‘Az év horror filmje’ hangzott el valamelyik fórumon, ahol először hallottam a His House-ról. Rendben van, 2020-ban nincs túl magasan a léc, de azért egy ilyen vélemény csak felkelti a valamire való horrorra kiéhezett ember figyelmét. Kicsit utána olvasva a Netflix, elsőfilmes rendező-író, kis költségvetésű brit produkció kombináció már kevésbé tűnt csábítónak, de persze ilyen csomagban is találkoztunk már elképesztően egyedi és emlékezetes alkotásokkal. A téma pedig nagyon aktuális: afrikai menekültek próbálnak gyökeret verni Nagy-Britanniában. Lássuk mit sikerült kihozni ebből az akár provokatív és/vagy elgondolkodtató kérdéseket is felvető témaválasztásból!

Remi Weekes rendező első nagyjátékfilmje, melyhez Felicity Evans és Toby Venables – szintén jobbára kezdő – írók ötlete nyomán saját maga készített forgatókönyvet egy dél-szudáni menekült házaspár Bol és Rial Majur (Sope Dirisu, Wunmi Mosaku) Angliába érkezésével veszi kezdetét. Majurék hazájukból való menekülés közben elveszítik kislányukat Nyagak-ot, amikor csónakjuk elsüllyed a viharos tengeren. Miután a helyi hatóságtól megkapják a menekült státuszt, egy kis lakást utalnak ki nekik, ahol a végleges letelepedési és munkavállalási engedély elbírálásáig kötelező jelleggel tartózkodniuk kell. A ház meglehetősen lelakott, de némi munkával talán élhetővé varázsolható. A házaspár férfi tagja bizakodva tekint a jövőbe remélve, hogy itt új életet kezdhetnek. Felesége azonban már beköltözésükkor tisztában van vele, hogy a sötétség elől, melyet magukban hordoznak, nem rejtőzhetnek el egy idegen országban.

A menekülttéma igencsak kényes kérdés manapság, még ha a migránsok által elhozni vélt Földi pokol vizionálását a médiában ideiglenesen fel is váltotta a vírushelyzet napi alakulása. De valóban, félretéve a populista propaganda kardcsörgető féligazságait, azt azért láthatjuk, hogy Európának még középtávú megoldása sincs a délről és keletről özönlő menekültáradat kezelésére, a kulturális különbségekből adódó asszimilációs problémák hosszútávú megoldására meg pláne nem készült forgatókönyv. Ebben a politikai légkörben menekültekről horror filmet csinálni háromféle módon lehetséges. Az első és legízléstelenebb megoldás talán, ha provokálni próbálunk vele. Ezt is lehet persze szórakoztatóan csinálni, ha a polgárpukkasztás mögött másodlagos cél is felsejlik, legyen az mondjuk a figyelemfelkeltés valamilyen amúgy előszeretettel a szőnyeg alá söpört témára. A második lehetőség, hogy megpróbálunk érzékenyen közelíteni a témához és a thrillerek, pszichológiai horrorok drámai eszköztárának segítésével rávilágítani valamilyen sarkalatos kérdésre. Én ezek valamelyikére számítottam a His House felvezetése után, de amit végül Remi Weekes és társai kihoztak belőle, az a harmadik adódó lehetőség volt: ne vegyünk tudomást az aktuálpolitikai légkörről és általánosítsuk a “menekültség” fogalmát jóformán bármi elől menekülésre.

Ugyanis a His House nem kívánja felvenni a kesztyűt és nekimenni a menekült / migráns kérdés két szélsőértékén felvert szekértáborok egyikének sem, a Dél-Szudánból menekült házaspár emigrálása és a befogadó országban történt dolgok csupán metaforák, melyek azt próbálják szemléltetni nekünk, hogy saját démonjaink, rossz lelkiismeretünk elől nem kereshetünk menedéket valahol másutt. Hogy új hazára és szabadságra lelhessünk, ahhoz először saját magunkkal kell elszámolni. Ezt a metaforát amúgy a film következetesen végig is viszi, nagy beleérző képességre sincs szükség ahhoz, hogy az üzenet világossá váljon. Ilyen szempontból tehát a His House-nak jár a dicséret. Szintén jár a dicséret a már-már thrilleres fordulatért a történetben, mely valójában csak a film derekán lepleződik le.

A pozitívumok után jöjjön némi feketeleves, mert nem szándékozom sokáig titkolni, hogy azért meglehetősen szomorú lennék, ha a rendes éves Cinegore Top 10-ben Weekes filmje igazán előkelő helyen végezne. A His House tempója minden, csak nem egyenletes. Ugyanez az egyenetlenség jellemzi a valódi horror elemek megjelenését a filmben. Az első percek néhány feszült jelenete (és jól elhelyezett jump-scare-je) után a cselekmény nagyon lelassul, a feszültség elenyészik és bár a film derekán leleplezésre kerülő titok hoz némi váratlant a történetbe, borzongást – melyet azért egy horrortól elvárna az ember – a későbbiekben a film már nem képes kiváltani. Bár a His House végére kirajzolódó mondanivaló világos és ezáltal a média – és rajta keresztül az író, rendező – valójában eléri a célját, a szórakoztatási faktor (mely azért egy játékfilm esetén nem elhanyagolható szempont) csorbát szenved.

Értem én, hogy Weekes nem akart valódi politikai kérdéseket tárgyalni filmjében. Meg tudom érteni ezt a döntést, még ha talán szívesebben írnék is most egy kicsit bátrabb alkotásról, mely mer állást foglalni ebben a témában. Ami viszont valahol nekem a ló másik oldala, az a talán szándékos, talán nem szándékos naivitás, amivel a bevándorló kérdést kezeli. Minden politikai állásfoglalástól mentesen is azt azért elvártam volna, hogy a filmben legalább egy igazán rasszista, idegengyűlölő atrocitás helyet kapjon, mellyel a helyiek a jövevényeket kezelik. Rendben van, némi ‘nagy fehér ember segítő kezet nyújt a szegény bennszülöttnek és ezért a szegény bennszülöttnek márpedig úgy kell viselkednie, ahogy a nagy fehér ember szeretné’ típusú leereszkedésnek, vagy kölykök (szigorúan afrikai származású kölykök) szájából odavetett ‘Menj vissza Afrikába!’-nak tanúi vagyunk, de ez azért messze nem fedi a valóságot. Igazából a filmben látható emberek többsége inkább jóindulattal viseltetik a Majurék irányában, pedig gyanítom, hogy a valóságban ennél lényegesen rosszabb lenne a helyzet. Szóval, ha ezeket Weekes nem merte vagy akarta felvállalni, akkor mégis miért nem keresett magának egy kevésbé kényes ügyön alapuló metaforát?

A His House nem egy kifejezetten rossz horror-dráma, de valójában semmi különösebb emléknyomot sem hagyott bennem. Ha már ez eredeti koncepciónál maradva az alkotók nem kívántak aktuálpolitikai kérdésekben állást foglalni, legalább az egyenletes tempóra, a feszültség fenntartására törekedhettek volna. Nincs benne semmi, ami kiemelné a szürke átlagból – lassan csordogáló horror-drámákból azért akad bőven választék. A kezdeti – az első látásra bátornak tűnő témaválasztás generálta – lelkesedést igen gyorsan a fásultság váltotta fel bennem. Ilyen szempontból talán szerencsésebb lett volna mindenféle pozitív prekoncepció nélkül nekiállni a filmnek. Ha a kedves olvasó eljutott idáig a cikkem olvasásában szerencsésnek érezheti magát: ha a fentiek ellenére mégis a His House megtekintése mellett teszi le a voksát, nem sok pozitív előítélet maradhatott benne.

Kinek ajánljuk: Ha nincsenek nagy elvárásaink és nem zavar a cselekmény lassú folyása egy horror-drámában, a His House nem fog csalódást okozni

Értékelés: 5/10

Gabblack