arra kérték, hogy vigyen nekik szűz lányokat, mert szórakozni vágynak, cserébe elintézik, hogy Piroska eljuthasson a Szovjetunióba. Később ez úgy módosult, hogy Bogacsovnak megtetszett Komáromi Marika, aki a katonák szállása mellé járt legeltetni a tehenét, s feleségül akarta venni, de született olyan verzió is, amelyből nemes egyszerűséggel kihagyta a szovjeteket. Hamarosan Bogacsov ártatlansága is bebizonyosodott, ő ugyanis 1954 nyarán már nem szolgált Magyarországon. S ha ez még nem volna elég, Piroska egyszer azt állította, hogy anyja tudott mindenről, máskor pedig mindezt letagadta.

 

 

Az ügy másodfokon a Legfelsőbb Bíróságra került, az első tárgyalás október 14-ére esett. A vádlott itt már rájött, hogy számára a remény utolsó morzsája is elveszett, így bevallotta, hogy bizarr nemi vágyainak kielégítése motiválta őt a gyilkosságokra. Elmondta, hogy tizenöt évesen a piacon vásárolt egy pornográf tartalmú, képekkel gazdagon illusztrált könyvet, amelyben nők elégítették ki egymást orálisan, ez volt rá nagy hatással. Hajlamait ugyanakkor titkolta és nagyon szégyellte környezete előtt. Kiderült az is, hogy Jancsó Borbála tudott lánya tetteiről, és bár ő maga nem segédkezett a gyilkosságok végrehajtásában, azért utasította lányát, hogy legközelebb olyan áldozatot hozzon haza, akiről látszik, hogy van pénze. Őt bűnrészesség miatt először halálbüntetésre ítélték, ezt azonban életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították, s előbb Kalocsán raboskodott, később Zalaegerszegre, a börtönkórházba került, ahol teljes fizikai és szellemi leépülést követően, az 1960-as években halt meg. Jancsó Ladányi Piroskának pedig egyértelműen halálbüntetés lett a jussa, fellebbezésnek vagy enyhítésnek nem volt helye.

Az ítélet végrehajtására 1954.12.12-én került sor. A hírzárlat ellenére óriási tömeg gyűlt össze a szolnoki börtön előtt, Törökszentmiklósról teherautókkal hozták az embereket, de az Alföld más tájairól is szép számmal érkeztek, mert mindenki szemtanúja akart lenni a bestia kivégzésének. A törvény szolgái kénytelenek voltak engedni a felbőszült nép akaratának, így ők bebocsájtást nyertek a börtönudvarra. Jancsó Ladányi Piroska halálhírét csupán egy pár soros újságcikk adta közre a Szolnok Megyei Néplapban, testét jeltelen gödörbe kaparták el, oda, ahova a gyilkosokat és öngyilkosokat volt szokás.

 

Jancsó Ladányi Piroska nyoma az irodalomban

E borzalmas eseménysorozat sokakat megihletett. 1957-ben Lázár Bertalan rendőrszázados, aki egyébként a nyomozást vezette, tanulmányt írt róla Eltűnésektől a gyilkosságok sorozatáig címmel. 1965-ben újabb tanulmány született, ezúttal dr. Bodor Endre tollából, aki a Belügyminisztérium Tanulmányi és Kiképzési Csoport főnöke volt, a mű tulajdonképpen csak egy fejezet a Húsz év a nép szolgálatában című sorozat Élet elleni bűncselekmények című kötetében, s a Törökszentmiklósi vámpír címet kapta. Dr. Draskovits Dénes, Mezőtúr egykori polgármestere is kiadott egy tanulmányt Mezőtúr és környéke rémségei – igaz történetek a múlt század második feléből, sőt, Gothár Péter rendezésében színpadra is vitték az esetet: Ahol a farkas is jó címmel (Katona József színház). Filmet sajnos nem forgattak róla, pedig ki lehetne hozni belőle a legjobbat. A legátfogóbb kutatást azonban Rubin Szilárd, író, költő és műfordító végezte.

 

Aprószentek

Rubin 1960-as évek elején találkozott ezzel a borzalmas történettel, méghozzá a Bűnügyi Múzeumban. Már ott rögtön falakba ütközött, amikor a múzeum néhány alkalmazottját kezdte faggatni, senki nem volt hajlandó a kérdéseire válaszolni, sőt, gorombán elutasították őt. Az író azonban nem adta fel, 1966-ban ellátogatott a szolnoki temetőbe, megnézte a díszsírhelyet, amely az eltelt tizenkét esztendő alatt teljesen leromlott: az öt fakeresztből már csak egy állt, a rajta szereplő név elmosódott, senki nem vitt virágot vagy koszorút oda, látszik, hogy a szülők még a közelébe sem mentek tragédiájuk mementójához. Rubin ezután megnézte azt a jelöletlen tömegsírt is, ahová Piroskát temették.

Egészen 2010-ben bekövetkezett haláláig dolgozott az ügyön, amelybe mélységesen beleásta magát. Először Törökszentmiklósra ment, ahol a szemtanúkkal készített interjút, pontosabban mondva többször ellátogatott a településre anyagot gyűjteni. Sikerült Piroska lányát és anyját is elérnie, ők is beszéltek egykori élményeikről. Azonban akkor már nem volt ilyen nagy szerencséje, amikor hatóságoknál, levél-és irattárakban, archívumokban próbált többet megtudni. A 70-es és 80-as években mindenhonnan elutasították, pedig még magát Kádár Jánost is megkörnyékezte: a hivatalos forrásokból szerezhető információt mind visszatartották előtte. Még a moszkvai utazása is meghiúsult, igaz, az már megromlott egészségének köszönhetően.

Rubin Szilárd sajnálatos módon úgy halt meg, hogy nem került 100%-osan közel az igazsághoz. Műve az Aprószentek címet kapta végül, műfaját tekintve tényregény és egyben korrajz is, s három részből áll: az első kettő akár önmagában is megállná a helyét, a harmadik azonban erősen töredékes volt, ezt hagyatéka gondozóinak sikerült annyira feljavítaniuk, hogy a könyv 2012-ben megjelenhessen a Magvető Kiadó gondozásában. A regény nyelvezete igen szép, leírásai részletgazdagok, de az írónak mindig sikerült távol tartania magát attól, hogy túlzásokba essen. Megrázó, szívszorító.

 

Kinek ajánljuk: Csak azok olvassák el, akik elég erős lelkületűnek érzik magukat hozzá.

Értékelés: 9/10

 

 

 

 

 

Norka